Örök nyarak

Örök nyarak

A parton átmosott rozsdaszín amorfok:
álmodtam róluk, hogy megannyi kőhal,
lélekvesztett, papír kalózhajót fog
az elfelejtett, régi úttörődal.

Vetítőbe fűzött megsárgult szalag.
Lehetne kép, de előhíva nem lett,
mint a kert végébe elkotort salak
ez is, több száz kópiányi mellett.

Sarokba támasztott ócska drótszamár,
csodálkozom, hogy el se lopta senki,
lilás vintage-dizájn lett azóta már,
tiszteletkörét a múltba elkerengi.

Levendulára forogna rá a nap,
mint a kék felvidék éke, védjegye,
hótestű felhő a napra ráharap,
vérzik egy kicsit, nézd: újraéled-e?

A bóják hatalmas fuldokló fejek,
összeringanak furcsa szinkronukban,
érinti egy sirály, karcsún ellebeg,
hullámról a csillogás visszalobban.

A hattyúk a nyakukat megcsomózzák,
fejük oly mélyre bújt lent a víz alatt,
hogy azt hiszem: van ott alant egy ország,
hol az idő áll, de rajta át nem haladt.

Kockás plédeken az árnyak alszanak,
mellkasuk szocreál álmokat szuszog,
őrzik amorf, permi homokkő-halak,
s Fabulont hirdető büszke glóbuszok.


Macskaarcú hold

A délutánra ráfolyt és szűrt lett az este,
a padokra költöző huligánok közt,
mint az árny és az árok,
a növő holdat egy macskaszem figyelte:

A holdsugárban újra megfürödtem,
habjain buborékból cseppek ültek,
dúdolták egy gyermekdal-etűdnek
pattant héjú hártyáit körülöttem.

A Hold lecsorgó ezüsttel világít,
az arca a korongjára már megérkezett,
fürdeti tükrében a zajtalan Volga,

súgja súlyos, borzongós babonáit
– macskaarcú, ravaszkás bölcselet –
mintha az éjjel boszorkánya volna.