„Miféle történelem kell még?”

Lászlóffy Aladár 2000-ben megjelent kötete, a Bársonyok és Borgiák a történelem eseményeit és alakjait rendeli kollázsszerűen egymás mellé, hogy folyamatosan azzal szembesítse az olvasót: minden jelenbeli pillanatban benne van a múlt összes pillanata. Az egyén kiszolgáltatott a történelemmel szemben, és akaratlanul is része egy kollektív, traumáktól terhelt sorsnak, amely folyamatosan felsejlik a jelenben: „Üzennek a régi nemzetekből / a történelmi reumák. / Esik. A fák dereka megdől, / de itt maradnak mind a fák.” (A történelmi reumák) Ezt az elgondolást Lászlóffy mikroszinten, az egyén saját életútjának értelmezésében is érvényesíti A képzeletbeli ásatás című regényében: „meggyőződésem, hogy életünk minden pillanatában feloldva ott van életünk összes pillanata.”

            A kötetbeli világkép szerint a történelem nem lineárisan megragadható fejlődési ív, hanem ismétlődő, egymáson átsejlő jelenetek összessége, amelyek egyetlen végtelenített pillanatba sűrűsödnek, és azt láttatják, hogy minden nagy világtörténeti aktus ugyanazt az értelmetlen pusztítást játssza újra. Az első ciklus címadó verse a napóleoni háborúk legvéresebb ütközetét, a borogyinói csatát idézi fel, amelyet követően Napóleon, bár megnyerte, már képtelen volt komolyabb hadi sikereket elérni, és elvesztette a háborút. Erre a hiábavalóság-tapasztalatra fokozatosan rátelepednek az elkövetkező csaták képei: „Az új ágyukkal telt világból / a volt gloár ha felvilágol, / az őszi ragyogást feledve / seper be egy lakónegyedbe. // [...] Emlékszem piros villanyokra. / Elfoglaltak múltastól. / A város halmain a máshol / fájdalma hull Borogyinóra.” (Borogyinóra hull ragyogva) A pusztítás hiábavalósága a kötet elejétől szorosan összefonódik a hatalom kérdéskörével. Az ugyancsak az első ciklusban olvasható, a Rákóczi-féle szabadságharc emlékét felvillantó Az ima elment Rodostóba című vers az újból és újból megszülető zsarnoki döntések abszurditását bontja ki egy tekirdagi földrengés képzetköréből: „főleg mikor abban remélnek, / hogy bármi elévülhetett... / Aztán csak felszisszen a lélek, / hogy Egek Ura, nem lehet, // akikre dögvész, éhség, rabság / lecsapni készül bármikor, / mind asszonyok és gyermekek csak, / bármilyen bűnös volt a kor, // bármilyen vétkező a kormány – / az élet bennünk menekül. / Megannyi gyilkos államformán / egy kan-Heródes átka ül. // Dzsingiz kán kontra Montezuma / vagy Hitler kontra Muszadag – / pártoskodásunk konkrétuma / megfoghatatlan, kusza, vad.” Ezt az általános tapasztalatot emeli ki a kötet kissé zavarba ejtő és sejtelmesnek ható címe is. Az alliterációra épülő mellérendelő szerkezet asszociációs sorozatokat indít el: amint az életmű monográfusa, Széles Klára is kiemelte, a Borgiák emlegetése a kíméletlen és gátlástalan, bármilyen eszközt bevető hatalomra törés példáját idézheti fel, a bársony pedig (noha maga a szó a finom tapintás révén rendelkezik pozitív jelentéskörrel) ugyancsak az uralkodók, a hatalmi pozíciót betöltő emberek viselete volt a történelem során.[1] A cím tulajdonképpen nem bukkan fel a kötetben, némiképp átalakított formája a Virágének című versben jelenik meg: „Bársonyok a Borgiák, / mérgezők a Júliák. / Üzennek a Szendreyk: / ne számíts nagy rendre itt, / repkény, önkény, szerelem – / nem szabadság kell nekem. / Előbb éltél, azután / általad is lett hazám.” A versszöveg szerint a bársonyok és Borgiák között már nem mellérendelő, hanem azonossági viszony áll fenn, mintegy azonosítva az uralkodószerepet a gátlástalan érdekelvűség érvényesítésével. Ezek után két specifikus női szerep felmutatása következik. Shakespeare Júliáját és Szendrey Júliát a keresztnevük egyezésén túl egy-egy sajátos szerep is összeköti, hiszen mindketten a viszálykodás miatt vesztik el visszafordíthatatlanul a férjüket, ezáltal pedig egyéni boldogságukat vagy életüket: Rómeó a Montague-k és Capuletek közti örökös háborúskodás miatt vált gyilkossá, majd öngyilkossá, Petőfi pedig az 1848–49-es szabadságharcban esett el. A vers zárlata kiforgatja Petőfi Sándor Szabadság, szerelem! című költeményét: a Petőfi-féle felvetés, miszerint a szabadságért feláldozható a szerelem, értelmetlenné válik – a történelmi szcénák azt mutatják, hogy a viszályban nincs racionalitás, ekként pedig az áldozat hiábavalónak és céltalannak bizonyul, hiszen az egyéni boldogság felőrlődik általa (ebből a szempontból fontos a „mérgezők” szó hangsúlyozása, amely a családi közeg megmérgezésére is utalhat). A vers utolsó két sora ilyenformán azt sugallja, hogy a haza (nem nacionalista, hanem inkább ’otthon’ értelemben) csak az életből és nem a halálból építkezhet. Külön pikantériája a versnek, hogy a cím egy, jellemzően a reneszánsz idején széleskörűen elterjedt szerelmi költészeti hagyományt elevenít fel, a virágénekét, ezzel mintegy archaizálva, történelmi távlatba helyezve és általános érvényűvé lényegítve az egyéni és közéleti boldogság feszültségét.[2]

