András titkai

Lakó András 13 éves kora óta mindennap járt gyúrni. Ha esett, ha fújt, ha jég marta az utat, ő ott ült minden reggel 5 óra 30 perckor a melósruhás ingázókkal a távolsági buszon, vagy, ha a nyári nap szívta szárazra és töredezettre az útmenti gazos földeket és polgártársai agyát, akkor a nagyapjától örökölt, rozsdás drótszamáron tette meg a 16 kilométeres távot Köröm és Miskolc között. Eleinte a melósok kérdezgették, Andriska, mi a faszt csinálsz te itt hajnalban, amikor a többiek még alszanak, de András csak mosolygott, és megvonta a vállát, mire nem faggatták többet, bolond a gyerek, nem is csoda, elvégre apja fia, könyvelték el beletörődve, a falu kocsmárosára, Lakó Pistára célozva.

Lakó Pista korán elvesztette a feleségét és legnagyobb gyermekét, amikor egy falunapon a szekér, amelyen ültek, autóval ütközött. Pontosabban az autó hajtott teljes sebességgel a szekérbe, mert Lakó Pista erősen ittas állapotban rosszul mérte fel a kanyart, azt hitte, gyorsabban beveszik a lovak. Hát, tévedett. Lelkiismeretfurdalás gyötörte évekig, erősen inni kezdett, két középső fiával nem foglalkozott, azok hamarosan börtönbe is kerültek, mert kiraboltak egy nénit a falu szélén. Csak Andris maradt neki, ezért féltette, óvta, támogatta mindenben. Az italban is mértékre lelt. Pista az apjától örökölt kocsmát vitte tovább, abból jött egy kis pénz, azt nem sajnálta a gyerektől, hadd erősödjön, ha ez a hobbija, nem árt, ha a mai világban meg tudja védeni magát, úgyis olyan bamba szegényke, amilyen az anyja volt.

András meghálálta az atyai támogatást: beesett mellű, ványadt kamaszból hamarosan jó kiállású, magabiztos ifjúvá fejlődött. Hol volt már a kezdeti fagyos rémület és az azt követő mindennapos rettenetes szorongás, amely akkor kezdődött, amikor a távolsági buszon, az egyik hátsó ülés mellett megpillantotta a feliratot, amelyet egy „jóakarója” alkoholos filccel firkált a belső karosszériára? Az „alkotó” apró péniszt ábrázoló rajzzal is kiegészítette az írást, amely így hangzott: Lakó Fütyike, 12,5 cm, ha áll neki. Hiába tüntette el a boltból lopott körömlakk-lemosóval, a szégyent már nem tudta lemosni magáról. Bár az eset után sokáig kerülte a szemkontaktust a falubeliekkel, a bőrén érezte megvető tekintetüket, hallotta gúnyos nevetésüket, volt, hogy tisztán hallani vélte, amint valaki azt mondta, na, itt jön a fütyike!

Pedig az izgalmi méreteiről egyedül Makkos tanárnőnek lehetett valós fogalma, aki egy alkalommal valami ürüggyel a szertárba csalta, és azonnal a sliccéhez nyúlt, félreérthetetlenül jelezve szándékát. András akkor is jól teljesített, mint általában az iskolában, összecsörrentek a preparátumos üvegek, izgatottan zörgött Samu, a csontváz. A tanárnő András vállgödrébe harapott, úgy élvezett el, majd még lihegve, sietős mozdulatokkal lesimította a szoknyáját, egy kis falitükörben megigazította frissen dauerolt frizuráját, és megeskette a még mindig értetlenül, kitágult szemekkel bambuló fiút, hogy nem szól erről az egészről senkinek, különben elintézi az igazgatónál, akivel bizalmas viszonyt ápol, hogy kirúgják az iskolából, és a környéken sehová ne vegyék fel.

A tanárnő tehát biztosan nem mondta el senkinek, az pedig, hogy efféle firkálásra vetemedjen, ráadásul a tényeket ennyire meghamisító módon − mert bár András nem rendelkezett nagy szerszámmal, de azért ennyire kicsivel sem −, az teljességgel lehetetlenek tűnt.

