Betonba zárt sorsok

Majdnem két évtizede, hogy egy kötet került a kezembe, amelyben egy jellegzetes tájék, a Sárrét világa kelt életre. Rott József Csaposok, cselédek, csavargók (2004) című válogatott novelláskötete tizenkét írást tartalmaz, s egyfajta sajátos sárréti sorsszimfóniaként írható le. Losonczy Attila Panelek mögött című kötete is válogatott: az elmúlt tizenkét év írásaiból huszonegy szöveget emelt be a szerző, többnyire olyanokat, amelyek már korábban megjelentek (főként A hetedik című internetes folyóirat felületén, vagy a Napút Online-on, illetve az Irodalmi Jelenen). Losonczy Attila betondzsungelje szöges ellentétben áll Rott József tanyavilágával, az viszont közös a két kötetben, hogy az esendő, hétköznapi emberre fókuszálnak. Amint azt a kötet alcíme is jelzi: elbeszéléseket olvashatunk, gondolatokat a hétköznapokról és azokon túl.

A kötet zárt kompozíció: a kezdő és a befejező írás annyiban „rímel” egymásra, hogy mindkettő megszemélyesítés. A Ha a bábuk beszélnének… című nyitóelbeszélés 2010-ben a Berzsenyi Társaság és a Somogy folyóirat novellapályázatán második díjat nyert. A sakkbábuk pergő párbeszédén alapul, míg a záró novellában (Szomszédolás) két szomszéd ingatlan panaszkodik egymásnak. A világos és a sötét gyalog beszélgetéséből informálódhatunk például a sakkjáték születéséről vagy a legújabb találmányról, a „hexa” (hatszögletű) sakktábláról. A sötét gyalog a bábuk sorsszerűségéről így beszél: „Valójában tőlük függ minden… tőlük, akik mozgatnak minket… tőlük, akik terveznek, legyártanak minket. Az ő szeszélyüktől függ, hogy gyalogok, bástyák, netán királyok leszünk. Minket fából faragtak. Más bábuk persze meg tudják ám játszani az urat, mert porcelánból, elefántcsontból vannak, netán bronzból öntik őket. Ez teljesen mindegy. A gyalog akkor is gyalog marad.” A hierarchikus viszonyrendszer legalján szereplő gyalog nézőpontja előrevetíti, hogy a hétköznapi kisemberek sorsa bontakozik ki a további szövegekben.

A két ingatlan beszélgetése szintén izgalmas olvasmány. Az egyik házat leginkább az bántja, hogy haszonállatként tekintenek rá: „Csak egy ingatlanként, aminek felmegy az értéke … nem pedig OTTHONKÉNT! [Kiemelés az eredetiben. – L. N.] A másik ingatlan lelkivilágáról is képet kaphatunk: „Várok a hétvégi friss levegőre. Olyankor nincs kocsisor a patakparton. Bámulom az úszkáló kacsákat, a gyepen futókat, kutyákat sétáltatókat…, csak a hópelyheket hiányolom karácsonykor. Már a második tél, hogy minden zöld… […] hiányoznak a téli színek… és az illatok…” (Szomszédolás) A Társas lényekben a kiflik „lélektanáról” tudhatunk meg egyet s mást: „A kiflik rosszul viselik a magányt. Hajlamosak kiszikkadni ilyenkor. […] Az árván maradt kifli a kutyának sem kell.” Az Eldobott tárgyak, elkopott emlékekben egy járdán heverő tök alsó indítja el az elbeszélő gondolatmenetét a tárgyakhoz való viszonyáról. A gyermekkori szituációt rögzítve – „a Mókus utcai bölcsőde és a templom között haladtunk el, talán a védőnőtől tartottunk hazafelé” – lesz figyelmes a leejtett kártyalapra, ez vet fel benne számos kérdést, főképpen azt, hogy miként kerülhetett oda. Már óvodásként érdekelte a narrátort, vajon éreznek-e a tárgyak, és azt is elkönyvelte magában, hogy a dolgok sem élnek örökké: „A selejtezéskor mintha kidobnánk egy darabot, akiktől kaptuk…” Egyedül az élményeket őrizzük magunkban életünk végéig.

