Balerina

A színházban majdnem tökéletes volt a csönd a nyugodt, koraesti órákban. Csak néhány lámpa erőltette meg magát, hogy a félhomályban némi halovány fénnyel megvilágítsa a színpadot, melyen töretlenül gyakorolt Váli Jelena, a balerina.

Behunyt szemmel táncolt. Könnyed léptei alatt az öreg, itt-ott megkopott deszkák sem nyikorogtak. Karcsú testén a fehér ruha még a föntről érkező gyönge fényben is tündökölt. Jó ideje táncolt már, mégsem volt elégedett a mozdulataival. Pár nap maradt a bemutatóig, és ő a legjobb akart lenni.

Azon az estén üres volt a nézőtér. Vagyis csak majdnem. A leghátsó sorok egyikéből némán csodálta őt Ecei Tamás. Ismerték egymást, a fiú rajongott érte, de nem merte bevallani neki, félt az elutasítástól.

Régóta próbálta megtenni az első lépéseket, gyűjtötte hozzá a bátorságot, és most úgy érezte, eljött a megfelelő pillanat. Azt előre eltervezte, hogy a próba végén fölmegy a színpadra. Hozott magával egy szál rózsát, amit majd átnyújt a lánynak, de arról fogalma sem volt, hogy utána hogyan tovább.

 – Átadom a virágot, és felkérem egy táncra – tördelte az ujjait, de ezt az ötletet gyorsan elvetette. Egyrészt nem volt nagy táncmester, sőt egyáltalán nem tudott táncolni, így igencsak kellemetlen helyzetbe került volna. Másrészt a kimerítő gyakorlás után Jelena valószínűleg nem is vágyott volna további táncra.

 – Vagy átadom a virágot, és meghívom egy kávézóba – simította az állát, de eszébe jutott, hogy Jelena nincs oda a kávéért.

Az, hogy ketten beülnek majd valahová, remek ötletnek tűnt, csak hová? Tamás megint a balerinára nézett. Elbűvölőnek látta. A máskor hosszú, gyakran szemébe lógó haját most szoros kontyba fogta, tisztán lehetett látni ragyogó arcát.

Tucatnyi hely közül a cukrászda tűnt a legjobbnak. Ismert is egy kiváló cukrászdát a sétálóutcán, ahol mindkettőjük kedvencét árulták.

 –  Legyen a cukrászda! – döntötte el. Jelena még javában próbált.

 – És ha kinevet, vagy egyszerűen csak nem ér rá? – bámulta a színpadot. Egy isteni jelre várt, vagy valami másra, ami megmondta volna, mitévő legyen. Ránézett a rózsájára. A száron apró foltok jelezték a tüskék helyét, melyeket Tamás gondosan letördelt, nehogy megsértsék a balerina finom kezét. A kehellyé formálódó, egymást ölelő, vörös szirmok puha felületét simogatta, s véletlenül letépte az egyiket. Elengedte a szirmot, az a földre hullott. Eszébe jutott az a százszor olvasott-látott-hallott közhelyes szokás (inkább babona).

 – Szeret. Nem szeret… – kezdte el egymás után tépkedni a rózsa szirmait.

Párszor föltekintett a balerinára. Ámult kecses táncmozdulatain, és nem vette észre azokat az apró, elhanyagolható hibákat, amelyek miatt Jelena még mindig elégedetlen volt. Nem úgy tűnt, hogy egyhamar befejezné a próbát, de Tamást ez nem érdekelte.

 – …Nem szeret. Szeret… – tépdesett lassan.

És ha Jelena mégis eljönne a cukrászdába, a sétálóutcaiba, ahol mindkettőjük kedvence kapható? Mi van, ha valamit elront, ami miatt a lány többé nem áll szóba vele? Ha még most elmenne innen, minden maradna a régiben, nem változna semmi, nem lenne se jobb, se rosszabb a helyzet. Már majdnem fölállt, mikor látta, hogy csak három szirom maradt.

 – …Szeret. Nem szeret. Szeret – suttogta boldogan az utolsó szót.

Szeret. Ez volt az az isteni jel, amit olyan nagyon várt. Elengedte az utolsó vörös szirmot. Ott hevertek mind egy parányi kupacban. Gyorsabban vert a szíve, előtte állt az út. Úgy döntött, nem várja meg, hogy Jelena befejezze a próbát, most azonnal odamegy hozzá. Fölkelt, és elindult a színpad felé. A székek között araszolva fölemelte a virágot, és akkor megtorpant. Köddé vált a nézőtér, eltűntek a páholyok, elhomályosodott a színpad Jelenával együtt. Csak a foltos szárat markolta, a végén a csupasz csészelevelek meredeztek.

 – Nincs is virág – döbbent rá, mintha egy álomból riadt volna fel, vagy mintha egy filmet nézne, s a hirtelen kameramozgás ébresztené rá a valóságra − vagy éppen annak hiányára.

Akkor sarkon fordult, leejtette a rózsaszárat a szirmok közé, és kiment a színházból. Csak csöndben, nehogy megzavarja a balerinát.