A szégyen ellenére, vagy tán éppen azért, ez volt az a momentum, amely elindította Andrást a testépítővé válás rögös útján. Mivel a legközelebbi edzőterem Miskolcon volt, ahová iskolába is járt, mindennap két órával korábban kelt fel, hogy még tanítás előtt el tudja végezni az aznapi edzésmunkát.  Edzésterveket töltött le a netről a kezdő szinttől a haladóig, világsztárok videóit nézegette, tömte magába a csirke-rizst meg a scitec-es proteint. Fejlődött is szépen, az első évben húsz kiló tiszta izmot szedett fel. Fel is figyelt rá a teremben egy Totó nevű, kopasz, a sportból már kihízott személyi edző, és egy alkalommal megszólította, hogy volna-e kedve versenyezni. András eleinte vonakodott, de az edző meggyőzte, hogy csak egy kis helyi versenyről lenne szó, lehet nyerni scitec-es proteint meg egy kis pénzt is, és ilyen adottságokkal, amikkel András rendelkezik, nem okozhat gondot a győzelem.

András végül kötélnek állt, a személyi edző segített felkészülni a versenyre, figyelte, javította a mozdulatait, javasolt néhány intenzitásnövelő technikát, táplálkozási tanácsokat adott a diétával kapcsolatban, egészen a verseny napjáig számolva a kalóriát és a tápanyagok arányát. Pénzt nem fogadott el, azt mondta, majd a győzelemért járó díj felét kéri.

A verseny napján megtelt a miskolci sportcsarnok badisokkal, szinte érezni lehetett az izomszagot. Eljött Pista, András édesapja, meg néhány falubeli is, nézték nagy csodálkozva a földijüket, aki porszárazon, lebarnítózva, remek arányaival nagyszerűen mutatott a színpadon. Már senkinek eszébe sem jutott „fütyikének” nevezni, egy pillanatig sem volt kétséges a győzelme. Pista könnyezve ölelte át gyermekét, és az sem érdekelte, hogy a zakója, meg a fehér inge tele lett barnítóval.

A következő évben még két helyi versenyt nyert meg Totó irányításával, de érezték, hogy ez már kevés, szintet kell lépnie. Totó beajánlotta egy barátjához, Sintér Jóskához, a nagy pesti testépítőguru üzletemberhez. De vigyázz, ne hajolj le neki a szappanért, intette óva viccesen Andrást, aki ezen akkor még csak nevetett.

Pistának belefacsarodott a szíve, amikor a fia közölte vele, hogy követi a hangot, ami a fejében szól, és Pestre költözik, de látta, hogy tántoríthatatlan. András telepakolt egy bőröndöt a ruháival meg a személyes tárgyaival. Egy időre abbahagyja az iskolát, dolgozni fog, mert komoly céljai vannak a testépítéssel, de azért majd sokat chatelnek, és ha eljut az országosra, akkor számít az édesapjára, meg a többiekre a faluból, mert ott bizony már elkél majd a biztatás!

Másfél órát bolyongott a Népligetben, kezében egy teletömött bőrönddel, a vállán egy sporttáskával, mire megtalálta a Future fitness régi raktárhelyiségből átalakított, impozáns épületét. Sintér, a jól fésült, decens, öregedő szépfiú, már várta őt az irodájában, egy hatalmas mahagóni asztal mögött ülve. Az edzőtermet és a hozzá tartozó szociális helyiségeket kellene takarítani, cserébe kap szállást a pincében, és némi fizetést, amiből meg tudja venni a fejlődéséhez szükséges tápanyagokat, a többit meg majd meglátják. Mindenekelőtt azonban pózoljon le, mondta Sintér, és rövid kotorászás után egy fekete tangát húzott elő az asztalfiókból, ez a méret jó lesz. Ne aggódjon, csak a kötelezőkre vagyok kíváncsi, elfordulok amíg átöltözik, tette hozzá kaján mosollyal, majd megnyomott néhány gombot az asztalon heverő távirányítón, és a szoba szemközti, ajtó melletti sarkaiból, két hatalmas hangfalból megszólalt a zene. Joe Cocker: You can leave your hat on.

András zavarában kétszer is megbotlott átöltözés közben, és a pózokat sem tudta rendesen tartani, de Sintér csak mosolyogott, semmi baj, látom, kicsit izgulsz, váltott hirtelen tegezésre, miközben lekapcsolta a zenét, de Totónak igaza van, jók az arányaid, meggyőztél. Böszme majd megmutatja a szobádat, mondta, és a mobilján behívta az irodába a „segítőjét”, a két méter körüli, kopasz hústornyot. András, Böszme, Böszme, András mutatta be őket egymásnak vigyorogva, és András keze elveszett Böszme irdatlan tenyerében.

