Elsüllyedt Európánk kései krónikása – Cs. Szabó László elbeszélései

Róma, régi napsütötte szeptember, a városjárásban megfáradva üldögélünk egy öreg templom udvarán szerelmemmel, gyermekeim leendő édesanyjával. Velem szemben a Tempietto, Bramante kicsiny, műremek kápolnája, az érett reneszánsz egyik legtökéletesebb alkotása. A templomban esküvő: díszbe öltözött, hangosan csevegő olasz famiglia sereglik az udvaron, zajlik az örök római élet az ódon falak között. Megkerülöm a Tempiettót: a násznépből egy fiatal anya szoptatja gyermekét a tövében. Körbenézek: mintha egy Fellini-filmbe kerültem volna. Vagy egy Cs. Szabó-elbeszélésbe, ahol áramló, kalandozó – vagy menekülő – életek suhannak el régi idők kulisszái között, amelyek megannyi rejtélyt, titkot őriznek. Igazi Cs. Szabó-i pillanat volt ez, már csak azért is, mert az ő rómás esszékötete volt mindvégig a kezemben: aznap ő, az egykori magyar író és szellemisége volt az idegenvezetőnk az Urbs utcáin.

Cs. Szabó László azóta is hol útitársam, hol bölcs útbaigazítóm, hol szerény albérlőm a könyvespolcomon, ahol kötetei illedelmesen sorakoznak akár hónapokon át, hogy aztán egyszer-egyszer újra kezembe vegyem őket, s beszippantsanak történeteik.

Hűlő árnyékban – szól egy életrajzi kötet címe. Rezignált, visszafogott, sztoikus és elegáns címadás. Cs. Szabó László adta önéletírásának ezt a címet, a bevezetőben azt is megvallva, hogy elvetette egy másik címötletét, ami „A század tanúja” lett volna, mondván: „Hivalkodónak is éreztem, mintha tudatni akarnám ország-világgal, hogy ki más merült el századomban olyan mélyre, mint hányatott és sokat tűrt tanúja, a szerző.” Megint csak: visszafogott rezignáltság, eleganciával párosulva. És ez volt maga Cs. Szabó László stílusa is.

Életrajzát röviden is össze lehet foglalni: született Budapesten 1905-ben, elhunyt Budapesten 1984-ben – de ami a kettő között történt, az korántsem mindennapi életút. Távolról szemlélve, egy Csét (ahogy barátai és tisztelői becézték őt) nem ismerőnek azt lehet mondani: Márai kortársa, Márai sorstársa és Márai polgártársa volt. Mégis igen más karakterek voltak – lehettek – ők, bár hasonlóan vágta ketté életüket a XX. század nagy tragédiasorozata.

Cs. Szabó László ma már kevéssé ismert a széles nagyközönség előtt, sőt valójában soha nem volt az. Nem volt nagy Csé-divatkorszak, nem tűzték politikai beszédek élére vagy végére őt. Talán jól is járt ezzel.

Mert – miközben egyszerre és büszkén hordozta magában mind magyarságát, mind európaiságát – Cs. Szabó kívülálló volt. Mélymagyarnak túl európai, kozmopolitának dacos hazafi. A morgó maradiak számára túl szabadelvű és felvilágosult, az avantgárd modernekhez képest ódivatú konzervatív. A már akkor is eltömegesedő és sekélyesedő korszakban a klasszikus műveltség széles tudású birtokosa, a szöszölős szakbarbárokhoz képest viszont könnyedén ide-oda kapdosó dilettáns. Dilettáns a szó legjobb, legpozitívabb értelmében – teszem hozzá nagyon gyorsan, mielőtt félreértenék. Mert a szó eredete a latin delectaréban gyökerezik – az ’önmaga örömére’ jelentésben. Ahogy a reneszánsz műpártolók vagy a XVIII–XIX. század utazó, műgyűjtő brit arisztokratái művelték magukat és közösségeiket önmaguk és egymás örömére, átmentve a tudást és az értékeket a letűnő múltból a jól megélt jelenen át a jövő számára.

