Cseke Péter

A tű foka

2022. január. 28. - 11:42

Páskándi Géza költészete a kortársak és saját szemével

Alábbi tanulmányával köszöntjük a 2022. január 30-án 77 éves Cseke Péter irodalomtörténészt.

Páskándi a vers igeszerűségéről

Nem verset, egy Bartalis-verseskönyv recenzióját indította ekképpen Páskándi 1965-ben: „Bizony, bizony mondom Néktek, hogy ige a vers. Ha nem így lenne, ó, hogy megtudnám magyarázni kezdetét és végét, milyen diadalmas ujjal mutatnám meg nektek a határt: ímé, eddig az eleven beszéd, s ettől kezdve: a csiholt szó. De sajnos, így, ilyen bizonyosan nem tudom én nektek megmutatni, legfönnebb stilisztikák és poétikák (meg persze esztétikák) mankójára nehézkedve, sánta koldusként bicegem körül a szentek templomát. Ó, nem akarom én mítoszba vonni a verset! Nem akarom én a megismerését tagadni cseppet sem, csak éppen azt szeretném állítani, hogy hasztalan fogom az elemzés satujába a formát és a tartalmat, no, meg összefüggéseiket, mert ezen túl még van a versben valami, amit én úgy neveznék: igeszerűség, a kijelentés egyszerisége.”[1]

Tudván tudja, hogy hasztalan próbálkozás az elemzés „satujába fogni” a verset, legalább „versbéli szokásainak” megosztásával igyekszik az érdeklődő olvasó segítségére lenni.

A Hó jászla keletkezéstörténetéből kiderül például, hogy a „pőre hóhullás” milyen metamorfózison megy át a versben. Maga is felhívja a figyelmet arra, hogy bővítve szokta megismételni a motivumhordozó verssorokat, azaz nyelvi motívumbővítést hoz létre: „»Hóhullásért hóhullásért / Hóhullásért kellett / Hóhullásért kellett születnem / Ezért a hóhullásért kellett.« Ez egyszerre zenei és gondolati (logikai) eljárás, hiszen előbb a hóhullást látom, magát a pőre hóhullást, s csak utána bővül ki bennem gondolattá a látvány. Nos, ezt a képből gondolattá bővülést gyakran a fenti módon szoktam nyelvileg is érzékeltetni. Aztán itt van a tőgy-motívum: »És a tőgy / Fehér cérnácska / Folydogál / Időm felett.« Ez az anyatej-motívumot kivetíti az időbe, jelezvén, hogy ez a metamorfózis (amelyet verstechnikailag egy filmesztétikából kölcsönzött szóval kép-áttűnésnek nevezek), a tej hóvá válása, a gyermekkori meleg felnőttkori kihűlése, az elevenség elmerevülése az idő szintjén is jelen lehet: az egyén ideje szintjén az anyamell teje hóvá fagy, a »nagy idő« szintjén pedig a tőgy teje cérnává merevül. Egy másik kedvelt eljárásom: a kezdőmotívum motívumhívóként más motívumokat csalogatóként, megidézőként való szerepeltetése. Erre a motívumhívóra verseimben gyakran csak a költemény záró motívuma felel, csak a vers végén lelik meg egymást (vagy még ott sem). »És a mell / A tejsugár« hívómotívumként van jelen, és a zárósorok: »Hó, / Anyám« – a motívumfelelő; egymásra találtak tehát, az izgatott hívómotívum a záró, elcsöndesítő elégikus megoldással.”[2]
Klasszikussá vált versének, a Tű fokának az indítása közismert: „A tű foka: A mű oka.” A motívum tudatunkban elsőként mint a valóságos tű valóságos foka jelenik meg, azután bibliai értelemben is felvillan (a teve hamarabb jut át a tű fokán), és végül a versbeli értelmében. Páskándi szerint ebből az alábbiakat lehet kihámozni: „1. Az intenzitás, a feltörés, a megnyilatkozás intenzitása annál nagyobb, minél kisebb a megnyilatkozásnak jutó tér. 2. A műalkotás bizonyos fajta aszkézisből, kínból születik. 3. A művészet mindig csak a tű fokán engedheti át a dolgokat, hiszen a művész egyed, egyén, egy ember, s neki az egész univerzumot csupán saját énje tűfokán adatik meg átpréselni.” Hogy fogalmi szinten ez mit jelent? „Az élő, az eleven dolgok mintegy elveszítik hamvukat, ahogy fogalomba, nyelvbe foglaljuk őket […], de a fogalom aztán maga is eleven, hamvas új-valóságot szül, és a még el nem nevezett, fogalomba nem vont dolgok (»kis remegés« stb.) megvigasztalódhatnak (Harang kivirágzik / A hangban); a fogalom a valóságban virágzik ki mintegy újraszületve. Természetesen jól tudom: egy vers eszméje, gondolatárnyalatai, hangulatvilága sohasem fordítható le a rideg elemzés nyelvére, én is csupán azért kíséreltem meg, mert főként kíváncsi voltam: meg tudok-e valami olyasmit magyarázni, ami bennem előzetes magyarázat nélkül született. Akik többet olvastak ki e versekből a fent elemzetteknél, most kiábrándulhatnak. Akik kevesebbet vagy mást, most összevethetik a sajátjukat az elmondottakkal. Akik semmit sem olvastak ki, azok olvassák újra, és állapítsák meg: ezek után lelnek-e már valamit bennük. Akármilyen eredményre jutnak is valamennyien, egy bizonyos: én is többet szántam e versekbe, mint ami belőlük kielemezhető, és ők sem jutnak csupán hideg elemzéssel e versek lényegéhez. Próbáljanak mögéje érezni, belesejteni, az olvasó meleg tenyerével próbálja mindig azt megragadni bennük, ami több is, kevesebb is, mint a logika.”[3]

