Reggel hét óta már a harmadik tűzpárbaj dübörög. Lövik egymást oda és vissza, géppuska, ágyú, robbannak az aknák, némelyik egészen közel. Mikor csillapodik a harc, Pista kimerészkedik a ház elé. Tarany felé emberek futnak, mintha arra lett volna a harc közepe, pedig biztosan sokkal messzebb vannak az oroszok is, a németek is.

Mi lehet a barátaival? Hetek óta nem járt a cigánysoron sem. Meg kellene nézni őket. Furcsa ez a háború, semmit sem lehet csinálni, mégis mindig dolga van az embernek, semmire sincs ideje. Fát szerezni, fölvágni, pincét ásni, a tetőt javítani, legalábbis amikor nem lőnek. De azért el kellene menni a cigánysorra. Talán holnap.

A pince elkészült, egyszer aludtak is benne, de hideg volt és kényelmetlen, inkább fönt alszanak, ki-ki a maga helyén. De le már nem vetkőznek éjszakára, hátha futni kell, mindenki a rendes ruhájában alszik. Hetente egyszer, vasárnap fürdenek meleg vízben, lavórban. Délelőtt szokott lenni a fürdés, előbb Vica az anyjával, aztán a két fiú, végül Pista apja. Azzal el is megy egy egész délelőtt.

Ez nem a fürdés napja. A borzasztó reggeli dübörgés után furcsa csönd ül Nagyatádra, mintha mindenki várna valamire, amiről maga sem tudja, micsoda. Jó volna kicsit körülnézni, amíg nyugalom van. Visszamegy a házba.

− Apuka, kicsit körülnéznék a városban.

Az anyja szigorúan néz rá, de az apja elengedi.

− Hadd menjen. Legalább valami hírt hoz.

A központ felé indul. A Gyár utcán nem jár senki, a Kossuth utcán sem, de a főtéren embereket látni. Mindenki siet, biztosan azért, nehogy kint kapja a lövöldözés. A templom tornyában fekete lyukak, de áll a torony, látni a harangokat is. A ferences rendház pincéje nyitva, ketten is oda sietnek, eltűnnek a kapuban. Pista is odamegy.

A pince tele van székekkel, ágyakkal, mindegyiken emberek ülnek, egy férfi emelt hangon beszél, őt hallgatják. Pista megismeri, Bognár Lajos, az ács. Azt meséli, hogy a Kaiserék hátrahagyott lakását a szeme láttára fosztották ki a németek, elvittek mindent, még a nagy ruhásszekrényeket is ruhástól fölpakolták a teherautóra, csak a csupasz falakat hagyták.

− Az edényeket is elvitték?

− Mondom, mindent.

Pista leül egy üres székre, néhányan ráköszönnek, de különben nemigen törődnek vele. Mindenki a kényszerkitelepítésről beszél, de senki sem gondol elmenetelre, azt mondják, egyszerűen lehetetlen ennyi embernek elhurcolkodni. Itt hagyni a holmit pedig annyi, mintha kidobták volna, a Kaiserék is hogy jártak, milyen szép otthonuk volt, aztán semmijük nem maradt.

− Te vagy az, Pista?

A pék áll mellette, akinek a mézeskalács-ütőformát csinálta.

− Mi van veletek, te gyerek?

− Megvagyunk, Móric bácsi, megvagyunk mindnyájan. Tetszik még sütni?

− Amíg liszt van, addig sütök. Ha majd vége lesz ennek az egésznek, csinálj még mézeskalács-ütőfát.

− Huszárt vagy szívet?

− Ezt is, azt is.

− Móric bácsi, meddig tart még ez a háború?

− Azt csak az ördög tudja, fiam. Mert az csinálta, és nagyon nem akarja abbahagyni.

Pistának megint a cigány pajtásai jutnak az eszébe. Most talán alkalmas volna megnézni, megvannak-e még.

Odakint közben esett egy keveset, de már éppen csak szemerkél. Pista örül az esőnek, olyankor nemigen szoktak lődözni, talán a katonáknak nincs kedvük ázni. Ez most jó.

Végigmegy a Kossuth utcán, a vasút után jobbra fordul, elhagyja az utolsó házakat, az árok után a bodzás, amögött ott állnak az apró házak, téglából, bádogból, deszkából rakva, rendetlenül, de többnek is füstöl a kéménye. A Titiéké is. Bekopog.

− Ki az?

− Én vagyok, a Pista.

− Milyen Pista?