Cs. Szabó a régi, rendes dilettantékhoz hasonlóan úgy lett a magyar és az általános európai műveltség, művelődéstörténet kései krónikása, hogy egy másik életpályáról kirándult át és ragadt ott szellemi kedvtelésének világában. Eredetileg közgazdász volt, közgazdaság-történeti doktorátust is szerzett. Bár hamar elindult a kultúrtörténet és az irodalom felé – ez egész életére szenvedélyévé vált –, nem (csak) a legszűkebben vett magyar irodalmi közegben élt és mozgott, és ez határozottan jót tett a tisztánlátásának. Abban a korban, amikor már kirajzolódtak a magyar nyilvánosságot máig – igaz, egyre hanyatlóbb minőségben – meghatározó törésvonalak népiek-nemzetiek és urbánus-liberálisok között, ő saját, egyéni világlátása mentén írt és alkotott. És közben decens polgári tisztségeket viselt, mi több, a Horthy-korszak egyik befolyásos nyilvánosságalakítója lett egy egyre forrongóbb időszakban. Cs. Szabó ugyanis 1932–1935 között a Magyar–Olasz Bank, valamint a Kereskedelmi és Iparkamara elnökének titkára volt, majd 1935–1944 között a Magyar Rádió Irodalmi Osztályának vezetője lett Kozma Miklós rádióelnök, Horthy Miklós bizalmasának felkérését elfogadva. A háborús évek alatt egyre feszültebb helyzetben, egyre több korlátozással szembesülve – és azokat feszegetve – próbált kitartani a tisztességes és professzionális munkavégzés mellett. A rádióban számos baloldali és zsidó írót is megszólaltatott, munkalehetőséghez juttatott, amíg lehetett.

Persze idáig el is kellett jutnia: karakterét és gondolatiságát nem lehet megérteni származása és családi viszonyai nélkül. Cs. Szabó Budapesten született, de mindenestül erdélyi gyökerű családba, amely hamarjában vissza is tért a szülőföldre, gyermekévei Kolozsváron teltek. Szerencsés, békés korszakban született még – a XX. század tragédiáinak nyitánya előtt pár évvel –, apai és anyai felmenői számos régi családi kincset hagyományoztak az örökösökre, a família legendáriumával egyetemben. Apai részről székely, anyai részről erdélyi szász családból származott, önéletrajzi írásának elején részletezi is a különböző ősök karaktereit. Cs. Szabónak ugyanakkor nem a családi idill, hanem a széthullás a gyermekkori emléke: maga írja, hogy édesanyját depresszióval kezelték (az idős asszony végül szinte kisemmizve élt Kolozsvárott a kommunista román hatalom idején, amely proletárokat költöztetett saját házába, őt magát egy átjárószobába kényszerítve); édesapja pedig, aki csekélyke írói-újságírói karriert futott be Erdélyben és Budapesten, dzsentris életmódot követő kalandor volt, gyakran távol családjától, az együttlétek pedig nemegyszer végződtek veszekedésekkel.

Cs. Szabót talán már ez is predesztinálta a későbbi átutazó létre, pedig, mint említettük, legszebb férfikorában beérkezett ember volt a kései Horthy-korszak elitjében. „A vándorszenvedély azonban székely örökség. Engem mindenütt el lehet képzelni, csak tornácon nem, pipázva, dohányos szitával, száradó paprikafüzérek alatt.” Nem is ült Csé a maga tornácán, máshogy alakult sorsa, mind önmaga, mind a rajta kívülálló körülmények miatt. A széthullt családból kikerülve, sikeres tanulmányai és karrierje ellenére később sem volt szerencséje a magánéletben, és erről ő is tehet – maga vall róla életrajzában. Feleségével néhány év után felbomlott házassága: egy fiuk született, egy második gyermek sorsa viszont Csé kérésére az abortusz lett (a férj úgymond aggódott a világhelyzet és anyagi terhei miatt), és erre ráment házasságuk, s Csé egész későbbi magánélete (önéletírásában az idős szerzőt az önvád és a magány gyötri mindezek miatt).

Az író-hivatalnok viszont akkoriban még a munkába menekül: komoly stallum, írói sikerek, esszék, tanulmányok tömegeinek születése, mások pályájának egyengetése, miközben Horthy Magyarországa hadba vonul, majd hátrálni kezd, s a szovjet kommunizmus kezd dörömbölni a Kárpátok hágóin. Aztán jön 1944 tavasza, s az utolsó pillanatig munkahelyén kitartó Cs. Szabó március 19-én, a német bevonulás napján ezt írja: „Volksbund-katonák szállták meg kora reggel a Magyar Távirati Iroda s a Rádió Sándor utcai székházát, bemenet már ők igazoltattak a kapun kívül. Életemben nem esett könnyebben életbe vágó döntés, habozás nélkül fölmentem a vezérigazgatóhoz, s bejelentettem, hogy gondoskodjék azonnali utódról, mert én máris megyek, itt se vagyok, még fiókjaimat sem ürítem ki.”

Az akkor harminckilenc éves Cs. Szabó maga sem sejthette, hogy ez lesz élete második felének nyitánya, s a hátralévő negyven évében a menekülés, az emigráns lét és az állandósult idegenség lesz osztályrésze, amit néhány szerencsés fordulat enyhít majd. És még inkább az egyetemes nyugati (európai) kultúra ismerete: az abban való elmerülés pótolja majd az igazi otthont, az elveszített hazát. Csé a magyar földön dübörgő háborút a Balatonnál, majd Budán bujdokolva bekkeli ki: 1945-ben még itthon marad, a Képzőművészeti Főiskola Művelődéstörténeti Tanszékét vezeti, majd a berendezkedő sztálinista uralom elől menekülve szinte az utolsó pillanatban, 1948-ban emigrál – értékes könyvekkel és családi kincsekkel teli budapesti lakása, saját vagyona ebek harmincadjára kerül.