„A metaforikus szemlélet számára nincs testetlen szellem, és nincs test, amely ne volna egyben szellemiség is. Páskándi Géza költészetében mindennek közvetlen realitása van, és minden közvetlenül lényegi” – A líra lehetőségei című elemzésében K. Jakab Antal ekképp hívta fel a figyelmet Páskándi korszakváltó jelentőségére.[4] Hogy a modern lírai attitűd mennyire szervesen beépült Páskándi gondolatrendszerébe, azt a Gondolatok a líráról elnevezésű 1967-es eszmecserében kifejtett értékszempontjai pregnánsan bizonyítják: „A líra olvasása sokkal nagyobb értelmi és érzelmi koncentráltságot kér és kell hogy kérjen az olvasótól, mint a prózáé. Többek között azért is, mert intenzívebb, sűrítettebb érzelmi-értelmi hővel, nyelvvel, kifejezési eszközökkel írták. A líra eleve bizonyos jelrendszerben dolgozik: egyezményes jelei vannak.”[5]

A Holdbumeráng megjelenésekor K. Jakab Antal azzal fejezte be az Utunkban megjelent magvas esszéjét, hogy eredetileg Páskándi Géza költészetéről akart írni – és mégis a költészet mibenlétéről értekezett. Ami kétségtelenül annak a költőnek az érdeme, akinek verseiben a líra szelleme anyanyelvén szól hozzánk.

Marosi Péter szerkesztői leleményessége folytán nyomban prioritássá vált az Utunk hasábjain a költészetértelmezés. Gondolatok a líráról felcímmel – április derekától november derekáig – tíz szerző (K. Jakab Antal, Páskándi Géza, Szőcs István, DeákTamás, Szilágyi Júlia, Veress Dániel, Kántor Lajos, Fábián Sándor, Láng Gusztáv, Baróti Pál) tizenöt cikke jelent meg a lapban.

Vallomás a költészetről című esszéjében Páskándi Géza az öntörvényű, önmagát állandóan megújítani képes líraiság nevében tört pálcát a rutinlíra fölött. Tette ezt mintegy félezer verskezdő sor, ugyanennyi verskezdő kérdő és felszólító mondat elemzése alapján. Arra a következtetésre jutott, hogy nem a szókincs „vérátömlesztése” vezet a líra megújításához. „Az új és a modern abban lenne, ha a vers előttünk születő csodává válna, egy »érzelmi intellektus« egyórás működésének pontos tükörképe, amelyben a hangulatváltás legkisebb pihegését is megérezni. Az új, a modern abban lenne, ha egy költői vízió szemünk előtt válna filozófiává és olyan »egyszeri jelképpé«, amely ugyan mindig eszünkbe jut analógiás helyzetekben, de sohasem tudja azonosítani semmi mással. Mert a vers: vers és semmi más.” Szerinte a „mondatépítés módja”, a mondatok egymás mellé- vagy alárendelése inkább létkérdés a vers számára, mint a szókincs gazdagítása. Mert a költészet minden más irodalmi műformával szemben az egyetlen, amelyik „a nyelvi s logikai konvenciókon kívüli gondolkodás-menetben teljesíti ki önmagát”.[6]