A kötetcímben kiemelt motívumok szempontjából szintén fontos szöveg A vadász című költemény, amelyben kétszer is felbukkan a bársony szó. A mű egy vadászjelenet felelevenítésével indul, amelyben felbukkan a 19–20. század fordulóján alkotó író és vadász, Bársony István, akinek alakja finoman és fokozatosan átlényegül a versben: „Kék téli ég, egy élénk, boldog délután hetente. / A szántások helyén szentírás-hosszú árnyék. / A nyúllal szembesüt, vakít a naplemente. / De töltött puskacsövű Bársony István kivár még.” A második versszak nyelvi játéka, a bársony Isten visszarímel Bársony István nevére és mitikussá növeli a vadász alakját: „A halál úr, a halál ír, a völgy betelve. / Benne egy másik századvégi passzió (remény) lezárva. / Ki folytatná, maga a vadászpuskás, bársony Isten lenne. / Már zsákmány sincs: egy tél esett száz századvégi nyárra.” A bársony szó újra a kötetben mozgósított jelentéshálót eleveníti fel, amely a Borgiákhoz kapcsolódik, s ezzel egy általános emberi vagy hatalmi struktúra működésére is ráirányíthatja a figyelmet. Széles Klára éles szemmel veszi észre, hogy e jelenetben mintha maga Bársony István lenne „a megtestesült, kimondatlan puska”, lévén az ő jelzője a töltött duplacsövű; maga a fegyver pedig a bársony Istennél van, tehát „Bársony Istvánnál van a jelző, Istennél pedig a jelzett szó.”[3] Mindez azt implikálja, hogy a ravaszt meghúzó vadász eszköz a nagyobb vadász kezében. Ugyancsak a hasonló hangzásra építő játék (a halál úr, a halál ír) emeli ki a két szereplő közös vonását, miszerint egyaránt rendelkezik élet és halál fölött. A szentíráshosszú árnyékok és az Isten emlegetése, mint asszociáció érkezhetett akár a valódi Bársony István művei felől is, hiszen Az állatok küzdelme télen című szövegében például megjegyzi, hogy a futó nyúl nyoma olyan, „mint egy kereszt, melynek letört a felső része.” Ha ebből az irányból olvassuk a szöveget, a lelőtt nyúl halála a szenvedéstörténet transzcendens távlatait ölti magára. Az a bizonyos völgy, amelyről csak annyit tudni, hogy „betelve”, lehet a 23. zsoltárban szereplő „halál árnyékának völgye is”, hiszen ez az egyetlen verssor a szövegben, amelyben a halál szó megjelenik, de itt kétszer is, hangsúlyos szerepben. A vers zárlata eljut arra a pontra, amikor megszűnik a vadászjelenet érvényessége, hiszen „már zsákmány sincs”, ennek viszont az a feltétele, hogy beteljen a völgy, s ezzel végérvényesen minden fölött a halál vegye át az uralmat. Az utolsó sorok azt sejtetik tehát, hogy nem lehet változást előidézni a felvázolt struktúrában, csak felszámolni lehet azzal, ha az egyik elem végérvényesen megszűnik benne, vagyis egy vég van: a pusztulás („egy tél esett száz századvégi árva nyárra”).[4] Ezt a képzetkört írja tovább a kötet következő verse, A tél bűvésze, amely az egyes szám második személyű megszólítással már explicit módon is az általános emberivel teszi azonossá A vadász című vers áldozatát, hiszen amint az előző szövegben elvakítja a nyulat a lenyugvó nap fénye, úgy itt is „A lemenő nap elvakít, / hogy ne olvass a hóból.” A negyedik versszak teljesen megismétli az előző versben felvázolt struktúra működésének elveit, vagyis azt, hogy amíg van áldozat, ez a rendszer működni fog: „A kedvenc ellensége vagy. / Egyetlen közönsége. / Hát érdeke, hogy megmaradj, / másképp mindennek vége.”