A szobája egy 16 négyzetméteres lyuk volt, ágy, asztal, két szék, hűtő, villanyrezsó, tévé, közvetlenül a hulladéktároló mellett, így legalább nem kellett messzire mennie, amikor a 22 órai zárás után, éjjel 1 körül befejezte a munkáját, és kidobta az utolsó szemeteszsákot.

A rádióból dübörgő reggel 6 órás hírek már újra a teremben találták, miután előkészítette a törülközőket, a vécépapírt és a folyékony szappant a Future fitnesst már a nyitás órájában szép számmal látogató vendégeknek. Ekkor tudta le az aznapi első edzését, amely egy egyórás kardió volt közepes tempóban, a taposógépen. Délelőtt tíz óra körül jött az első súlyzós edzés, délután öt körül a második, egy másik izomcsoportra. A kettő összesen négy órát vett igénybe, közben evett és aludt. A rendszeres, kemény munka, a megfelelő és elegendő tápanyagbevitel és a rövid éjszakai alvást jól kiegészítő nappali pihenés hamarosan meghozta a gyümölcsét: András fizikuma bámulatos mértékben gyarapodott.

Egy este bekopogott hozzá Sintér. Az egyik kezében egy orvosi táskát, a másikban egy üveg pezsgőt tartott. András jó házigazdaként poharakat vett elő a tévé alatti kisszekrényből, kibontotta az üveget, és remegő kézzel töltött mindkettőjüknek. Valami fontos dolgot akar mondani, nézett mélyen András szemébe Sintér, és olyan közel ült hozzá, hogy a térde érintette a térdét. Ez a sportág rengeteg lemondással és áldozattal jár, amit részben András már megtapasztalt, de még csak most jön a java, tette a fiú combjára a kezét. Bizonyára hallott róla, hogy a komolyabb versenyzői szint eléréséhez szükség van bizonyos szerekre, mondta, és az orvosi táskából egy ampullát meg egy injekcióstűt húzott elő, és az asztalra helyezte, ezek nélkül a szerek nélkül a világ legjobb adottságaival is csak egy jó közepes amatőr szint érhető el ebben a sportágban, mondta. Ezek a szerek azonban sokba kerülnek, nagyon sokba. De ő, Sintér, ezeket a szereket, amikkel akár világversenyt is nyerhet, ingyen András rendelkezésére bocsátja, cserébe mindössze annyit kell tennie, hogy néha egy kicsit kedves lesz vele, itt megcirógatta a combját, és rákacsintott.  András a rémülettől úgy lefagyott, hogy egyetlen hang sem jött ki a torkán, amit Sintér beleegyezésnek vélt.  Akkor mindjárt be is szúrom neked az első adagot, megmutatom, hogyan kell, de jól figyelj, mert ezentúl magadnak kell csinálnod, búgta atyainak álcázott kedvességgel, most told le szépen a nadrágod.

Egyszer András olvasott valami idézetet a Facebookon, hogy „a lehetetlen egyszer csak megtörténik” − ez jutott eszébe, amikor a hideg tű után Sintér kemény farka is beléhatolt, és heves fájdalmat okozva erőszakosan törtetni kezdett a végbelében, de mégsem nyugtatta meg a gondolat, sőt olyan erős undor fogta el, hogy majdnem kihányta a drága scitec-es proteint, amiért megdolgozott, és, hogy ez ne történjen meg, minden mentális erejével  arra koncentrált, miközben ütemesen előretaszigált testét az asztalon támasztotta meg, hogy elképzelje, ahogy ott áll a színpadon, a dobogó legfelső fokán, és csak neki játszák a himnuszt… Aztán ez is kevésnek bizonyult. Makkos tanárnő csinos, ápolt, vágytól megvadult, ziháló alakját kellett felidéznie a biológia szertárból, ahogy összecsörrentek a preparátumos üvegek, és ekkor, már nem hallva Sintér undorító zihálását, megragadta a saját farkát.

Holnap elküldöm Böszmét az első havi adaggal, mondta Sintér, miután papírzsebkendővel megtörülközött, és letörölte András fenekét, majd köszönés nélkül kilépett az ajtón.