Válaszcikkében (Mitől jó egy vers?) Szőcs István abból indul ki, hogy „ízlésváltozások korfordulóin” meginognak a normák. Abban egyetért Páskándival, hogy sok a jelentéktelen, szürke vers, de a „jó” és „rossz” versek dolgában ellentmond neki, epikai fogantatású költeményekre hivatkozva kétségbe vonja megállapításainak érvényét.[7] Arra pedig, hogy Mitől korszerű a vers? – Deák Tamás kérdezett rá. „A tartalmától? Vagy tartalmának világnézeti töltésétől? Akkor a romantikus Novalis korszerűtlenebb volt, mint a klasszikus Schiller. Ami persze nem igaz. Eliot sem volt korszerűtlenebb, mint Verhaeren – sőt. A »formájától«? Walt Whitman szabad versei panoptikumi gesztusoknak tetszenek Rilke Orpheus-szonettjei mellett. A nyelvétől? Berzsenyi nyelvi lángpallosához képest Kosztolányi manikűrollót forgat. Stílusának merészségétől, képalkotásától? Trópusaitól? A spanyol barokk költészete sokkal merészebben bánt a képekkel, mint a mai francia. A költészet lázadásai palotaforradalmak, fellobbannak, kihamvadnak, a jó versek maradnak, a rosszak elenyésznek. Akkor hát mitől korszerű a vers? Azt hiszem attól, hogy jó. A jó vers mindig korszerű, a rossz vers sohasem az.”[8] K. Jakab Antal – miközben egy új sematizmus veszélyére hívja fel a figyelmet – nem tekinti „normatív poétikának” Páskándi következtetéseit, és fenntartással fogadja azt a Szőcs-féle kitételt, miszerint a líraiság leginkább akkor hatásos, ha a kifejezésmód a lehető legegyszerűbb, legvilágosabb kijelentő mondatokból, helyzettisztázáson épül föl. A vándor éji dalára hivatkozva írja, hogy az önmagukban banális mondatok „éppen a vers-zene hullámain emelkednek éteri régiókba”. Valószínűnek tartja, hogy a Goethe-vers egyszerűsége korántsem volna olyan lenyűgöző, ha nem állna mögötte és részben vele szemben a Goethe-életmű a maga pompás bonyolultságában. Minden újítás viszonylagos – folytatja okfejtését –, az igazi költői forradalmak – „és minden költői megnyilatkozás többé-kevésbé forradalmi kell hogy legyen” – mindig valamihez képest hoznak újat, „de nem valaminek a hiánya képviseli ezt az újszerűséget”. A költő csak akkor tanúsíthatja a lírai magatartás lényegét, az önmagával való azonosságát, „ha elemi versegységként, »molekuláris szinten« (a költői gyakorlathoz képest is) új, eddig nem létező fogalmakat, a vers-egész szintjén pedig új, addig nem létező lírai ítéleteket és következtetéseket teremt.”[9]

K. Jakab egyik mondata kapcsán Páskándi visszakérdez: „1. mennyiben lát ellentmondást az »ősi stílfigurák« használata és a modernség fogalma között?; 2. ki írta azt – mert én nem! –, hogy van valamifajta stilisztikai »elixir«, ami szavatolná a modernséget?” Rögtön válaszol is: „1. jómagam a modernség és ősi eszközök használata között semmiféle ellentmondást nem látok, mert a bibliából ihletődő szabadvers, a keleti költészet gondolatritmusa, a legendák, mítoszok szimbólumai szintén többezeréves szellemi találmányok, mégis elemei a modern költészetnek, és a modern képzőművészet is újra felfedezte a primitív idők bálványait, rajzait, formáit. 2. A modernségnek semmilyen elixíre nincs: modern az, aki ma él, mai szinten, s ez a »ma élés« művében egyénien fejeződik ki, autentikusan tükröződik vissza.”[10]

„Minden költő olyan verset ír, amilyent tud. Az egyes költő értékét vajon összteljesítménye vagy inkább kirívóan jó vagy rossz versei alapján döntjük el? – kérdezte a vitában Szilágyi Júlia. – Az első esetben a poéta egyénisége a kritérium; vagyis azok a sajátos jegyek, amelyek megkülönböztetik minden más versírótól. A másik lehetőség az, hogy elvonatkoztatunk költőnk világképétől, s mindössze az adott vers képvilágát vesszük szemügyre. A gyakorlatban azonban szempontjaink keverednek, s ha például elolvassuk Az ágy lába című Páskándi-verset (Utunk, 25.) – nemcsak azt állapítjuk meg, hogy kitűnő, de az iránt sem marad kétségünk, ki írta. Más szóval: nem pusztán és nem akárhogyan jó, hanem egy bizonyos, összetéveszthetetlen módon, úgy, ahogyan kizárólag a szóban forgó költő ír verset.” [11]

Kántor Lajos bevallja, hogy hónapok óta viaskodik Páskándi Géza Emlékből: négy fél kesztyű című versével. „Ám épp e viaskodás, az, hogy a csupán megsejtett, de teljességükben meg nem értett sorok nem hagynak nyugodni, jelzi számomra, hogy nem mindennapi dologról van szó.” Ha nem is érti meg minden sor értelmét, azt megérzi, hogy a vers egésze hozzá is szól, mert gondolat-kapcsolásaival „legbensőbb bensőjét”, gyermekkori emlékeit hívja elő:

Tapintásaim el ne tévedjetek kesztyűimben!
„ez elment vadászni
ez meglőtte
ez hazavitte
ez megsütötte
ez megette”
Ujjak el ne tévedjetek öt ujj és öt parancsolat
Törvényes folyosóin katakomba-kesztyűm
labirintusában!
Kuss ki hüvelyk a gyűrűsé
ez a bőrduda-luk!
Kuss ki mutató középsőé
ez a polip-tőgy

Ujjak rangja rendje terve
mint a szög helyükre verve I
»Minden a szemnek semmi a kéznek!«
Kusti ujjak vissza!