            E ponton érdemes felidézni a kötet nyitóversét, A vadkapor s a tiszta erkölcs címűt, amely a világ működésének irracionalitását leplezi le: „Nemcsak a hegyes, éles kés öl. / Nem javulunk a szenvedéstől. / Te is védelmet vársz az észtől. / Fontos tibeti tévedésből.” A tehetetlenséget a kezdősor intertextuális utalása is erősíti, hiszen József Attila Nagyon fáj című versének egyik sorát alakítja át. A címben szereplő vadkapor egy másik vendégszöveg irányába is megnyitja az értelmezési lehetőséget. Farkas Árpád 1992-ben megjelent, Vadkapor című versében az abszurdnak ható vadkapor-ejtőernyőzés az irracionális világrendből való menekülés módja: „Ember menekülhet így csupán / a légi térben, onnan, hol / minden összeroppanó, / hol szívet, zúzát, májat vésnek; / s nem sírás, csak vadkapor segélhet / ejtőzni ernyőjével hűvös Európa / forró piacán, hol zene szól legalább, / szabaddá álmodott népek zenéje, / fölszabadító!” A kötet utolsó verse ezzel szemben már végleg elzárja a máshova jutás, a történelmi determináltságtól megszabadulás lehetőségét, és elismeri a sorsnak való kiszolgáltatottságot, hiszen a lírai én a golyóérte kuglibáb metaforikus képével azonosul: „Elmennék mindig máshol lenni. / De már velem lakik a máshol. / Fel se bukom, ha eltalálnak.” (A golyóérte kuglibáb) Ezt a pesszimista önfeladást erősíti fel a vers zárlatának ironikus kérdése: „Miféle történelem kell még?”

            Noha a szerző számos világtörténelmi jelenetet felidéz, a magyar történelem ikonikus eseményei és alakjai dominálnak a szövegekben. Szerepeltetésük ugyanakkor inkább az általános felmutatására törekszik, hiszen a szerző az egymástól időben távoli szituációkban a különbségek ellenére felismeri az azonost. Ez teszi lehetővé, hogy a kötet a történelmet végtelenített pillanatnak láttassa, ilyenformán nem arról van szó, amit a könyv egyik kortárs méltatója érzékelt, miszerint: „Az olyan művek, mint a Wesselényi lovaglása vagy az Erzsébet-litánia gyönyörű emléket állítanak a bennük megidézett történelmi figuráknak.”[5] Wesselényi lovaglása alig szól magáról Wesselényiről: száguldásában szimultán benne vannak a magyar történelem ikonikus lovasjelenetei, ott dübörög benne a feleségét nyergében vivő Dobozi Mihály menekülése és hősies harca, Zrínyi Miklós szigetvári kirohanása és hősi halála, Dózsa György lovaskapitány török támadásokat megtorló hadjárata: „már tegnap óta benne van / török tatár, kozák roham, / dárdával átütött vese, / Dobozi s űzött hitvese, / buzogánytól kábult sisak, / Zrínyi-koponyám benne vagy, / Dózsából fújtató tüdő / a tüzes lónyeregben fő, / bosszúra rohanó betyár / a vármegye s a héthatár” stb. Erzsébet királynéban szintén számos szereplehetőség összpontosul, noha ezek illékonyabbak, mint Wesselényi esetén: „Ezer szerep az összhatásban.” Egymásnak feszül a szent és a profán: a vers alapját képező vallásos imaforma, a litánia szövege Erzsébet királyné kedvenc nótájával, a Lehullott a rezgőnyárfával kezdődik és végződik.

