Skizofrénián innen és túl

Döme Barbara egy interjúban elmondta, hogy az Angyalt reggelire sokkal inkább tükrözi a személyiségét, mint előző kötete, a kissé depresszív Nők a cekkerben (Történetek Skizofréniából). És bár legújabb könyvében valóban már többször ismerhetünk rá az írónő rövid tárcáira is jellemző játékos és szatirikus hangra, egyértelmű, hogy még a „sötétséget” sem engedte el teljesen.

A négy ciklusból álló Angyalt reggelire jó néhány szövegben járja be ismét az emberi sors és a psziché azon mélységeit, amelyek alapján megkaphatná az Újabb történetek Skizofréniából alcímet. Már a nyitó írás (Függöny) visszaránt ebbe a kétségbeeséssel és téveszmékkel teli „országba”, ahol a halottakkal társalgó, zavart szereplők csak egy dologban biztosak: hogy ők bizony nem bolondok.

Ilyen a Függönyben megszólaló asszony is, aki két hallucináció között az életéről és a többi emberhez fűződő torz viszonyáról mesél, miközben az olvasó úgy érezheti magát, mintha a buszmegállóban magyarázna neki egy bizarr alak. („Rám fogták, hogy furcsa lettem.”) Egyszerre taszítanak és vonzanak a paranoid, olykor szinte démoni fejtegetései (például az, hogy szívesen jelen lett volna, amikor a háza előtt erőszakoltak és késeltek meg egy lányt), meg akarjuk ismerni a mögöttük felsejlő sorsot. Amikor pedig a mindenkit megvető és kibeszélő egykori fotóst valami a saját tragédiájára emlékezteti, egy-egy pillanatra visszatér belé az empátia is.

„Árnyékok futnak a falon, a függönyhöz lépek: fiatal nő kutyával. Egy festmény címe is lehetne. Szürke kép lenne, tele csalódással és keserűséggel. Csak a kutyán lenne egy aprócska barna folt, ő ugyanis boldog. Mindennap megsétáltatja a gazdája, és újabban az ágyba is befekhet. Eltűnt az előszobából a dohányszagú kabát, a cipőpaszta illatú óriás cipő. A gazdi minden este főz valami finomságot, de csak a kutya eszik, ő ül és bámul maga elé piros szemmel és orral. Vau, vau, vau, vakkant a kutyus, ami annyit tesz: sajnállak, te szegény, magányos lány, aki holnap beszedsz egy üveg altatót, mert már nem bírod tovább, pedig az a nagy cipő meg a dohányszagú kabát nem ér ennyit.”

A Semmi a mindenségben ciklus novellái többnyire a Függöny súlyos atmoszféráját és sokkoló erejét hordozzák, csak a legvégén, az örkényi abszurdot idéző, szellemes Kalmár Rozi félórája alatt lélegezhetünk fel. A szöveg ismerős lehet Döme Barbara első novelláskötetéből (A nagymama, aki elfelejtett meghalni), amelyben Az elveszett fél óra története címet viselte, akkor még névtelen főhőssel. Az új változat csak néhány apró, jó érzékkel végrehajtott módosítást tartalmaz, például a csattanó megfogalmazásában. (Spoiler nélkül erről csak annyit, a hatás szempontjából egyáltalán nem mindegy, hogy Rozi akkor járt volna jobban, ha előző nap vagy csupán fél órával korábban érkezik meg valahová.) A klasszikus egypercesekhez méltó írásban hosszasan keresik egy elfoglalt nő elkóborolt félóráját, és amellett, hogy az időintervallum élőlényként kezelése („Koszos volt, sovány, valaki rá is lépett.”) remek humorforrás, a filozofikus tartalmat sem lehet figyelmen kívül hagyni. A tanmesének is alkalmas történet ráadásul egy gyűlölt közhelyet („arra van időnk, amire szánunk”) is más megvilágításba helyez.

Izgalmas ízt ad a ciklusnak, hogy több darabja is párba állítható a Nők a cekkerben egyes novelláival. A Függöny súlyosan sérült fiát rejtegető, őt egyszerre szerető és gyűlölő anyafigurájában A játék főhőse köszön vissza, az Anyám napja pedig nem csupán az egymásra rímelő címek miatt kapcsolható szorosan elődjéhez, az Anyám hajához. Utóbbi két írást a gyönyörű, de hűvös édesanyához fűződő emlékek, a gyerekkori szeretethiánnyal való szembenézés és az elmúlás visszafordíthatatlansága köti össze. Előbbiben a makulátlan, vasalt ruha, utóbbiban a selymes, hosszú haj tette érinthetetlenné az asszonyt, aki megöregedve, az élettől búcsúzva mégis közel kerül a lányához. (A rideg szülő alakja már a Függönyben is megjelenik, amikor az elbeszélő felidézi, hogy soha nem ölelte meg az anyja.)

