Ferragosto

Augusztus közepét az olaszok nagy örömünneppel fogadják. A „szakirodalom” szerint ez a szép és izgalmas gesztus Augustus császárhoz köthető, aki a betakarítási munkák első időszakát záratta le vele. A katolikus egyház pedig Szűz Mária mennybemenetelét üdvözli, tehát megint csak olyan nevezetes naptári dátummal akad dolgunk, ahol a Szent és a Profán incselkedik egymással.

„Van egy pont, amikor hirtelen vége a nyárnak” – jegyezte meg egy régi, jó cimborám a minap. Tette mindezt kicsit elkeseredetten, kicsit pesszimistán. Vigasztalni próbáltam, ecseteltem a közelgő indián nyár szépségeit, a hamarosan érkező nagy szüreti fesztiválokat és egyebeket. De persze nekem is eszembe jutott, hogy az indián nyár nem is „indián nyár”, nem afféle eksztatikus bordósan-vörösen-rezesen csillogó valami, hanem bizony maga a vénasszonyok nyara, a hervadás előszele, a napfény fokozatos eltűnése, felkészülés a hideg-dermedt hetekre, hónapokra, a fekete földre s rajta a fehér lepelre.

Aztán eszembe jutott az a sokszor hangoztatott frázis, hogy ha nem lenne Sötét, Fény sem lenne, ésatöbbi, ésatöbbi. És ott van a téli esték bája, a korai sötétedés, bent a forró teák, kint a forralt borok. A megérkezés izgalma egy didergető kései városjárást követően, amikor odahaza lerakod a kabátod, leveszed a csizmád, megszabadulsz az aznapi terhektől, beállsz a forró zuhany alá, majd egy puha köntösben hallgatod a zenét, égeted az illatgyertyát, vagy épp párologtatod a tihanyi nyári napokat idéző levendula olaját. És kellemes meleg ölel át, már fűtenek, és az ablakból bámulod a hóesést. Vagy a reggel, amikor arra ébredsz, hogy fehér a táj, és kis énekesmadarak csipegetik az ablakodból kilógatott, madáreleségből összegyúrt picike labdákat. Ezt mind el akartam mondani neki, de indulnom kellett, zsebemben ott lapult már a vonatjegy.

Útközben végig bámultam ki az ablakon, szokásomhoz híven zenét hallgatva, és a magam zen-állapotában hagytam, hadd égessék belém magukat a képkockák, amiket látok. Kukoricaföldek és napraforgómezők mellett suhantunk el. Alkonyodott, és persze ez is az őszt juttatta eszembe. De olyan szép volt! Bár én afféle „nyári gyerek” vagyok, s erre mindig is büszke voltam, elragadott az ősz varázsa. Vagy kora ősz, vagy késő nyár, vagy épp Ferragosto, ki tudja… Narancsszínben sütkéreztek a felhők a szépiásan kékes ég tengerén, háttérben a távolodó-alábukó napkoronggal. Erre az összhatásra válaszoltak aztán a növények, a Föld az Égnek, óaranyba hajló vagy még inkább bronzos-rezes színekkel. És a kukorica levelének zöldje sem zöld volt, hanem smaragd. Később aztán, mikor megérkeztem, hazafelé gyalogolva láttam rózsabokrokat is, még virágjukban, az udvarokban.

Igen, talán mégis van indián nyár, s ki tudja, talán a vénasszonyok nyarát csak a rossznyelvek találták ki. Persze, benne rejlik mindebben már a hanyatlás is, valami furcsa halálerotikával, de ott van – és sokkal nagyobb arányban, sokkal karakteresebben van ott – az érett erő. Valami, ami megérett, beérkezett, és épp ettől szép; valami, ami méltóságteljes, és ami vitathatatlan. Valami, ami tekintélyt sugároz; valami, ami előtt fejet kell hajtani. És akkor hol van még a szőlőföldek és a nemes borok világa, a nagybetűs Szüret időszaka, a beteljesült és beteljesített ősz sava-borsa!