Nyílik az ajtó, az öreg Titi áll a küszöbön.

− Te vagy az, Pistikám, hogy kerülsz te ide?

− Gondoltam, megnézem magukat, megvannak-e még.

− De hát gyere beljebb, ne itt beszélgessünk az ajtóban.

Kis időre van szükség, amíg Pista szeme hozzászokik a benti félhomályhoz. Egyetlen szobából áll a ház, benne tűzhely, egy öreg konyhaszekrényféle, egy kicsi asztal, egy szék, egy ágy meg egy nagy láda. Pista leül a székre, az öreg fölpiszkálja a tüzet, rak rá.

− Én még csak megvagyok, Pistikám, de a legtöbben elmentek a sorról. Nehéz idők ezek, nincs munka, nincs mit enni. Legalább ide nem nagyon lőnek, de azért a Jokát csak elvitte egy akna. Úgy szedték össze darabokban.

− Kis Titi?

− Elment ő is. Mi van vele, nem tudom, hetek óta nem kapok hírt felőle. Ti megvagytok?

− Meg, hál’ Istennek, megvagyunk mind az öten. És mit tetszik itt egész nap csinálni?

− Semmit. Várom a végét.

Elhallgatnak. Titi bácsi a térdére könyökölve csak néz maga elé. Pista kissé zavarban érzi magát.

− Hát, nehéz.

Az öreg ráemeli a tekintetét, de hallgat tovább. Pista csak most veszi észre, hogy kék a szeme, mint az övé.

− Majd csak vége lesz.

Az öreg legyint.

− Megkínálnálak, Pistikám, de nincs itthon semmi. Semmi.

Pista csak most érti meg, hogy az öreg éhezik.

− És akkor mi lesz? Mit tetszik enni?

− Ha Isten segít, lódögöt. Nem láttál valahol lódögöt?

− Nem.

− Nem baj. Majd lesz, meglásd. Több is, mint kéne.

Megint hallgatnak. Pista érzi, hogy az öregnek nincs kedve beszélgetni.

− Hát én mennék, Titi bácsi. Majd még jövök, ha nem zavarok.

Az öreg föl sem kel az ágyról, csak int.

Hazafelé Pistának az jut eszébe, hoz egy üveg lekvárt Titi bácsinak. Azzal napokig is ellenne. Csak azt nem tudja, megmondja-e a szüleinek, vagy sem. Abban marad magával, hogy megmondja. Úgyis kiderülne, ha hiányozna egy üveg.

A konyhában kellemes meleg van, jól befűtöttek, ott van az egész család. Pista leül a testvére mellé az ágyra.

− Voltam Titiéknél.

Az apja kérdőn néz rá?

− Minek?

− Csak úgy. Gondoltam, megnézem, megvannak-e még.

− És megvannak?

− Az öreg van már csak otthon, a többiek elmentek. De nehezen él az öreg. Nincs is mit ennie. Még a végén éhen hal.

Elhallgat, más sem szól.

− Vinnék neki egy üveg lekvárt.

Az anyja felháborodva fordul meg a tűzhelynél.

− Még csak az kéne! Nekünk is alig van. Ki tudja, meddig lesz itt a nyakunkon a háború! Menjen az öreg, szerezzen magának.

Pista apja fölkel az asztaltól.

− Nekünk is alig van, az igaz. De egy kis üveggel odaadhatunk. Juttatott nekünk az Isten, juttassunk mi is.

Pista anyja dühösen fordul vissza. Az apja levesz a polcról egy megkezdett üveget.

− Itt van. De többet nem vihetsz.

Már szürkül, mire Pista a cigánysorra ér. Bekopog Titi bácsihoz.

− Ki az?

− Pista vagyok megint.

Nyílik az ajtó.

− Mit akarsz?

− Hoztam egy kis lekvárt.

− Lekvárt? Nekem?

− Hogy legyen mit enni Titi bácsinak.

− Lekvárt?

− Azt.

Az öreg szeme könnybe lábad.

− Idejét sem tudom, mikor ettem lekvárt utoljára. Gyere be Pistikám, kóstoljuk meg, ha tényleg az öreg Titinek hoztad.

Pista nem akar enni a lekvárból, több jusson az öregnek.

− Köszönöm, de mennék, várnak otthon. Tessék csak nyugodtan enni egyedül.

Az öreg zavartan áll az ajtóban, a kezében a lekvár.

− Isten áldja, Titi bácsi.

− Téged is, fiam. Téged is.