Amiről hallgatni kellett

Medvigy Endre irodalmunk többször is félretett, tartalékpályára száműzött, kiszűrt, kitiltott kategóriába tartozó alakjainak munkásságáról írott tanulmányait, esszéit gyűjtötte össze és tette közzé. Többségükben a népi irodalomhoz tartozó alkotókról van szó, de felbukkan erdélyi kötődésű szerző is, és szó esik a szárszói találkozókról, valamint a Trianon-trauma irodalmi megjelenítéséről is.

A kötet felvezető írása annak a Forrás Körnek állít emléket, amelynek egyik „motorja” éppen Medvigy Endre volt. Így saját megélt emlékeivel is színezi az egyébként szinte a dokumentáltságig lecsupaszított visszaemlékezést.

A történet még az egyetemi években indult, amikor a rendezvények szervezése különleges figyelemnek volt kitéve, így a kör tagjai arra kényszerültek, hogy „fedő társszervezőként” az ELTE egyik KISZ-alapszervezetét is feltüntessék. Érdekes kordokumentum ez, hiszen a kádári „három T” kultúrába csempészett ellenzéki megmozdulásait mutatja be, ahol a vállalás mindig kockázattal járt. Akadtak is viták a csoportban, voltak elmaradók, a szerző pedig az állását is elveszítette egy általa szerkesztett műsorban elhangzott versek miatt. De olyan személyes titokra is fény derül, hogy miként jutott a szerző Bajcsy-Zsilinszky Endre dedikált politikai programjához.

A kötet további anyagait ciklusokba rendezve tette közzé a szerző.

Az első szakasz (Nép és irodalom) írásainak jó része Erdélyi József és Sinka István irodalmi munkásságát boncolgatja, de találunk a fejezetben Sértő Kálmánnal, Kádár Lajossal, Szabó Dezsővel foglalkozó munkát is.

A sokat vitatott Erdélyi József ténykedését több aspektusból is vizsgálja Medvigy Endre. Szóba kerül például a Tücsök nevet viselő irodalmi társaság is, ahol még Sinkával egyetértésben kezdték a működést – nem akármilyen nagyságokat állítva maguk mellé (például Móricz, Szabó Pál, Veres Péter) –, ám Erdélyi „akkori, tarthatatlan politikai nézetei miatt” sokan leváltak erről a csoportról.

Több Erdélyi-vers is terítékre kerül. Medvigy Endre nyomon követi néhány kiemelt költemény sorsát, beszél a tévhitekről, számba veszi az utólagos módosításokat, és persze fényt derít a korrekció okaira is. Jó példa erre az Illyés Gyulának ajánlott Lovaspóló a Vérmezőn című alkotás, amit Erdélyi az irodalmi életbe való visszafogadásakor (1954) némi betoldással a rendszer politikai elvárásaihoz igazított, majd az 1972-es keltezésű válogatáskötetbe – néhány stiláris javítást leszámítva – már ismét az eredeti verziót helyezte el. Erdélyi hányatott sorsa (a politikai tévutak, a félreállítás, a könyvkiadók bojkottja) mellett láthatjuk a folytonos alkalmazkodni akarást, a tisztulás folyamatát, és fülünkbe csenghet Németh László 1928-ban megfogalmazott mondata: Erdélyi József „az irodalom Kodálya”.

Medvigy Endre kutatásainak másik fontos célszemélye Sinka István, a Fekete Bojtár. A rendszerváltáshoz közeledve a frissen megalakult Hitel folyóirat, majd az Árgus is próbált teret nyitni a népi irányzat eme kiválóságának.

Sinka erkölcsi tartása nem csupán abban nyilvánult meg, hogy amikor Erdélyi szélsőséges irányzatokhoz csapódott, megszakította vele a kapcsolatot, és egy rivális asztaltársaságot is létrehozott Magyar Hatodos néven, hanem abban is, amikor a Rákosi-rendszertől megcsömörlött költőként nem járult hozzá, hogy verseit a Hét évszázad magyar verseinek gyűjteményébe felvegyék, „hiába küldték hozzá egykori küzdőtársát, Szabó Pált, nem engedett a csábításnak”. Kiállására, emberi tartására pedig – miként azt Medvigy Endre is kiemeli – kitűnő példa még az 1950-ben megírt Szeghalomtól úgy félúton című balladája, mellyel a koncepciós per áldozataként igazságtalanul kivégzett parasztembernek, Molnár Sándornak állított emléket.