Az Anyám napja ambivalens érzelmekkel küzdő főszereplője odaadóan ápolja az anyját, mindvégig reménykedve, hogy legalább a végén újraírhatja a múltat egy szeretetteli pillanat. („A film pörög tovább: látom apám temetését. Anyám új ruhát vett magának, kalapot, napszemüveget viselt a szertartáson. Ő volt a legszebb. Bámultam, és arra gondoltam, ilyen szépek, mint az én anyám, csak az angyalok lehetnek. Nyújtottam a kezem, de elfordult, most nem vagyok erre hangolva, mondta.”) Szorosabb, de mégis rendhagyó anya-lánya kapcsolatot ábrázol a Szó nélkül, amelynek néma hősét egy súlyos titok teszi beszédképtelenné.

A kettő kivételével egyes szám első személyben narrált történetek közül többre is jellemző, hogy szerzője látszólag megduplázódik. Az elbeszélő fejében ilyenkor novellán belüli novella születik, amely szólhat egy túlkapásokra hajlamos, számító és rosszindulatú, de megszállottan gyerekre vágyó rendőrnőről (Kihallgatás), egy csalfa asszony halálos üldözési mániájáról (Párizsis zsemle paprikával) vagy egy magzat kálváriájáról (Amikor majdnem megszülettem). Az ilyen típusú szövegekben közös, hogy a csattanó nélkül is megállnák a helyüket, érzékletesen ábrázolják a felvetett témákat (nem kívánt terhesség, mérgező párkapcsolati játszmák, magány, paranoia). A téveszmék hirtelen valóságba fordulása csak egy adalék, amire egy idő után már számítunk, sőt várjuk is.

Az író azonban nem hagyja magát kiismerni, és miután a mintázatot felfedezve elkezdünk számítani egy mindent felborító végkifejletre, fordított M. Night Shyamalanként foszt meg minket ettől. Ilyenkor maga a realitás döbbent meg, amelyben a férfi élettársa mellett a gyermekeit is folyamatosan megalázza (Semmiről a mindenségünkben), a rosszul elsült randinak pedig végzetes következményei vannak (Életem legjobb randija).

A Kalmár Rozi félórájával bevezetett abszurd hol kisebb, hol nagyobb dózisban bukkan fel a Körkapcsolás című ciklusban, amelyben még bőven megtalálhatóak a sorstragédiák is. Amikor pedig a kiöregedett, elhagyatottságban megháborodott egykori modell közönség előtt áll neki, hogy szó szerint átszabja magát, megérkezünk a – egy csipetnyi testhorrort is felvillantó – groteszkhez (Varró Eszter megmutatja).

Az első ciklusban szereplő – olykor haldoklókért érkező – kísértetek helyét átveszik az angyalok, akik valaha emberek voltak, sőt, bizonyos szempontból azok is maradtak. Legtöbbször kövérek, nevetés helyett röhögnek, és van bennük valami kellemetlen. Egyszer a görög mítoszok antropomorfizált isteneit, máskor a Family Guy kifigurázó ábrázolását juttatják eszünkbe, amikor lefekszenek nős kollégájukkal, bekamerázzák az exük lakását, esetleg migréntől szenvednek. (A fejfájás Döménél utalás arra, hogy valami nincs rendben.) Alig különböznek tőlünk, leszámítva a szárnyukat, ami miatt néha madárnak hiszik és megfőzik őket. (Reggeli helyett inkább ebédre, húslevesnek.) Néha pedig mégis madarak, akik angyalnak hiszik magukat.

De nem is számít, hogy tényleg mennyei teremtmények-e, vagy csak valaki hallucinációi, netán képzelt személyiségei, a hangsúly az általuk megvilágított társadalmi és egyéni problémákon van. Amilyen komikus a pártfogoltja halálát elmulasztó őrangyal, olyan rémisztő az a „kolléga”, aki mindent felzabál egy (látszólag) egyedül élő asszony körül. Az Angyal a pincéből inkább dacos kisördögre vagy szörnyecskére hasonlító figurája a pszichózissá fajuló szülés utáni depresszió pusztítását, a Szüret elkeseredett, szabályszegő angyala pedig a mindent felülíró anyai ragaszkodást mutatja be, háttérben a háború és Trianon drámájával.

