El nem küldött levél François Brédának 

Most már láthatatlan dolgokról (is) beszélhetünk,
sétálva, mint a peripatetikusok,
kiürítjük az éj hordóját a völgyek termékeny ölébe,
elnézzük, mit művel a fény a világgal,
ha szabadjára engedik.
Évekkel ezelőtt,
amikor még testnyi távolság ült közénk,
és a sör a vodkák után
elkábította a valóság fejét,
elmondtam, nem értek egyet azokkal,
akik azt állítják, az ősrobbanás előtt
nem volt sem tér, sem idő.
De hát az, ami felrobbant, miben robbant,
nem abban a térben és időben,
amelyben megszületett a kellő
feszültség-erő az anyagban,
amely a fizika, a kémia törvényei szerint
nem tehetett mást,
mint szükségszerűen felrobbant?
Ami egyszer egyben volt,
nem kizárt, még egyesülhet,
érintkezhet tehát a mítosz (minden)
párhuzamos terekkel.
Még előfordulhat,
egyszer csak újra összeszűkül a tér,
egymás karjába rohan a sokféle anyag,
ismét egyesül,
mi egykor egyben volt, homíliába lényegül –
így születik – mondtad egykoron – a mitológia,
mely nem egy al-világ és nem egy ál-világ.
Inkább árny-világ.
De nem egy első világ.
Hanem egy fel-világ, egy fél világ,
az egész Égiszének a másik, a Takart fele.
A takart fele,
transzcendencia,
szellemi szalmaszál,
amibe megkapaszkodhat
minden bajba jutott gondolat.
 
 
A dőlt sorok François Bréda Antracit című esszékötetéből származnak, mely az Erdélyi Híradó Kiadó – Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy-sorozat kiadásában jelent meg Kolozsvárott, 2002-ben.