A muhi csata és Tomaj Dénes

1241. április 10-én éjszaka a tatárok megpróbáltak átkelni a Sajó hídján.
A magyarok Kálmán herceg – Béla király testvére – vezérletével súlyosan megverték őket. Batu már a visszavonulást fontolgatta, de 11-én reggel Szübütej fővezér meglátta a magyarok összezsúfolt, szekerekkel bekerített táborát, s állítólag annyit mondott: Oroszlánok, akiket szamarak vezetnek! Emberei távolabb átúsztattak a Sajón, s meglepetésszerűen bekerítették a magyar tábort.
Majd megint egy trükk, a kán harcosai itt vetik be először a robbanó gránátokat. Rabságba hurcolt kínai mesterek cserépedényekbe puskaport tömtek, jól ledugaszolták, kanócokkal (gyújtózsinórral) meggyújtották, s a teljesen szokatlan szerkentyűket az ellenfél közé hajigálták. Ilyen még nem volt!
A magyar táboron végigsöpört a pánik, főleg a lovak vadultak meg, a sátrak, szekerek lángra lobbantak. A csata elveszett, mielőtt tulajdonképpen elkezdődött volna.
Ezt leghamarabb Béla király és halálig hű embere, Tomaj Dénes nádor ismerte fel.
A tatárok bevetik a harmadik trükköt, megtalálják a csatatéren a hivatalos királyi pecsétet, és a király nevében hamisított leveleket küldenek szét az országba.
Ez még tovább növeli az áldozatok számát, a fejetlenséget.
 

*

Tomaj Dénes egyike az ezeregyszáz éves európai magyar történelem legkiválóbb alakjainak. Származása szinte mesébe illő.
Történt, hogy Szent István király ellen fellázadtak a pogány besenyők (egyébként a magyarral rokon nép), Tonuzoba vezérükkel az élen. A király leverte a lázadást, Tonuzobát elfogta, s kijelentette, megkegyelmez a lázadóknak, birtokukat, rangjukat megtarthatják, ha keresztényekké lesznek. Tonuzoba azt felelte, inkább temessék el élve, semhogy elhagyja ősei hitét.
István király erre parancsot adott a fogoly besenyőknek, hogy földeljék el a vezért, lovastól, ahogy kérte, ősi pogány szokás szerint. Megjelent Tonuzoba fiatal felesége, két gyermekük anyja, hogy együtt akar halni urával. Bevégeztetett. A tiszaabádi révnél élve eltemették őket, pontosabban eltemettették magukat. Eddig a hagyomány, amit Anonymus is megörökített Gestájában. A két gyermeket Szent István megkereszteltette, felneveltette, meghagyva őket örökségükben.
Nos, Tonuzoba leszármazottja volt Tomaj Dénes, s az ő leszármazottja lett gróf losonci Bánffy Miklós (1873–1950), a XX. század egyik legnagyobb írója, művésze s a legnehezebb időkben, Trianon után, 1921–22-ben Magyarország külügyminisztere. Ő küzdötte ki tehetségével, intelligenciájával és rámenősségével a népszavazást, aminek köszönhetően Sopron és környéke – óriási szavazattöbbséggel – visszakerült Magyarországhoz.
De vissza 1241-be. A tatárokkal vívott vereckei csatában súlyosan sebesült Tomaj Dénes nagy nehezen meggyőzte IV. Bélát, hogy cseréljenek fegyverzetet, ruházatot, hogy az ellenséget megtévesszék, és a király meneküljön!
Mindkettő tudta, hogy utoljára látják egymást.
Tomaj Dénes, mintha ő lenne a király, ezer válogatott nehézlovas magyar vitézzel (a páncélos testőrséggel) nekirontott az ellenségnek.
A kortársak úgy emlékeztek, hogy egy-egy elesett magyar körül „tucatnyi” tatár hulla hevert. Mindenki a királyra vadászott.
Végül a túlerő győzött, a magyar ezer mind egy szálig hősi halált halt. Kegyelmet senki sem kért, és senki sem adott.
Dénes nádor fejét levágták s a kán elé vitték. Csak rápillantott s annyit mondott.
– Ez nem Béla, ez Tomaj Dénes!
A magyar sereg szinte teljesen megsemmisült.
Megkezdődött a király üldözése, mert ha él a törvényes király, él az ország is.
Az uralkodót és családját hű emberei az akkor a Magyar Szent Koronához tartozó dalmáciai Spalatóba – ma Split, Horvátország – menekítették.
Ott született Trau (ma Trogliv) szigetén a később szentté avatott Margit, akit apja és anyja már születésekor Istennek ajánlott fel Magyarországért, a tatárvész megszüntéért. Akkor úgy mondták, Isten elfogadta a kegyes áldozatot, a mongolok 1242 tavaszán kitakarodtak az országból.
Csoda történt?!
Igen, de leginkább itt a földön. Az egyébként mesterien szervezett, fegyelmezett, halálmegvető tatárok is akkora veszteségeket szenvedtek el a magyaroktól, hogy gondolni sem lehetett a Nyugat elleni támadásra.
Egy ókori király mondotta egy sok vért követelő győztes csata után: „Még egy ilyen győzelem és elvesztünk!”
Plano Carpini ferences rendi szerzetes 1247-ben a mongolok birodalmába látogatott. Fogadta őt Batu kán – Béla király sátrában –, amit a muhi csatában zsákmányolt. A szerzetestől idézünk: „A tatárok földjén két temető van, az egyikben hantolják el a kánokat, vezéreket, az összes nemes urat, bárhol érje őket a halál, ha lehetőség kínálkozik, ide hozzák őket. A másik temetőben azokat helyezik el, akiket Magyarországon öltek meg. Ott ugyanis sokan lelték halálukat.”
Megfizettünk! De milyen áron? Túl nagy volt a tandíj.
Tulajdonképpen egy, a Csendes-óceántól az Adriai-tengerig terjedő kegyetlen, jól szervezett eurázsiai birodalommal szállt szembe a magyar.
Hol van ma már a mongol világbirodalom? A történelem egyik örök igazsága, hogy minden hatalom, ami csak rombolni tud, de építeni nem – elpusztul.
Történészek véleménye szerint az akkori Magyarország két és fél milliós lakosságából legalább félmillió pusztult el – elestek, legyilkolták őket, éhen haltak, eltűntek. Ilyen arányú vérveszteséget, dúlást – minden negyedik-ötödik ember halott! – kevés állam szenvedett el ilyen rövid idő alatt. Az ország mégis rekordidő alatt talpra állt.
Jussanak eszünkbe Klebelsberg Kuno örökérvényű szavai: „A magyarság legértékesebb, különös tulajdonsága, hogy nagy katasztrófák után mindig megtalálja magában az erőt az újrakezdéshez, a feltámadáshoz.” Így történt 1919 után, 1945 után és 1956-ban is.
IV. Béla királyunkat illesse örök tisztelet, mert ritka erős lelkű, bölcs ember volt, aki tudott tanulni saját és mások tévedéseiből, aki jobban szerette a hazát, annak népét, mint saját magát, és mesterfokon megtanulta kimérni úgy a jutalmat, mint a büntetést.
Egy régi tanítás szerint: „Az igazi uralkodó az, aki tudja, hogy mit nem tud, de tudja, hogy ki tudja (ki ért hozzá?) és arra bízza.”