Páskándi vigyáz arra – folytatja versmagyarázatát Kántor –, hogy a lélek félhomályából ne legyen az olvasó tudatában sem teljes homály, s az utolsó szakaszban – távol tartva magát a didakticizniustól – megmagyarázza a kabátujjhoz varrt ötödik fél pár kesztyű lírai funkcióját:

Varrjátok anyám
sorsotok éjszakáin
varrjátok varrjátok kabátom ujjához
amiről hiszitek
hogy elveszíthető.

„Nemegyszer járom meg ezt az utat modern költőkkel – nyit az általánosítás irányába Kántor. – S ha a szóban forgó vers alkotója nemcsak modern, hanem költő is – megéri a fáradságot, eleinte bizony bosszankodást az a néhány óra fejtörés, szorongás és kétely (»én vagyok olyan ostoba, hogy nem értem?«), akár heteken át kísérő bizonytalanság. Csak az ilyen belső találkozásból, ismeretségből születhet tartós, igazi versélmény. A művészetfogyasztók, a versolvasók nagy többsége (ne számítsuk ide a sznobokat) idegenkedik az intenzív újraalkotástól, a teljes elmélyülést igénylő műélvezettől. Pedig a nagyközönségben is él a vonzalom a homályos, a titokzatos, a rejtélyes iránt: figyeljük csak a krimi (Az angyal, A báró, a Maigret-történetek) népszerűségét. Csakhogy itt csupán a gyilkos kilétét fedi homály, s ezt – ügyes detektívnyomozással – viszonylag könnyen fel lehet libbenteni, legalábbis az olvasónak-nézőnek nem kerül a tisztánlátás rendkívüli megerőltetésbe.”[12]

A Szőcs és Páskándi közti vitához visszanyúlva Láng Gusztáv az „összetéveszthetetlenség” egyik sajátos eszközére, a költői látomásra hívja fel a figyelmet. Azért tartja fontosnak ennek a bemutatását, mert „ez a látásmód szüntelen ellentmondásaiban éli át a valóságot és az emberi létet, szubjektív és objektív, múló és állandó, egyes és egyetemes feszültségeinek szüntelen egymásba átcsapó egyensúlya jelenti a lényegét. A látomásnak ez a dialektikája határozza meg stílusminőségét is: a részelemek, rész-metaforák is ilyen ellentétpólusok egybemarkolását végzik el.”[13]

Mielőtt Marosi Péter lezárná a vitát, Páskándi harmadszor is „szót kap”. Amit Fábián Sándor és K. Jakab Antal vitájához hozzáfűz, abból arra is következtethetünk, hogy milyen viszonyrendszeren belül szemlélte ő a költészet szerepét: „Az ember nincs a történelem csúcsán, már csak azért sincs, mert a történelemnek nincs is csúcsa: az ember maga szüli, éli és alakítja a történelmet. A történelem antropocentrikus, mert koordinátái humanoid koordináták. A történelem mint múlt, mint kialakult struktúrák rendszere visszahat rá. Az ember nem a történelem csúcsán állt vagy áll, hanem a történelem tengelyében. Egy kort, egy időt »csúcsnak« kinevezni annyit jelentene, mint abszolútnak, meghaladhatatlannak, ismételhetetlennek felfogni.”[14] (Elgondolni is rossz: alig telik el egy évtized, és szép számmal akadtak verselők, akik „a történelem csúcsán állót” hozsannázták.)

Zárszavában Marosi Péter újabb „vitaindítónak” szánja a „vitazárást”. Annyi kérdést sikerült tisztázni, és annyi maradt tisztázatlanul. Ő maga nem osztja senkinek a nézőpontját, tizenhatodik hozzászólóként egy kilencsoros Páskándi-verset idéz, a Helyzet címűt:

Az idegek végén!
Az idegek végén
A fészkek üresek
Nem tudom, tél lett, emiatt
Hová lettek a madarak
Az idegek végén
A fészkek üresek
Itt a tavasz, itt van a tavasz
Ki kell találnom a madarakat.

„Persze, nem ars poetica ez – fűzi hozzá –, de egyfajta költői szemlélet könnyen kifejthető a kilenc sorból; esztétikailag sok mindent kikövetkeztethetnénk arról a költőről, aki éppen a madarakat »találja ki« az idegek végén üresen maradt fészkek számára.”[15]

Lehetséges volna, hogy Marosi ráérzett arra, amit Páskándi elmenetele előtt Bretter György kimondott a Helyzetek című esszéjében? A Bretter-hagyatékban fennmaradt kéziratban olvasható: „Páskándi minden egyéb vélekedéssel szemben nem hisz a szavakban, nem is bíz rájuk rejtett üzeneteket. Biblikusan erőteljes nyelvén erőszakot tesz, és csak váratlan szókapcsolásaiban villan fel a nyelvben való asszociációs képesség. Szókapcsolásai, főképpen verseiben, a nyelvi logika polivalenciájából táplálkoznak, és nem a tényekre való asszociációk módján jönnek létre. Ezért van az, hogy Páskándi költészetének megértéséhez igen alaposan meg kell tanulni magyarul, és szert kell tenni valahogy a nyelvi tény önmagáért valóságának tudatára.”[16]