Szó esik a költőhöz kapcsolódó legendás történetekről is. Így arról, hogy a költészet iránti érdeklődését egy vándorasztalosnak köszönheti, akitől egy bárányért cserébe megszerezte a batyujában magával hurcolt Petőfi-kötetet. De szóba kerül az az abszurd helyzet is, amikor a háború utáni időkben Gábor Andor úgy intézett ellene támadást, hogy nem is olvasta a műveit, s talán azt sem tudta, hogy Sinka 1943-ban egy beszédes című (Két kő között) írásában minden szélsőségtől elhatárolódott, hitet téve a „harmadik út” mellett.

Sinka 1949-től elhallgatott, visszavonult, s csak 1956-ban tért vissza az irodalomba. A forradalom alatt az Írószövetség elnökségébe is beválasztották. Az ekkor írt verseit figyelmünkbe ajánlja Medvigy Endre.

De alapos elemzését kapja az olvasó a korán elhunyt – és szinte teljesen elfeledett – Sértő Kálmán munkásságának is, akit szintén egy Petőfi-kötet hozott közel az irodalomhoz, amit még iskolás gyerekként egy kolbászos kenyérért szerzett meg.

Sértőt Féja Géza patronálta és mutatta be. Kosztolányi is tehetséget látott benne – míg a korszak másik kiválósága, Babits elutasította.

A költő a fővárosba kerülve megismerkedett a bárok-lokálok világával, amitől megváltozott. Hiába próbálták többen is (például Hatvany Lajos) kimenteni ebből a környezetből, nem jártak sikerrel. Sértő válogatás nélkül írt mindenhová (a szélsőjobb és szélsőbal kiadványaiban is teret kapott). Tanulságos Kodolányi János véleménye, aki így írt róla a Magyar Életben: „Sértő Kálmán kocsmáról kocsmára járt rogyadozó inakkal, s egy-egy pohár borért adta a verseit azoknak, akik halála után kisajátították”.

Nem egyszerű sors Kádár Lajosé sem. Őt Móricz ajánlotta be az Athenaeumnak. Ez a fiatalember – akit a sorozóbizottság eredetileg gyenge fizikuma miatt alkalmatlannak talált a katonai szolgálatra – az I. világháborúban az olasz és orosz frontot is megjárta. Fogságba esett, megszökött. Hazatérve Stromfeld seregébe állt be, majd jött Trianon. Innentől pincérként kereste a kenyerét. Aztán írogatni kezdett. Könyvéhez (A doni halálbánya) Zilahy Lajos írt előszót. A mű – amely döbbenetes történeteket tár fel a hadifoglyok sorsát illetően – sokak figyelmét felkeltette. Bizonyítja ezt a recenziók sokasága, amelyekhez olyan nagyságok adták a nevüket, mint Tatay Sándor, Móricz Zsigmond, Mónus Illés.

Külön tanulmány foglalkozik a sárréti népi alkotókkal. Medvigy Endre miniportrét készített a Ratkó-versből is ismert Nagy Imre és a parasztpárti politikusként is szerepet vállaló Hegyesi János mellett a fordulatos (és megalkuvásokkal teli) életű – de József Attila-díjig jutó – Barsi Dénesről. A fejezetet egy Szabó Dezső életét felvázoló munka és az 1983-as balatonszárszói találkozóra való visszatekintés zárja.

A Szabó Dezsőre irányuló figyelemhez Szőcs Zoltán enciklopédiája adja az apropót. Az egykori népi író munkássága a rendszerváltáskor is megosztotta az agyonpolitizált irodalmi közvéleményt. Megítélésének sokirányúságát mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy Életeim című munkájának csak csonka kiadásai vannak: 1965-ben pártállami szempontok diktálták bizonyos szövegrészek elhagyását, az 1982-es Kriterion-kiadásnál „az Erdélyt megszálló román katonai alakulatok nem éppen humanista ténykedésének hiteles leírását” húzták ki, a Püskinél megjelent 1996-os változatban pedig a francia nyelvű szövegrészeket távolították el.

A 40 éves évforduló kapcsán szervezett szárszói találkozó háttértörténete szintén izgalmas, hiszen jól nyomon követhető, hogyan nyúlt bele a politika, s miként lehetetlenítették el azokat, akik a Németh László-i gondolkodás híveként nyilvánultak meg. Tanulságos a Pozsgay–Püski megállapodás nyomán kiadott ’43-as jegyzőkönyv sorsa is, a szövegek cenzúrázása, Karácsony Sándor nevezetes beszédének kihagyása.