Az első kúra, amely három szteroid és egy hcg nevű, terhes nők vizeletéből nyert hormon kombinációjából állt, amelyből utóbbi a kúra után az eredeti hormonszint visszaállításáról gondoskodott, valóban új dimenzióba repítette Andrást az izomtömeg, a kidolgozottság, a sűrűség és élesség tekintetében. Amikor napi három edzésén megjelent az edzőteremben, hirtelen elcsendesedtek körülötte a Future fitnesst szép számmal látogató egók, és minden szem rá szegeződött. Önbizalma izmaival egyenes arányban növekedett, egyre magabiztosabban csinálta a pózokat, de már nem Sintér irodájában, hanem a részére arra az időre kiürített aerobikteremben, ahol Sintér és Böszme mellett még három szakember kontrollálta fejlődését és mozdulatait. Ahhoz azonban, hogy a Superbody nevű országos versenyen valódi győzelmi esélyekkel indulhasson, még egy, diétával egybekötött, három hónapos szteroid-, növekedési hormon-, és inzulinkúrára szükség volt. Sintér szokásos, péntek esti látogatásai egyikén személyesen hozta el neki az első havi adagot. András már szinte élvezte ezeket a heti rendszerességgel ismétlődő „légyottokat”, amikor némi kedvességgel fizetett Sintérnek a csodaszerekért, melyek új, tökéletesebb embert faragtak belőle.

A fegyelmezett rendszerességgel betartott szúrási időpontoknak, a szigorú diétának és a kemény munkának köszönhetően András újabb negyedév elteltével készen állt az országos versenyre. Ez a te napod, édes, súgta a fülébe Sintér a helyszínen, a Kongresszusi központ öltözőjében a verseny reggelén, ebből még vegyél be kétóránként hármat, tette hozzá, és minden rendben lesz, csúsztatott András kezébe egy doboz vízhajtót.

Erre a szerre azért volt szükség, hogy az utolsó csepp vizet is kihajtsa a bőre alól, amit a diéta és az utolsó napok szigorú folyadékelvonása még meghagyott. András a gyógyszer hatására húszpercenként járt vécére, arca a tükörben jól láthatóan óránként vékonyodott, míg a verseny estéjére múmiaszerűvé aszott, annyira, hogy egy alkalommal, amikor a büfébe ment puffasztott rizsért, mert azt már ehetett minden mennyiségben, a saját apja elment mellette. András kétszer is ráköszönt, mire megismerte. Jesszusom, mi van veled, fiam, szaladt ki Pista száján, de András csak mosolygott, és megvonta a vállát.

A folyadékmegvonástól ekkor már szédelgett, beszélni is alig tudott, de az utolsó erőpróba még hátravolt. A verseny előtt egy órával meg kellett ennie egy kiló rizst, amit Sintér a büfében főzetett le, hogy az így szénhidráttal betöltött izmai a színpadon kereknek és teltnek látszanak, domborulataikon a növekedési hormon hatására kitágult, ujjnyi vastag, kígyózó erekkel, mintha szét akarnák feszíteni a rájuk tapadó, diétától és vízhajtótól papírvékonyságú bőrt.

Andrásnak a versenyen önmagán kívül egy valódi ellenfele volt csupán, a Kovács nevű címvédő, egy hatalmas, brutálisan sűrű versenyző, igazi kétlábon járó laboratórium, aki méreteiben verte Andrást, ám arányosságban, esztétikumban elmaradt tőle. Végül a bajnok hátán, deréktájékon megmaradt, az éles színpadi fényben jól látszó, két-három grammnyi víz döntött. A közönség nagy része hangosan követelte András győzelmét, amely az utolsó pózok után a zsűri számára sem maradt kérdés.

A győztes pillanatokból, amikor a ceremóniamester magasba lendítette a karját, és a tömeg őrjöngve, tapsvihar kíséretében éltette, a kimerültség és az eufória furcsa elegyétől bódultan később csak foszlányokra emlékezett.