Fenyegető jóság: Az örömrontó angyal

A tíz év költői termését egybegyűjtő Holdbumerángot (1966) nem hozták forgalomba Magyarországon, csak az ugyanazon évben megjelent Tündérek szakácskönyve című verses mesekönyvet. Szakolczay Lajos ebben is felfedezi Páskándi lírájának értékeit –„a legjobb gyermekkönyvek egyikével, Weöres Bóbitájával vetekedik”–, de a Holdbumeráng hiányát nem pótolhatta e „fájdalomdíj”. A miskolci Napjaink tanúsága szerint mint a „fiatal romániai magyar költők” egyikét méltatta – Lászlóffy Aladárral, Szilágyi Domokossal és Palocsay Zsigmonddal egy csapatban. Páskándi 35, Lászlóffy 31, Szilágyi 30, Palocsay 33 éves volt akkor.

A minden valódi irodalmi értéket számon tartó Ilia Mihály is csak hallomásból tudott a „nagy intellektusú lírikus” harmadik kötetéről. Olvasónaplójában nem azért ír Páskándi elbeszéléskötetéről, mert véletlenül az jutott el hozzá, hanem azért, mert „ennek a föltűnően széles érdeklődésű írónak minden műfajban van figyelemre méltó munkája”. Költőként ismerte meg, annak tartja, de örömmel ismerte fel, hogy „a prózája, amely szinte a versekkel együtt született, költészetével egyenrangúvá lépett elő”.[17]

Hogy mire figyelt fel az „Erdély-járó”, irodalom- és műkritikusnak készülő (akkoriban 27 éves) Szakolczay? „A szavakkal való játszadozás (»a mű oka, a tű foka« ), a nyelvi leleményesség Páskándi Géza költészetét olyan színessé teszi, hogy az olvasó ebben az irodalmi nyelvtörőkre emlékeztető környezetben önkéntelenül is magába szívja – ezeknek a nem éppen könnyű gondolati verseknek – a hétköznapi életben soha egymás mellett nem használt szófűzéseit, gondolattársításait. Mert mit is kezdhetne a lírában még nem eléggé kiművelt olvasó a »Téboly elefánt-füle«, s a »gyöngy-logika-fogsor« vagy a több ehhez hasonló, összetéveszthetetlenül páskándis szóképpel, ha nem lenne meg a vers zenéjének az a varázsa, mely ezeket a fülnek idegenül hangzó – csak valahol a tudat alatt összecsengő – egymás után rakott szavakat a költeményben érthetővé teszi. S milyen biztos helye, s hangulati elemként fontos funkciója van az első szókapcsolatnak a Bartók-félfüllel című versben, s mennyire találó a »gyöngy-logika-fogsor« is, ha a továbbiakban még érzékletesebb lesz ezáltal a költő gondolata: »Az volt tán benne, mi hiányzik olykor (Történelmünkből is: gyöngy-logika-fogsor, / Mely nevetni termett, de ha rabság vássa / Megtudják, milyen az Ember Harapása!« (Újra Leninről.)”[18]

Megmagyarázhatatlan, hogy Páskándi költészetéről miért nem esik szó – panaszolta a válogatott versek, a Túlélés kapuja[19] megjelenése után öt esztendővel ugyancsak Szakolczay Lajos. Mint a Szatmárnémetiben tartott Páskándi- és Szilágyi Domokos-rendezvények vissza-visszatérő előadója, egyedül Láng Gusztáv „adósságtörlesztésére” tudott emlékeztetni. Sajnálattal állapította meg, hogy az érdemleges megközelítésnek (Páskándi Géza, a lírikus) nem volt folytatása. „Pedig a szombathelyi professzor – a költővel kapcsolatos, személyes jellegű emlékeit sem elhallgatva –, igen pontosan határozta meg e nyugtalan, állandóan újításra kész szellem alkotói mechanizmusát, kivételes gondolatiságát. A Páskándi-versek »fordulata a költői kép a költői nyelv intellektuális lehetőségeinek kísérletező kitágításában áll elsősorban. A szemléleten, az érzéki-érzékelhető minduntalan átcsap bennük valaminő absztrakcióba; a tapasztalat és az őt általánosító gondolat együtt és egymásból születésének az élményét adják vissza.«”[20]

A Holmi szerkesztőségének küldött levelében – életművének kritikai fogadtatása kapcsán – élete végén maga Páskándi is szóvá tette: igaz, hogy színműírói munkásságáról igen sokat írtak, de prózájáról és költészetéről annál kevesebbet. „Ezt nem csupán a drámai műnem közösségi mivoltával járó jelenségnek fogom fel, nem is annak, hogy a kritikusok néha önkényesen éppen hol jelölik ki a főművek csoportját, hanem: az igazság az, hogy verseimet s prózám egy részét (beleértve természetesen esszéimet is) elég sok értetlenség kísérte. Nemigen tudták, hová tegyék, hiányzott a stilisztikai érzékenység; fanyalgás vagy némaság helyettesítette, és persze: a történelmi háttér, a történelmi helyzetek lélektanának nem ismerete is közrejátszott.”[21]