A kötet második ciklusába köszöntőbeszédeket és alkalmi laudációit gyűjtötte egybe a szerző. Jelentős részük a Magyar Örökség-díjak átadásához köthető (Sinka Istvánról, Nyirő Józsefről, Wass Albertről, Tollas Tiborról és Féja Gézáról). De itt olvashatók a Püski Sándorra emlékező és a 80 éves Bedő Györgyöt köszöntő írások is – dúsítva közös élményekkel, személyes emlékekkel.

Izgalmasak a háttérutalások (például a mindenható Aczél György cinizmusa Sinka kapcsán, vagy az 1947-ben koholt vádak alapján elítélt Tollas Tibor sajátos körülmények között létrehozott Füveskert-írócsoportjának története a váci fegyházban).

A harmadik ciklus egy Nyirő-regény címét veszi át (Néma küzdelem). A fejezet minden írása a székelyföldi író munkásságát vizsgálja. Részletesen elemzi a szerző Nyirő József Madéfalvi veszedelem című regényét, amely az egyik legsikeresebb alkotása. Medvigy Endre rámutat arra is, hogy ebben a műben – mely hiteles kordokumentumok felhasználásával íródott – Nyirő tudatosan párhuzamot von a XX. századi náci Németországgal, s egy utalással a nemzetiszocialista eszmék félelmetes elburjánzását is megjeleníti.

Izgalmas dolgokat rejteget Nyirő önéletrajzi ihletésű munkájának (Isten igájában) elemzése is. A szerző behatóan vizsgálja a könyvről megjelent kritikákat és a fogadtatás ellentmondásait, továbbá párhuzamot von Remarque híres háborús regényével (Nyugaton a helyzet változatlan) és a két alkotó sorsa közt is.

A legdöbbenetesebb azonban a Néma küzdelem című regényről szóló tanulmány, amelyben kitér azokra a visszhangtalanul maradt figyelmeztető jelzésekre, amelyek még az 1910-es években születtek Kós Károly és Tokaji László tollából, s amit megerősített gróf Bethlen István 1912-es szamosújvári beszéde is. Ebben a későbbi miniszterelnök hangot adott azon aggodalmának, miszerint nincs, ami gátat vessen az Erdélyben megerősödött román birtokszerzési törekvésnek. (Kós Károly már egy 1911-ben közzétett cikkében is reménytelennek ítélte a helyzetet.)

A szerző utal rá, hogy Nyirő regénye bizonyos szempontból Wass Albert egyik művének (A kastély árnyékában) folytatásaként is értelmezhető, hiszen az ott bemutatott erdélyi arisztokrácia nemtörődömsége is előidézője lett a vészhelyzetnek, amit a román pénzintézetek és az ortodox egyház támogatásával földszerzésre, birtokvásárlásra használtak a befogadott nemzetiségek.

Különös figyelmet érdemel Nyirő emigrációban írott könyve (A zöld csillag) is. A mű valós alapokra épül. Szereplőiben – más néven ugyan – létező személyekre ismerhetünk. A történet hátterének feltárása során Medvigy Endre felidézi Nyirő Münchenben elmondott beszédét az 1848-as forradalom 100. évfordulóján. Ebben figyelmezteti a Magyarországot folyton cserbenhagyó, s vele mindkét háború után galádul elbánó Nyugatot is, mondván: „El kell pusztulnotok nektek is, ha veszni engeditek Európa szívét”. Hozzáteszi még a keserű figyelmeztetést: „Mi meghalni fogunk tudni, de ti élni nem.”

A 2000-es évek elejéig kellett várni a székely író rehabilitálására. Az '50-es évek elején ugyanis műveit felvették az „Elavult könyvek jegyzékébe”, azaz tiltólistára helyezték. A Kairosz Kiadó tette őket ismét elérhetővé az olvasóközönség számára.

A rehabilitálás azonban mégsem teljes körű. A Nyirő Józseffel készített interjúk, beszélgetések összegző elemzése közben tér ki a szerző az író újratemetésének elmaradására, a kialakult méltatlan hercehurcára. Ennek kapcsán idézi a székelyudvarhelyi kegyeleti megemlékezésen elhangzott beszéd egy mondatát is, miszerint „Győzelemre rendelt az a nép, amelynek olyan fia van, akinek még a hamvaitól is félnek”.

A nagyívű áttekintést két összegző írás zárja. Az első Nyirő emigrációs években keletkezett publikációi kapcsán (Mi az igazság Erdély esetében?) nem csupán az író 1945 után keletkezett munkáit mutatja be – különös figyelemmel az 1952-ben keletkezett címadó írásra –, hanem a Nyirő család tagjainak kalandos sorsával is szembesülhet az olvasó.