A Halott asszony munkát keres főhőse maga is egy „nagymama, aki elfelejtett meghalni”: a tevékeny, maradi idős hölgy nem törődik bele, hogy nélküle megy tovább az élet, holott már a szárnya is kinőtt. A novella humora elsősorban a karakterhez illő nyelvezetből és öregesen szókimondó stílusából fakad. („A múltkor is azt mondja a szembe szomszéd unokája, hogy csináljak neki krémesbrülét vagy mi a kutyafaszát. Jött a születésnapja, nem akartam szégyenben maradni. Megnéztem az interneten. Csudálkoznak, hogy ilyen modern dolgokat is tudok? Hát ne csudálkozzanak!”)

Döme az angyalok mellett más bibliai alakokat sem kímél, többen is bizarr körülmények között (álruhában, esetleg újjászületve) kerülnek elő. A harmadik, egyben legszórakoztatóbb ciklusba például Keresztelő Szent János és apja, Zakariás (Félhomályban) vezet át, hogy aztán egy mini-apokalipszissel (A kertészfiú és a kötött sapkás Jézus) merüljünk el a tömény abszurdban. A címéhez hűen őrült Kakasfejek a fazékban egyik gyöngyszeme a kemény csattanóval végződő A csorba kanna, de végül a négy Sanyi-novellában éri el csúcspontját. Nem meglepő, hogy Döme Barbara éppen Sanyi köré épít kisregényt, hiszen a novelláskötetébe beválogatott írásokból (Drága vendégeim!, Sanyi karanténban, Sanyi terápiára megy, Sanyi kovászt etet) is kitűnik, milyen élvezettel szövi a részeges papucsférj és Zimmer Feri-sen ügyeskedő felesége (egyben a narrátor) kalandjait.

A falusi turizmus sötét oldalát feltáró, természetfeletti elemekkel átszőtt sztorik egyszerre fogalmaznak meg kritikát a naiv városiakat kihasználó vendéglátókkal és a felületes, a vidéki életformát cirkuszi látványosságnak tekintő „áldozatokkal” szemben. Valójában ők sem azért jöttek, hogy építő élményekkel gazdagodjanak, helyette beérik a szupermarketben vásárolt, „frissen fejt” tejjel és az Instagramra kiválóan fotózható üres látványosságokkal.

A Sanyi-novellák nevetség tárgyává teszik az olyan – Döménél vissza-visszatérő – motívumokat, mint a szélhámosság, a szomszédok közötti irigység, viszálykodás és kicsinyes versengés vagy a kétesen szerzett javakkal való pózolás. („Balira szeretnék utazni, hogy Jucit, a szomszédasszonyt kitörje a nyavalya, amikor majd a faluházban levetítem a luxusnyaralásunkon készült képeket.”) Az alkoholista férjét újabb és újabb képtelen mutatványokra kényszerítő, egész egzisztenciáját mások átverésére építő asszony ugyanolyan meggyőződéssel hajtogatja, hogy ő tisztességes, mint a magát angyalnak képzelő skizofrén, hogy épelméjű.

A ciklus és a kötet legjobbjai közé sorolható Az alkoholista, aki elfelejtett inni, amelyben a címbeli esemény rávilágít, hogy mennyire felborítja egy kisközösség mindennapjait, ha valaki hirtelen kilép a megszokott szerepéből.

Döme karakterei gyakran kerülnek közel a halálhoz, kedvelt témája a túlvilágra történő átlépés (Online-szerető, Körkapcsolás). A kötetet lezáró, mindössze öt novellából álló ciklus ezt az átmeneti állapotot helyezi a középpontba. A Folyosó annyira lírai és képgazdag („a bordáim félelmükben a húsomban kerestek menedéket”, „csak én könnyeztem sziklákat”, „vörös görccsel jött a megkönnyebbülés, melyet aztán zsákba gyömöszölt az önvád”, „szerelemmel tetováltad ki a lelkem”, „lélekport sóhajtottam utánad”), hogy egyetlen hosszú költeménynek is beillene. A lebegős, melankolikus hangulat egy darabig még velünk marad, miután pedig az utolsó szereplő is árnyékká vált, majd felkúszott a falra, mi is kilépünk az Angyalt reggelire színes univerzumából.

Döme Barbara: Angyalt reggelire. Orpheusz Kiadó, Budapest, 2021.