Egyértelműen az 1989 végéig tartó romániai kitiltással magyarázható, hogy Erdélyben a Páskándi-recepció megszakadt, amire egyébként fentebbi levelében a költő is utal. A Páskándi életművével behatóan foglalkozó Borcsa János fontos kiadói eseménynek tartja ugyan a Túlélés kapuja megjelenését, ám „hazatérését” abban az értelemben megkésettnek tekinti, hogy „nem maga a költő kéretett fel még életében egy, az egész lírai művet újragondoló és rendszerező verseskönyv megalkotására”. Borcsa szerint az előzmény és minta a Tű foka (1972) lehetett volna, „amelyet különben a kísérlet okán is kitüntetett hely illet meg a korabeli egyetemes magyar költészetben. Ezt a véleményt erősítik meg az egykori kolozsvári kritikusi műhelyekben született értelmezések és értékelések mellett a kötet budapesti és újvidéki pozitív kritikai visszhangjai is.”[22]

A börtön utáni Páskándi-líra recepciótörténetében alighanem Földes Lászlót illeti meg az első hely. A Holdbumeráng beharangozója ma is kiérdemli figyelmünket. Szerinte ugyanis Páskándi modern verseiben „pogány kori nyelvemlékeink sejtelme” fedezhető fel. „A szavak etelközi gyökerei körül vájkál, és holnapi szógyököket farag belőlük. Ősi táltos-hangulatok robbanó-anyagából készít töltetet rakétáinak. A holdat bűvöli, és bumerángot hajít felé. Sokszor olyan a verse, mintha minden eleme az ösztönök halandzsájából állna, de mindig olyan, hogy valami egészen szerves áll össze belőle; egészében, értelemmel olykor alig fogható fel, de mindig több és több beleérzéssel valami mélyebben érthető rejlik mögötte a pusztán kimondottnál. […] Az ős-modern szertartások költője elveszett ember lenne, ha csak bánni tudna a nyelvvel. Ő nem is bánik vele: a véréből fakad fel. Költőink közül senkinél sem érzem ilyen lüktetőén, mi az anyanyelv – az anyatej átlényegülése kifejezéssé.”[23]

Párbaj a valósággal – ezt a címet adta Láng Gusztáv a Holdbumerángról írt négyrészes tanulmányának. A Vers és végtelen, A belső nyugtalanság, „Ami nem szerelem…”, A forma nyugtalansága alcímek önmagukban is jelzik azt a lázas feszültséget, ami a Páskándi vallotta költői megismerés sajátja. Láng következetes programot fedez fel ebben a törekvésben: „feloldani, legyőzni a szavak közkeletű, személytelen jelentését, hogy csak sajátjaként, egyszeri értelemmel használhassa őket; hogy a néven nevezett fogalom a versben a maga egyetemes jelentésén kívül a megismerés személyes szenvedélyével is telítődjék, így teremtve meg tárgy és fogalom, egyéni és egyetemes feszültsége fölött egységüket. A szó megfoghatatlan jelentés-többleteket villant föl; önmagából önmaga szinonimájává válik. Ez a nyelv az újjáteremtés igézetében fogant; ahogy Isten című epigrammájában írja: „Isten . . . / Mintha a Nílus folyna. / Nekem ő stílus-forma. / Egyébként: / nincsen”. Figyeljünk a magatartásra, a költészetnek a fenti paradoxonban áttételesen megfogalmazott humanizáló feladatára: értelme, az ember számára való létezése csak annak van, ami »stílus-formává« sajátítható, azaz versbe, személyes viszonyok kötelékébe fogható, amit tehát közönyös magábanvalóságából magunkévá, életünk részévé hódítani sikerült. „Hullott szerszámok csendélete / álmodja a holnapi munkát” – az élettelenségben az élet ellentét-kiegészítőjét láttató „hullott” jelző, az „álmodja” gyöngéd vágyat kifejező megszemélyesítése hirtelen elvonttá fakítja magukat a tárgyakat, és a bennük absztrakcióként rejlő emberi viszonyokat és tartalmakat eleveníti konkrétummá. Ez a szimbólum-formáló hajlam Páskándi minden igazán jellemző metaforájában ott munkál, s hogy mégsem pusztán szimbólumok, az szerintem elsősorban annak tulajdonítható, hogy nem valami ködös valóságon túli valóság vonzását tolmácsolják, hanem – az előbb jelzett humanizáló valóságértelmezés mellett – mindig a ráció visszaútját keresik az élet bonyolultabb érzékenységéhez.”[24]

A Holdbumeráng kritikai fogadtatása még tart, amikor az Utunk 1969. január 31-i számában megjelenik Az örömrontó angyal című négyrészes poémája, amelyik két év múlva a Tű foka (1971) gyújtópontjában kap helyet. Megelőzi az alcímként feltüntetett tintahal-effektus „hárítása” (A hasonló című regény első fejezete), követi – ugyancsak szöveg-őrként! – K. Jakab Antalnak az olvasóhoz szóló szövegértelmezése.