Szintén nem meglepő, hogy a kötetben rendszeresen felbukkannak az 1848-as események szereplői is, ugyancsak az általános felvillantásának igényével. A Koszovo ember fiai a közismert Jókai-regény címére játszik rá, és a balkáni aktuálpolitikára tesz explicit utalást. A történelmi események ismétlődését Jókai szimbolikus visszatérése hangsúlyozza, hiszen a 19. századi író újra megírhatja a művét, „a regény legújabb / változatát az örökké fellángoló / szabadságharcról, a szétdúlt tűzhelyről, / izgága lények rokonszenves, de / tanulság nélkül maradó igazságáról, / melyet át fognak olvasni megint, / mert hogy a halál félelmével és / gyönyörűségével nem tudunk betelni.” A Füzérek című vers ehhez hasonlóan a waterloo-i és segesvári csatát tekinti összemoshatónak, a történelem működését tekintve felcserélhetőnek („Itt fekszem sorsunk Segesvárján / vagy Waterloo-ján, ahogy tetszik.”), a Vízaknai Petőfi című vers pedig Segesvár és Szigetvár tragikumát kapcsolja össze („mártírsorsuk vagy megtöretettségük / csak olyan volt, mint bármely Szigetvár”).

            A Lászlóffy megverselte kollektív tapasztalatok, a közösségi szerepvállalás lírai kidolgozása sokat merít a magyar költészeti hagyományból. Nem véletlenül bővelkedik a kötet a Petőfi-áthallásokban: számos Petőfi-idézet beépül, átíródik vagy éppen kifordítódik a versekben. A Vízaknai Petőfi és A mélypont című versek Petőfi tragikus sorsára reflektálnak, míg a fentebb kiemelt Szabadság, szerelem! mellett számos vers egy-egy közismert sort használ fel, például a Csasztuskákban és az Erzsébet-litániában megjelenik az Egy gondolat bánt engemet című versben felbukkanó szerkezet, a „titkos féreg foga rág”, a Dilemma az Akasszátok föl a királyokat! című verset idézi fel („hol a poéták népnyomorok ellen / akasztanak fel királyokat”), a Ballada a szárnyaszegett légyről az Európa csendes, újra csendes verscímet fordítja az ellenkezőjére („Európa hangos, újra hangos”), a Nemzeti dalocska pedig egyértelműen a Nemzeti dalt írja át ironikusan. Két szövegben is ott van Vörösmarty pesszimista világszemléletű versének, Az embereknek a nyoma: a Hogy mindent könnyben, bűnben áztat („Fogadjam el a költőtárstól: »nincsen remény, nincsen remény«…?”) és a Juhász Ferencnek („drága szép sárkányfogvetemény”) című művekben. József Attila Hazám című verse problémafelvetésével és motívumaival is jelen van a kötetben –, akár a Virágének „milyen bársony este volt” során is sejthető a hatása (Vö. „Az éjjel hazafelé mentem, / éreztem, bársony nesz inog”). A magyar történelmi múlttal szemben kritikus művek esetén folyamatosan a háttérben van Ady Endre, aki Ismeretlen Korvin-kódex margójára című szövegében Komp-országnak nevezte Magyarországot: „Komp-ország, Komp-ország, Komp-ország: legképességesebb álmaimban is csak mászkált két part között: Kelettől Nyugatig, de szívesebben vissza.” Lászlóffy ezzel a képpel játszik el A pesti híd („Hidak helyett átjáró szellő / és szellem. Keletről Nyugat.”), a Wesselényi lovaglása („két part között leáll a komp”), vagy a Menyhért című versekben („Koszos Kelet, különös Nyugat tája, / lovon, szekéren, gyalog bandukolt / s az eső hullt követre és diákra, / még ott se volt, de már itthon se volt.”). Egyik problémafelvetés gördülékenyen bomlik ki a másikból, ekként a komp-lét, a Kelet–Nyugat-feszültség problémája is újabb, jelentős szöveghálót alakít ki a kötetben. Ebből a sajátos tapasztalatból építkezik például a Magyarországról elszármazott festő alakját felelevenítő mű, a Dürer-ballada vagy az Export-költő. Ugyanakkor a Kelet–Nyugat-dilemmának a kötet címe esetén is jelentősége van: noha a Borgiák nem a történelem pozitív szereplői, a nevük említésével felidéződik az olasz kultúra és az azt reprezentáló Róma. Több vers is jól láttatja, hogy ennek az összefüggésrendszernek Lászlóffy tudatosan poétikai jelentéstöbbletet szánt. A Latinok a trolibuszon kísértetei „Petrarca landból jőve szállnak át”, az Antik félálmokban a lírai én önvallomása szerint a „Fejem magyar, a lelkem római”, majd a magyarság képzete a romokkal, illetve az el- és félbemaradottsággal kapcsolódik össze, és így egyfajta összeférhetetlenséget generál a tényleges és a vágyott identitás között: „Romom magyar. A lelkem jó, mai. / Építhetnél rá újra, római.” Ezt a képzettársítást viszi tovább és teszi még explicitebbé a Virtuális című vers: „Rómáimat sorra lebontom, / ha csonkatornyom romja áll is. // Lakik bennem egy Arany János, / egy Giordano Bruno s egy vandál.” A 19. századi magyar költőóriás és a 16. századi itáliai filozófus után a pusztításairól ismertté vált barbár nép, a vandálok emlegetésével Lászlóffy az egyén esetén is eljut a megsemmisülés víziójáig.