Az emigrációban keletkezett írások mindegyike a megmaradást, az összetartozást hangsúlyozza. Lélekerősítő példaként a sorsüldözött zsidóságot említi követendő példaként, akik „kétezer éves szétszóratás után soha meg nem szűntek egy spirituális haza összetartó polgárai lenni a föld egyetlen pontján se”.

A ciklus záródarabja pedig (Mi az igazság Nyirő József esetében?) összegzését adja Nyirő József életművének, a körülötte kialakult vitáknak. A rasszizmussal, antiszemitizmussal is vádolt író védelmében felidézi Uz Bence történetének egy lélekborzoló epizódját, amikor is a halott édesanyja szemfedőjéhez szükséges pénzt Bence rablással próbálja megszerezni – sikertelenül. A kirabolni szándékozott zsidó kereskedő azonban nemcsak megbocsát, de odalopja „a halott asszony virágravatalára a »fajin finom szemfedőt«”.

A kötet záróciklusában (Trianon árnyékában) olyan alkotókat mutat be Medvigy Endre, akik komoly életművet tettek le, ám a politikai nyomás és az irodalomban máig érzékelhető széttagoltság okán kevesebb súllyal vannak jelen a köztudatban, mint azt érdemelnék.

Így kerülnek górcső alá Sajó Sándor magyarság-versei, Döbrentei Kornél És mégis című kötete, Szerb Antal agyoncenzúrázott (és betiltott) irodalomtörténeti munkája, a királyhelmeci plébánosként az irodalomba bekapcsolódó Mécs László kálváriája, és a szintén felvidéki születésű Mács József pályaképe.

Medvigy Endre a megidézett költők esetében az életmű egy-egy kiemelt alkotását is mellékeli. A Kárpát-medence területi egységéért szót emelő Sajó Sándor esetében például a Magyar ének 1919-ben című verset emeli ki, amelyet még a trianoni diktátum életbe lépése előtt írt meg a költő, és 1920. február 8-án a Kisfaludy Társaság ünnepi ülésén elő is adta.  

A Szerb Antallal foglalkozó esszét azért is érzem fontosnak, mert egy olyan alkotót mutat be, akit jobbról és balról is értek támadások. 1942-ben már interpelláció hangzott el a parlamentben – értékrombolónak nevezve Szerb Antal magyar irodalomtörténetét –, amit a következő évben indexre is tettek. De a háború után sincs jobb megítélése a munkatáborban elhunyt írónak: a szovjet irodalomról írott – nem túl hízelgő – anyagát kicenzúrázzák, Lányi Saroltával íratják át az érintett fejezetet.

Hasonló sorsa volt Mécs Lászlónak is, hiszen a jobboldal már 1942-ben cenzúrázta. 1946-tól pedig a másik oldal tette két könyvét is tiltólistára.

De szó esik a fejezetben Mács József, valamint Kós Károly és Tompa László életpályájáról is. Különösen érdekes Kós Károly évszámnovelláinak elemzése, melyeknek hőse maga a szerző, aki Gárdonyi Géza szekér-mese motívumát építi be három különböző változatban a munkáiba.

Mindemellett izgalmas életepizódok, borzongató történetek is megelevenednek Medvigy Endre könyvében. Ilyen például a Szerb Antal megmentésére, a munkatáborból való kiszabadítására tett sikertelen kísérlet.

A zárórész Trianon visszhangját követi nyomon a magyar költészetben Reményik Eredj, ha tudsz című versétől a nyugatos szerzőkön és a transzilvanista alkotókon keresztül egészen Illyés Gyuláig.

Hézagpótló munka Medvigy Endréé. Egyrészt egy elhallgatott nemzedék jeles alkotóira hívja fel az olvasóközönség figyelmét úgy, hogy tárgyilagosan feltárja a velük szemben felvetett problémákat is, másrész irodalmunk kordokumentumnak tekinthető műveit veszi górcső alá. Kendőzetlen, korrekt bemutatásra törekszik. Erdélyi József kapcsán fogalmazza meg, de az egész könyvre értelmezhető a gondolat, miszerint célja, hogy szépítés nélkül megmutassa „az érem mindkét oldalát”. Azt gondolom, ezt a vállalását sikerrel teljesítette.

Medvigy Endre: Népiség, Erdély, Trianon. IdőJel Kiadó, Pilisvörösvár, 2021.