Emlékeim Prágai Tamásról

„a vizsgálódás nélküli élet nem embernek való élet”

(Platón: Szókratész védőbeszéde)

2015. augusztus 7.

A városok üszkösödött fekélyek a Föld testén. Hömpölyög a szennyes vízzel összekeveredett esővíz, a csatorna nem tudja elnyelni, és visszahányja. Ha nem aszfaltozna le az ember mindent, a talaj meginná a vizet.

Vannak, akik évekig szenvednek a betegségüktől, mert nem tanulnak belőle.

Személyesen akartam a cédét elkérni, amit Tamás kezelőorvosa elvileg összekészített a leleteivel, mert azt reméltük, Bécsben, ahol van hematológia és onkológia egyben, egy kiszemelt orvos majd tud rajta segíteni. Nem ment simán az anyaga elkérése. Ahhoz, hogy másik, Európai Uniós kórházban kezelhessék, a főorvosnak alá kellett volna írni, hogy Magyarországon már nem kezelhető. Nem írta alá.

A cédére vadásztam, ezzel az ürüggyel maradtam tovább, de már nagyon rossz érzésem volt. Mióta Tamás megkapta a második kemoterápiából a második adagot, egyre rosszabb állapotba került. Attól féltem, ez már több mint mellékhatás. A daganata csak nőtt a kemoterápia elkezdése óta.

Nem mozdultam el az ágyától, mert láttam, hogy most van a legrosszabbul az elmúlt napok alatt, és féltem, hogy ha elmozdulok, meghal. A napokban nem evett szinte semmit. Csak narancsot és Cserpes túró rudit tudott enni. A veséje alig működött, furonpumpán volt, de úgy is alig néhány milliliter sötétbarna vizelete jött csak. Az utóbbi két-három napban, gyors tempóban került ilyen rossz állapotba. Hiába aggodalmaskodtam, és próbáltam cselekvésre ösztökélni az orvosokat, csak azt hajtogatták, hogy ez csak a kemoterápia mellékhatása, előfordul, és menjek haza nyugodtan. Egyáltalán nem akartam hazamenni.

Estefelé éreztem, hogy Tamásnak csökken a testhőmérséklete. Megmértem, és 36 alatt volt. Pár évvel azelőtt én is kerültem már olyan állapotba, hogy lecsökkent a testhőmérsékletem, így tudtam, milyen érzékelései lehetnek, és hogy ez rossz jel. Siettem a nővérszobába, az egyik ápoló pánikban bejött, és engem azzal nyugtatott, hogy:

– Nem esünk pánikba!

Egy másik ápoló segítségével nagy nehezen vettek tőle vért, hogy elküldjék sürgősségi laborra. Valahogy sikerült rávennem őket, hogy kerítsenek egy orvost az intenzív osztályról, aki megnézi. A tét az volt, hogy hagyják-e ott rögtön meghalni, vagy átveszi-e még az intenzív osztály, lát-e valami halvány esélyt az intenzíves orvos.

Közben hívtam Tamás legnagyobb fiát, hogy jöjjön azonnal. Korábban a délután már beszéltünk, hogy én bent maradok éjszakára, és ő lemegy megfejni a kecskéket. Néhány hete betanulta, mi a teendő az állatokkal, hogy tudjon segíteni ellátni őket, ha én nem tudok több napig hazamenni fejni. Egy koncerten volt, és kénytelen voltam így megmondani, hogy Tamás nagyon rosszul van, azonnal kell jönnie, hogy lássa még élve. Nagyon vártam, hogy jöjjön.

Közben megérkeztek az intenzívesek. Az volt a tervük, hogy Tamást elaltatják, és úgy talán életben tudják tartani. Egy hete már elindítottam számára a célzott biológiai kezelés keresését is, és még így is lett volna esély a felépítésére. Ez a Lázár-effektus.

Közben Tamással voltam, már nehezen beszélt, de mindent értett. Ami nagy szerencse volt. Ilyenkor az érzékek is visszavonódnak. Mindketten sírtunk. Tamás a kezemet fogta. Mondtam neki, de alig tudtam elmondani:

– Én boldog voltam veled.

Megszorította a kezemet gyengén, és azt válaszolta:

– Én is.

Kértem az intenzíveseket, várjanak még, mert útban van a fia. Hamarosan meg is érkezett. Röviden elmondtam, mi a helyzet. Bejött, és sírt. Tamás ágyának két oldalánál ültünk. B, hiába volt már felnőtt,  nem tudott mit mondani, csak sírt. Az egyik ápolót is megindította, amit látott. Megfogta B vállát:

– Mondja neki, hogy szereti!

– Apa, szeretlek! – mondta.

Nem tudtunk tovább együtt lenni, mert az orvos már nagyon türelmetlen volt, már régóta fogdosott valami hosszúkás tárgyat a kezében, talán laringeális tubus lehetett, de nem emlékszem rá pontosan. Próbálta elmondani Tamásnak, hogy mit fognak csinálni, de Tamás nem figyelt rá, csak a fiára és rám. Én mondtam:

– Most elaltatnak, mi keressük neked a célzott biológiai kezelést. Ha megtaláltuk, felébresztenek. Addig tarts ki!

– Alva könnyű lesz.

Ezek voltak az utolsó szavai, amiket hallottam. Az orvos türelmetlenül azt mondta:

– Nyomjon az asszonynak két puszit, aztán búcsúzzon el! – majd kitessékelt bennünket a függőfolyosóra, elhúzta a függönyt.

Kint a gangon sírtunk, a szomszéd szobákból kinézegettek a betegek. B-t vigasztaltam, hogy még nem halt meg, még van esély. Az egyik ápoló szólt, hogy Tamás szobáját ki kell üríteni az éjszaka folyamán, jöjjünk majd vissza, ha már voltunk az intenzíven.

Az intenzíves egyik ápoló lelkemre kötötte, hogy vigyek be tusfürdőt, frissítőkendőt, borotvát és felfekvés elleni krémet. Egyébként hosszan várakoztunk az előtérben, az ügyeletes orvos mondta, hogy nem mehetünk be. Ha túléli az éjszakát, akkor másnap bemehetünk.

Barna nagy szemeteszsákokat adott az egyik ápoló, hogy ebbe tudjuk pakolni Tamás holmiját. Kiürítettük a szobát.

Vittük a zsákokat a parkolón át, B népdalokat énekelt halkan. Éjjel bent maradtam Budapesten. Sokáig éberen hánykolódtam, vártam az intenzíves ügyeletes orvos hívását, hogy hogy alakul Tamás állapota.

Hajnali három után aludtam el. Azt álmodtam, hogy Tamás azt mondja, szeret. Megsimogat, és erre ébredtem fel. Azt hittem, ott van, de nem volt ott. Magamhoz tértem, kimentem a fürdőszobába.

Csengett a telefon, az ügyeletes orvos hívott, hogy megmondja, elveszítettük Tamást.

Szilágyi-Nagy Ildikó memoárkötete 2022-ben jelenik meg az Orpheusz Kiadó gondozásában.