A kötetben egymástól távolabb állnak, de rokon novellákként jegyezném A földdel egyenlővé és az Enyészet című műveket. Mindkettőben a kiszolgáltatott öregkor a fő téma. János gazda sok száz hektárt járt be egykor, kapált, zsákot hordott, amióta viszont a kertben összeesett, a lánya panellakásában kell tengetnie élete hátralévő részét. Hacsak be nem gyógyszerezi magát. „János utolsó erejével leszakítja testéről a műanyag köldökzsinórokat. Ez nem lehet öngyilkosság, mentegetőzik magában, hiszen ő már régóta halott.” Az Enyészetben egy hetvenes nő istápolja kilencvenéves édesanyját. Ez az a kor, „amikor már felcserélődnek a szülő-gyerek szerepek, és kezdődik a hirtelen gyorsuló erózió, amely módszeresen gyilkolja a testünk feletti kontrollt”. Majd egy idős hölgyről esik szó, aki orra bukott az autóbusz ajtajában. A segítségére siető srác érdeklődni próbál, hogy kit hívjon neki segítségül, de a nő szinte szégyenkezve vallja be: „Nem, senki sincs…” Végül arra is kitér az elbeszélő, amikor fiatalon talál ránk az enyészet: „Amikor már lusták vagyunk életünk kohóját táplálni.”

A kötet legkidolgozottabb elbeszélése a Napirend. Endrét és feleségét, Jolit hétköznapjaik közé „szorult” ünnepnapon ismerjük meg. Maga a történet „hétköznapi”: ünnepnap van, ezért találja reggel zárva Endre bácsi Lajcsi boltját. Nem szeretne hazamenni kenyér nélkül, ezért felhívja a feleségét mobilon, akinek első mondata, annak stílusa máris felér egy jellemrajzzal. Kiderülnek a házastársi viszonyok, hogy bizony Joli hordja a nadrágot, és ahol csak tudja, szapulja a férjét, mindennek lehordja. „Joli a napirendjét a sorozatokhoz igazította, beleértve az ebédet és a gyógyszerek beszedését is. Amint az amerikai vagy brazil sztárok megjelennek a képernyőn, Joli mintha másik univerzumba utazna… az asszony számára ekkor nem létezik hétköznap vagy ünnep.” Az elbeszélésben vándormotívumként tűnik fel a sakk, amivel Endre szabadidejét tölti az olvasás mellett. Az elbeszélés végén az éjszaka kellős közepén látjuk a házaspárt: Joli minden éjjel csípőprotézisével jár ki a fürdőszobába, ami korlátozza a mozgásban, és Endre akárhányszor segítene neki, sértődötten utasítja vissza. „Megint az ismerős zajok következnek. Joli tologatja az útjából a székeket, ekkor hirtelen egy zuhanó test robaja, csörömpölés hallatszik, majd sokatmondó, baljós csend…” Endre ezúttal nem siet felesége segítségére, másik oldalára fordul: „Minek zargatni szegény mentősöket, pláne ünnepnap?” – gondolja magában, majd elképzeli, hogyan köti össze holnap a laptopját a tévével, hogy jól láthassa a sakkfigurákat.

A panelek mögött meghúzódó emberi sorsok gyakran ütköznek falakba. A bebetonozott szabadságvágy néha olyan, mintha ürügy lenne a túlélésre. Losonczy Attila jól ismeri gyermekkorából az óbudai panel-létet, a Flórián üzletközpontot mint „szocialista plázát” is megjelöli egyik novellájában. Írásai tömörek, fajsúlyosak, mert az életről szólnak. Gyakran él a hárompontos kihagyásos (elliptikus) szerkesztéssel. Ezek a szövegcsendek viszont nagyon is beszédesek tudnak lenni olykor-olykor. S ha már a csendet említem, hadd idézzem végezetül Losonczy Attila Csend-(elm)élet című írásából az egyik passzust: „Csendben eltávozik. Olyasvalakire mondjuk ezt, aki szinte észrevétlenül tűnik el közülünk. Csak akkor keressük őt, ha már véglegesen elveszítettük. A hangjára nem figyeltünk, de a csendjét rögtön meghalljuk…” [Kiemelés az eredetiben: L. N.] Losonczy Attila zsebkönyvnyi nagyságú kötete „megkapó tömörségű, olykor finoman ironizáló, versközelien gyémántcsiszolású kisprózájában feléleszti a szépirodalmi szociográfia műfaját” – jegyzi meg Petrőczi Éva. S teszi ezt a maga természetességével, póztalanságával, hogy kitöltse a számára jelenlévő csöndet.

Losonczy Attila: Panelek mögött. Fekete Sas Kiadó, Budapest, 2021.