Előbb Olaszországban próbál küszködve túlélni: az Itália egész történetét, Róma és Firenze kincseit betéve tudó magyar kultúrpolgár szinte nyomorogva él az olaszok között. Az egykori rádiós osztályvezető, a közgazdaságtan doktora annak örül, hogy utcai pénzváltóban dolgozhat – feketén. Elkeseredett hangulatában éri őt egy szerencsés fordulat: 1951-ben Nagy-Britanniába kerül a BBC meghívására, ahol végül évtizedekig szerény megélhetést biztosított neki a hidegháború árnyékéban – és frontvonalában – a brit közrádió magyar adása.

Ahogy idegenbe szakadva lassan elrendeződik az élete, Cs. Szabó a napi aprómunkát igénylő főállása mellett újra elkezdhet szellemi szenvedélyének hódolni: az esszéírásnak. Főhősünket az „esszéíró nemzedék” tagjának tartották életében és ma is, olyan nagyságok mellett, mint Szerb Antal, Halász Gábor vagy Illyés Gyula, de Csé a rá jellemző szerénységgel és hűvösséggel maga kérdőjelezte meg, hogy lehet-e valóban beszélni egy ilyen „esszéíró nemzedékről”. Ő maga viszont sajátos londoni magányában – amit a lassacskán megszerveződő emigráns magyar kulturális és irodalmi élet enyhített aztán – folytatta az esszék, tanulmányok, mindenfajta tűnődések s kisebb-nagyobb elbeszélések, novellák írását is. Nagyüzemben.

Cs. Szabó László munkásságára ugyanis két dolog nagyon jellemző: polgári szorgalommal, decens munkaetikával csak úgy ontotta magából az írásokat – amelyek viszont így is nagy műgonddal készültek, mi több, szerzőjük a magyar nyelv XX. századi művelőinek élvonalába tartozott. Bármely esszéjét vagy novelláját üssük fel, a legszebb, legzamatosabb magyar nyelviséggel íródtak. Önmagukban a szövegeket is lehet csodálni: a meglepő mondatfűzéseket és szellemes gondolattársításokat, a szokatlanságukban is áramvonalas, továbbgördülő szórendeket, a közhelyek felemelését és a különös fordulatok hétköznapiasítását – hogy végül mindebből bámulatos tudásról tanúbizonyságot adó, ámde soha nem hivalkodó, nem belterjes és nem is szájbarágós írások szülessenek.

Csé gazdag és sokrétű életművéből számos kötetet kiemelhetne az őt kedvelő recenzens. E sorok írója egy kései elbeszélésgyűjtemény mellett döntött, amely jól összefoglalja az író-esszéista különleges világát, mert a kötet mind tematikájában, mind pedig születési körülményeiben – az összegyűjtött írások darabjai 1948 és 1981 között keletkeztek – széles keresztmetszetet ad a szerző munkásságáról.

A Közel s távol elbeszélésgyűjtemény 1983-ban jelent meg a Magvetőnél. Akkor, amikor az idős író már egyre rendszeresebben járt haza, mert – a szikár és kemény elhatározásánál kitartó Máraival szemben – Cs. Szabó nem tudott ellenállni a szülőföld csábításának, hiába uralkodott a magyar haza fölött szovjet szuronyok árnyékában a kommunista rezsim. Csé hazajöhetett, művei megjelenhettek itthon is a nyolcvanas évek Magyarországán. És ennek örülhetünk: a Közel s távol egybegyűjtött elbeszéléseit már akkor és azóta is olvashatták azok, akiknek volt fülük a székely-magyar világpolgár vallomásaira.

Ahogy nehéz kiemelni a Közel s távolt a teljes Cs. Szabó-munkásságból, úgy nehéz kiemelni a benne megjelentett harminc elbeszélésből is egyet. Talán nem is érdemes. Az író – mint műveiben általában – itt is szinte lubickol a saját fölényes tudásán alapuló korrajzok és karakterek fölfestésében. Egy táncos könnyedségével sasszézik ide-oda a történelem különböző színpadai és a kultúrtörténet mélyrétegei között. Hol egy mélyen emberi, kortalan dráma történik az aprólékos gondossággal felrajzolt díszletek között, hol egy kevéssé ismert vagy elfeledett korszak kel életre a jól kimunkált karaktereken keresztül. Az író századról századra, saját jelenkora és a távoli múlt között ugrál játékosan, és erre a szellemi utazásra invitálja olvasóit is.