Elsőként az édesapja gratulált, aki már rutinosan megvárta, amíg az „újdonsült bajnok”, ahogy a verseny végén a szpíker üvöltötte, lemossa magáról a barnítót, és csak azután ölelte meg. Köszönöm ezt az estét, fiam, sírta el magát, anyád és Pistike most büszke lenne rád. Látod, mindig mondtam, hogy a becsületes, kemény munka egyszer megtermi gyümölcsét, csókolta meg fia arcát, nézd, itt vannak a többiek is a faluból, mutatott az öltöző előtt sorakozó falubeliekre, akik meghatottan gratuláltak, András is elérzékenyült, már eszébe sem jutott, hogy egyikük mit terjesztett róla annak idején a távolsági buszon. Legnagyobb meglepetésére eljött Makkos tanárnő is, könnyes szemmel ölelte át, és úgy nézett rá, mint akiről gyengéd emléket ápol. Előrefurakodott az RTL Klub riportere is egy operatőrrel, és megkérdezte Andrást, mi a titka, mire ő csak megvonta a vállát, és mosolygott. Bizonyára a sok edzés, adta a szájába a közhelyet a riporter, és a bajnok sűrűn, helyeslően bólogatott, igen, elsősorban a munka, a rengeteg munka.

Bár a győzelem nem hozta meg számára a hírnevet, csak néhány rövid tudósítás jelent meg róla a kereskedelmi adók némelyikén, pár cikk a borsodonline és a haon nevű internetes magazinokban meg néhány testépítő portálon, az anyagi biztonságot ellenben igen, mert Böszme és néhány, a Superbodyn megismert versenyzőtársa révén bekerült egy országos dealer-hálózatba. Főleg kamaszoknak, kezdő idiótáknak, nyeretlen kétéveseknek árulták az „eredeti ázsiaiként” eladott, valójában házi sufnituningban, titkos pincékben készített, erősen szennyezett és mérgező kamuszteroidot, miközben ők maguk az eredetit szúrták. Az így szerzett, jelentős bevételnek hála András feljebb kúszott a társadalmi ranglétrán, már nem kellett takarítania, sőt elbúcsúzott Sintértől és a Fitness factorytól is, személyi edző lett egy Riverside fitness nevű, elit belvárosi edzőteremben. Itt új kapcsolatokra tett szert, többek között elhívták egy energiaitalt forgalmazó cég reklámforgatására.

A nyolcvanas évek pálmafás posztereit idéző háttér előtt kellett ülnie egy szál fürdőnadrágban, beolajozott testtel. Egyik tenyerével a combjára támaszkodott, másik kezének hüvelykujjával felfelé mutatott, miközben, a koncepció szerint, a mögötte álló három bikinis bombázó incselkedett vele az izmait tapogatva. Vigyorogj, faszaság van, kiabálta a fotóriporter, lányok, cicásabban, megjött a pornóbika, csábítsátok, ingereljétek, ez az! Többszáz fotó készült különböző, apró változtatásokkal, Andrásról már szakadt a víz a negyven fokos műteremben, hiába törölték az asszisztensek, szünetet kellett tartani.

A szünetben a lányokkal beszélgetett diétáról, táplálkozásról, közös versenyző ismerősökről, akik kapcsán előbb a szexuális élet, majd a farokméret is szóba került. A lányok kíváncsian érdeklődtek Sintér méreteiről, mintha sejtenének vagy tudnának valamit. Andrásnak eszébe jutottak a péntek esti látogatások, aztán hirtelen Makkos tanárnő a biológia szertárban, végül az ábra a Lakó Fütyike-felirattal a távolsági buszon. Ekkor sötétült el előtte minden. Egyetlen pillanat alatt, minden előzmény, rosszullét nélkül, mintha lekapcsolnák a villanyt.

Hangos nyögdécselésre ébredt. A szemközti ágyon csonttá fogyott, tátott szájú bácsi adta ki magából az artikulátlan hangokat. Nyugodjon meg, Ottó bácsi, nemsokára jön a lánya, mondta a nővér, és injekciót nyomott az öreg karjába. Na, végre felébredt, már aggódtunk magáért, lépett a testes nővér András ágyához, mindjárt szólok a doktor úrnak, mondta, és állított valamit az állványra erősített tápoldatos tasakon, amelyből egy vékony cső vezetett András karjába.

Ezt megúszta, mondta az orvos, de életmentő műtétre volt szükség. Ne lepődjön meg, van egy kis vágás a mellkasán. Ha fájdalmai vannak, csengessen a nővérnek, majd ad fájdalomcsillapítót. Egy-két napon belül eldől, hogy szükség lesz-e újabb műtétre, közölte szárazon, és a következő ágyhoz lépett. András nem tudta, hogy álmodik, vagy ébren van. Lassan, mint egy jeges hullám, öntötte el a rettegés.