„»Még a hitvány féreg is szembefordul a talppal, amely eltapossa, hát még...« – mondták a régiek. A hernyót vagy a gilisztát nyilván a nagyobb stílushatás kedvéért keverték bele a versbe; a »hát még« figyelmeztető felirata alatt ugyanis, az ellentét rácsai mögött, a fokozás ketreceiben ott lapultak már öt világrész nemesebb ragadozói, oroszlánok, párducok, tigrisek, bölények, sasok, készen arra, hogy adott jelre biológiai fegyverzetük teljes pompájában kitörjenek, és rávessék magukat a költő halálos ellenségeire. Ha kell, egy egész ellenséges világ-egyetemre. […] Az eredete szerint merőben szellemi természetű, égből kapott Örömrontó Angyal nem tartja méltóságán alulinak, hogy megtestesüléseiben – porszemként, légyként, hajszálként – akár szervetlenségig az anyaghoz tapadónak mutatkozzék, s nem riad vissza attól, hogy fenyegetéseit akár az undorig érzékletessé ne tegye. Ám a porszem, a légy, a hajszál, a pondrópötty stb. nem a nagyobb stílushatás (ti. nem valamiféle esztétikai görény-effektus) kedvéért kerül a versbe. Az Örömrontó Angyalnak a képszerűség határain belül végtelenül kicsinyre kell zsugorodnia, hogy föltárhassa lényegét: a semmit. Azt a semmit, ami pillanat és pillanat közé ékelődvén megtöri az idő folytonosságát; azt a semmit, amelyet csak betölt, de meg nem szüntet a vers lebegésében, a gondolattársításban az eszme vagy a rím logikája; azt a semmit, ami van: önmagunk és önmagunk között az eszméletben. Az öntudat semmijét. Minél inkább megközelíti vég nélküli szaporodásában, tehát vég nélküli osztódásában ezt a semmit az Örömrontó Angyal, annál több lesz kellemetlenkedő semmiségnél, annál kevésbé lesz alacsony bosszúnak kicsinyes eszköze, annál kevésbé lesz a bosszú eszköze. »Minden lénynek Örömrontó Angyala vagyok én / Mint ahogy te önmagadnak Örömrontó Angyala vagy, ember.« Az Örömrontó Angyalt nem a költő uszítja ránk: az Örömrontó Angyal bennünk van. Angyal: mert eszmélésünk alapja; Örömrontó: mert megfizetteti velünk eszmélésünk árát: tárgyként tüntet föl bennünket saját szemünkben, megfoszt a boldog azonosságtól azzal, hogy megajándékoz tudatával. »Szégyellje magát minden, ami megöl engem. Nem lehet büntetlenül megismerni« – e két mondat kupolája alatt ível a vers a sérelemtől a békéig, a bosszú kéjétől a filozófiáig.”[25]

A szubjektum és a külvilág egybetartozása a költő valamennyi gesztusát meghatározza, a mindennapok prózájától az egyetemes eszmélkedésig – rögzítette Láng Gusztáv 1970-es Páskándi-portréjában is. Egyenes következménye ennek, hogy Páskándi verseiben „érzéki és intellektuális élmény nem a megismerés két elkülönült fokozata, hanem egymást kölcsönösen átjárva, egymás metaforájaként van jelen.”[26]

A Tű foka megjelenésekor bevallottan nem foglalkozik a kötet olyan „nagy és önmagukban is megkomponált darabjaival”, mint Az örömrontó angyal, a Holdudvarlás, űrudvarlás, a Kóristen, hanem költészetének jelentőségéről ír – költészetünk holnapja érdekében. Egy Babits-idézetet helyez mottóként az élre („A líra meghal. Nagyon is merész / kezekkel téptük a kényes leány / hegedű-testét vad-vad hangokig / csigázva, hogy ma már csak nyögni tud / s hörögni mint halódó¼”), majd Emil Staigernek a Poétikai alapfogalmait tekinti elméleti szövegháttérnek, viszonyítási alapnak. Eszerint „a lírának elsőrendű jellemzője a pontszerűség, azaz a lírai kifejezésnek nincsen idő- és térbeli kiterjedése; az ábrázoló formákkal ellentétben nem tekinthető sem objektívnek, sem szubjektívnek, pontosabban: objektív és szubjektív egymásba oldódva, az »egymásban levés« (Ineinandersein) állapotában vannak benne.” A továbbiakban azt bizonyítja, hogy Páskándi az „abszolút líra” eszményének – a József Attila-i értelemben vett tiszta költészet (poesie pure) – elkötelezettje. Olyan „programos tudatossággal” műveli ezt, ami nagy ritkaság irodalmunkban. „Kötetének ciklusait kísérő-bevezető prózavers-esszéi ars poeticájának sarkpontjául a lírának (lírainak) minden más irodalmi formától való elválasztását célozzák, megfogalmazni igyekezve azt a stilisztikát, poétikát és prozódiát, amelyet kötetének versei gyakorlatra váltanak.”[27]