            Lászlóffy Aladár kötete azt mutatja meg, hogy mind az egyén a maga privát szférájában, mind a nagyvilág sodrásába belevetett ember egyaránt képtelen túllendülni a történelem mindent átszövő rendszerén és korlátozottságain: minden jelenbeli pillanatban fölsejlik az összes múltbeli pillanat, és a világ ezen működésének csak a totális felszámolódás vethet véget. A szimbolikusan éppen az ezredforduló évében megjelent komplex kötet kísérlet annak a megértésére, hogy mi az ember egyéni sorsa, s ez hogyan illeszkedik egy mindenkit összekapcsoló sorsközösségbe. Adonyi Nagy Mária egy interjú alkalmával megkérdezte Lászlóffy Aladárt, mit jelent számára a történelem. Álljon itt befejezésként egy részlet a válaszából: „Az idő életünk nagyon fontos alkateleme. Az idő iránt aztán alkatilag különböző mértékben és különbözőképpen vagyunk fogékonyak még a céziumórák által központilag nyilvántartott és szorgalmazott idő- és frekvenciaetalonok korában is. A múlt dimenziója pedig éppannyira része, mint a jövő, annak a pontos időátélésnek, ami a jelen. [...] Lelkialkatunk mélyén van valami örökemberi, akit-amit pozitívan ingerelnek az adódó összevetések lehetőségei. Ha semmi mást, csak bizonyos hatásokat felerősítni, bizonyos gondolatot, eszmét, összefüggést visszaemelni az újabb átgondolás erőterébe – hiszen hol azt érezzük, hogy ugyanolyanok voltak mindig az emberek, mint mi, hol azt, hogy már a közelmúltbeliek is nagyon, egészen másak. Kézenfekvőnek látszik, hogy azért is gyűl össze egyre több idő, hogy ha már így van, ebben az egyre gazdagabb adagban, ebben a »több«-ben éljünk. A felhalmozódó tudat s a pillanatnyi eszmélet ellentmondásait segíti feloldani a maga módján a művészet, a költészet is[.]”[6]

[1] Széles Klára: „Isten hol vég-, hol homokvárai”... Kortárs, 2001/11. Online: http://epa.oszk.hu/00300/00381/00051/szeles.htm [utolsó hozzáférés: 2022. március 20.]

[2] A vers értelmezésének más típusú megközelítését lásd: uo.

[3] Uo.

[4] Széles Klára részletesen elemezte, hogy a Lászlóffy-lírában milyen jelentős szerepet töltenek be az évszakok és időjárási elemek motívumai. Ezek a képek szinte mindig „különös jelentésekkel telítettek”, hiszen „[b]ármelyik versbéli esőhöz, téli képhez persze idézőjelet kell értenünk.” (Széles Klára: Egy költő „agymosott világunkban”. Kortárs, 1999/4, 102.)

[5] Kovács Béla Lóránt: Történelem, morál, politika. Alföld, 2002/6, 102.

[6] Lászlóffy Aladár: Válaszok Adonyi Nagy Mária kérdéseire. In A jerikói trombitás: Műhelynapló a megtartó melankóliáról. Kolozsvár, Korunk Baráti Társaság, 1994. Online: https://reader.dia.hu/document/Laszloffy_Aladar-A_jerikoi_trombitas-1045  [utolsó hozzáférés: 2022. március 20.]