A nyitó Irgalom 1950-ben játszódik Olaszországban, s valójában a már akkor Itáliában élő író és a Magyarországról utána menekülő élettársának történetét dolgozza fel: hogyan talál újra egymásra testileg és lelkileg egy emigráns magyar férfi és egy, a sorsát a férfi mellé kötő, hozzá kimenekülő nő a háború után éledező olasz földön. Az ezt követő A kegyenc is Itáliában játszódik, de 1588-ban, Velencében: szerencsésen oda jutott magyar diákok csevegnek, mulatoznak, tanulnak és dolgoznak, miközben vissza-visszagondolnak háború sújtotta, darabjaira esett, Kárpátok-beli hazájukra. A Délutáni előadás az író kamaszkorába, a húszas Budapestre vezet vissza. A kép című elbeszélés egy múzeumi kalandot ír le a harmincas évek Párizsában. Cs. Szabó életének nagy fordulópontját, az olaszországi, szinte nyomorgó éveket idézi fel Az érme, ahogy a művelt magyar professzorból lett, olasz életbe csöppent egyszeri pénzváltó egy régi érme eredetiségét kezdi el kutatni.

És így tovább, és így tovább: a történetek a műveltséggel való játszadozáson túl felidézik a régi Európát, mármint az utolsó régi Európát, a XX. század közepit, amely egyszerre ocsúdott utolsó nagy háborújából, számba véve (ön)pusztításának fizikai és szellemi nyomait; miközben a romok között túlélő polgárok és proletárok még őriztek valamit a háborúk előtti békeidők tartásából, életszemléletéből. Érdekes és tanulságos palackposták ezek jó fél évszázad távolából a kétezerhúszas évekbe, egy örökre megváltozott Európába.

Ahogy tovább olvassuk Csét, újabb elbeszéléseiben még mélyebbre merülhetünk vele a civilizáció mélyrétegeibe. Az Is-Ten, a nagy órásmesterben Pekingbe kerülünk, 1610-ben, és egy európai hittérítő szemén és gondolatain keresztül csodálkozhatunk rá az elzárt, császári kínai birodalomra. Vagy ott a Titus beszél, amelyben az öreg Rembrandt karakterét vázolja föl az író úgy, ahogy fia, Titus láthatta a nagy holland festőt.

Két elbeszélés még így is kiemelkedik a művek szépen csiszolt füzéréből: az egyik Európa egykor volt fénykorának és nagy harakirijének, a felvilágosodás első pillanataitól a haláltáborokig vezető drámájának az elbeszélése egy mágikus realista történetben. A Béke az országban aprólékos korrajzot, mi több, egész tablót fest föl egy meg nem nevezett német fejedelemségről valamikor a XVIII. század mélyén, ahol a fejedelemasszony és fia útnak indul, hogy megszemlélje – a békét az országban. A hintó kaktuszgyűjtő plébánosok, oboát fújó éjjeli őrök, sikamlós regényeket áruló könyvárusok mellett halad el, majd kihajtanak az idilli vidékre, ahol Róbert, a medve bödönnel jár mézért a remetékhez.

Az út aztán egy sűrű, kísérteties erdőhöz ér, furcsa, pokoli jelenetek tárulnak a fejedelmi család elé. „Csonttá aszott, tántorgó férfi vitt a hátán vállára csukló csontvázat, egy lovas keresztezte útjukat, bőre szeme láttukra foszlott le, s elevenen megnyúzva vágtatott előttük, égő szemű vérebek hajszoltak egy lángoló hajú, sikoltozó lányt, de a láng sohase kapott a testébe, s a veszettül csaholó kutyák sem érték utol soha a menekülőt, üvöltő vezényszavak pattogtak olyan nyelven, amely anyanyelvünknek tűnt, s mégse volt egészen az, a parancsok után olyanféle csattanás következett, mint amikor becsuknak egy nehéz páncélajtót…”. A boschi látomások, a német – és európai – jövő víziója aztán brechti abszurdba fordul, ahogy a rokokó fejedelemasszony megszemléli a készséges börtönőrök kalauzolásában a pedánsan elrendezett haláltábort.

Az Ádám és Éva elbeszélése pedig megrendítő történet férfibúról és férfivágyakról, ahogy egy öregedő férfi felszámolja addigi életét, mindent otthagy maga mögött, autójába ül, hogy vigye őt a kocsi és az út oda, ahova csak akarja, hogy újra megérezze a szabadság ízét – ha még képes rá. „Ám a szabadság legyen tökéletesen az, teljes felszabadulás. Hátat fordít kiégett esztendeinek, elmegy világgá. Emlékei már csak füstöt eregetnek, széttapossa parazsukat, mielőtt alattomosan megfojtanák…” A történet álom és valóság határán ér véget – talán pont ott, ahová tűnődő pillanataiban mindenki vágyik.