Aznap éjszaka nem aludt − nem is tudott volna a nyögdécselő bácsitól −, mozdulatlanul feküdt a szűk kórházi ágyon, nehogy az infúzió vagy a karjába helyezett branül elmozduljon. Arra gondolt, hogy ha túléli ezt az egészet, függetlenül attól, hogy szükség lesz-e újabb műtétre, az élete az eddigi formájában véget ér. Valamilyen módon változtatnia kell, bár egyelőre fogalma sem volt, hogyan, de azt érezte, hogy ez így nem mehet tovább. Hajnalig tépelődött mozdulatlanul, minden mentális erejével, amelyet addig kizárólag a testépítés szolgálatába állított, a jövő lehetőségét kutatva, míg az öreg végre elcsendesedett, és ő is álomba hullott.

Krisztus megszabadít, ült másnap az ágya melletti székre egy jólfésült, decens, öregedő szépfiú, és András megint elbizonytalanodott, hogy álmodik, vagy ébren van. Imre, a hittérítő, Krisztus rákospalotai egyházának tagja, hosszan beszélt neki a megtérésről, hogy Jézus számára a bűnös ember kedvesebb, mint az igaz, mert látja benne az elveszett bárányt, és hogy szerinte, vagyis Imre szerint András is egy ilyen elveszett bárány. És erre hamarosan ő is rá fog jönni, csak engedje megszólalni a belső hangot.

Sok volt neki hirtelen ennyi új információ, a műtét utáni kimerültség még tartott, minden lélegzetvétel fájdalmas volt, még nem állt készen arra, hogy mindezt befogadja, ezért, alighogy a hittérítő elment, újra mély, álomtalan álomba zuhant. Amikor felébredt, a kövér, joviális arcú ápolónőtől érdeklődött, hogy a hittérítő valóban járt-e itt, nem álomkép volt-e csupán. A nővér széttárta a kezeit, ő nem látott semmiféle hittérítőt, éppen elég dolga van így is, nemhogy a látogatókat figyelgesse. De, valóban itt járt, én láttam, szólalt meg egy férfi az ablak melletti ágyon, itt hagyott valami névjegyet az éjjeliszekrényén, nézze csak meg. Köszönöm, mondta András. A névjegykártyát meg is találta.

Órák, napok, talán hetek teltek el az álom és ébrenlét határán, a betegtársak többször cserélődtek a kórteremben. András éber állapotai egyre hosszabbodtak, egyre tisztábban látta a helyzetét. Szerencséje van, mondta egy napon az orvos, a szíve jól reagált a műtétre, a legújabb leletei ezt mutatják. Egyelőre nincs szükség újabb beavatkozásra, ha nem lép fel komplikáció, pár nap múlva elhagyhatja a kórházat. Az élsportot viszont, fordult vissza a kórterem ajtajából, abba kell hagynia.

Igazat mondott a hittérítő, gondolta András, a kegyelem tényleg működik, hiszen nem érzett semmi megrázkódtatást az orvos utolsó szavai hallatán, olyan könnyedén vette tudomásul, mintha nem a body buildingre tette volna fel addigi életét. Nyugalom áradt szét benne, mintha egy hang sugalmazta volna, hogy mit kell tennie. A hang, amelyről a hittérítő beszélt, megszólalt, és András engedte, hogy vezérelje. Mint amikor Pestre költözött, hogy valóra váltsa az álmait, és bajnok legyen. Csak az egy másik hang volt: az a küzdést, míg ez a megnyugvást sugallta.

Két nappal azután, hogy kiengedték, András felkereste az Imre névjegykártyáján szereplő gyülekezetet. Nagy örömmel fogadták, ismeretlenek ölelgették, halleluja, mondogatták, majd körbeállták, és egy pianínó kíséretében hangosan énekelni kezdtek. Aztán Imre lépett a mikrofonhoz, és kenetteljes beavató beszédet mondott. A beszéd végén megkérte Andrást, mint egyházuk újdonsült tagját, meséljen az életéről.

András elmosolyodott, és beszélt, beszélt, bőséggel áradt belőle a szó, közben a könnyei is eleredtek. Bár néhány részletet elhallgatott, de csak azért, mert ezek már jelentéktelen apróságoknak tűntek a mindent betöltő megvilágosodás fényében.