A Túlélés kapuja versei egyértelművé teszik Szakolczay számára, hogy Páskándi költői életművében a Tű foka jelentette a fordulatot. Amikortól tudatosan a nyelv mondattani és alaktani lehetőségeinek a kihasználására törekedett. Az örömrontó angyal, amelyben „a nyelvet megbizseregtető lázadás szálai” futnak össze, Nagy László polifonikus hosszúénekének, A Zöld Angyalnak a világképét (1965) juttatja eszébe. „Ebben a fenyegető jóságban – írja elemzésében –, amely mitologikus önnemzéssel jött létre, mindig egy csöpp fekete is benne van – figyelmeztetésképpen: az elaluvó, önmagával túlságos békét kötő embert sokkal könnyebb az erdőbe vinni. A költő éber létre sarkallva (akárcsak Madách) a teremtő embert – ebbe a becsapatásba sosem nyugszik bele. Nem tudhatni, hogy a kilenc rendbe tagozódó angyalok közül szelídített-e meg egyet magának, vagy az Isten ellen föllázadó, ezért a mennyből letaszíttatott Sátánt (aki eredetileg angyal volt) fogta-e munkába. De aligha a mitológia történéseihez kell itt igazodnunk, sokkal inkább a költői képzelet futamaihoz. Az első rikkantás, vagyis az önmagára ébredés öröme (csaknem ezzel a szövegrésszel fog zárulni az iramos vers is) meghatározza az ezt követő szólás mikéntjét és mélységét is. »Ma szabad vagyok. Kitaláltam egy hű fogalmat / Hatalom vagyok – egy Szellemet kitaláltam / Céh Angyalát, Szakma Szüzét, Városvédő Szentet / Szószéket, ahol két mondat kupolája terül fölém / A dómban / Szégyellje magát minden, ami megöl engem. / Büntetlenül nem lehet megismerni.« S ez a – máskor Örömrontó Szellem – pillanatonként egyesülve a költővel és ugyanakkor el is válva tőle, a négy fejezetben létrehozza a saját érzelem-glóbuszát. Rajta – egyszavas versek tanúsítják (»mennybolt-mony«; »szemfeszület«) – szinte minden elfér. A magánélet, sokszor szerelmi (érzéki) örömmel telített mitológiája éppúgy, mint a költő-teremtő Istenné válása. (Ez utóbbira azért van szükség, hogy jelen lehessen ételünkben, italunkban.) S az Örömrontó Angyal végül a teremtve megújulás, örök változás szimbólumává lesz, hogy a »kétely zizegésével« – mi mást adhatna, mint ami lénye – beépülhessen eszmélkedésünk falába. Ha Lucifer szabadságra megy, kötelességünk mását önmagunkban megteremteni. »Isten közérzetébe furakszom, bebúvok én, beszököm én Isten létébe is önnön / Szünetében / Én Örömrontó Angyal élet, s halál forrásából itatom lebegésem / Én senkit meg nem ölök, tettem csak annyi: az öröm szárnyába két toll közé / Beengedek egy kis szomorkás, tar eget, beszabadítom a síró levegőt. / Minden Lénynek Örömrontó Angyala vagyok én / Mint ahogy te önmagadnak Örömrontó Angyala vagy, ember.« Nagy vers.”[28]

A vándor-líra „vándorlása”

Gondolatainak bővebb kifejtésére az Utunk 1971 őszén indított +1 oldala adott alkalmat. Irodalom és iskola szorosabb kapcsolatának megteremtése érdekében a szerkesztőség ugyanis az irodalom nyitottabb szellemű megközelítését tűzte ki célul. Páskándi líratörténeti esszéit (A vándor-líra) szerencsésen egészítette ki Király Lászlónak a modern költészetet bemutató sorozata (Bóják), valamint Láng Gusztáv verstana. Páskándi sorozata azonban Csokonai világszelídítésénél abbamaradt.[29] Hogy aztán „átvándoroljon” az Igaz Szó hasábjaira.

A szellemi merénylettel felérő fordulat alighanem az írók országos konferenciáján elhangzott Ceaușescu-beszéddel függ össze. Az Utunk aláíratlan vezércikke az új formalizmus, az új esztéticizmus, a neo-l’art pour l’art kísértését visszhangozza.[30] A következő lapszámban Marosi Péter egy műhelybeszélgetésben még dicséri Páskándinak, Láng Gusztávnak, Király Lászlónak a +1 oldalon megjelenő sorozatát.[31] Hogy aztán A vándor-líra 33. részének a megjelenésével egy időben gránátként robbanjon Szőcs István glosszája.[32] A szerkesztőség alkalmat ad Páskándi replikájának,[33] de a továbbiakat illetően elzárkózik még a vita folytatásától is: „Reméljük, erre sor kerül Páskándi Géza tanulmánya kötetben való megjelentetése […] után.”[34]

A mondat arra utal, hogy a szerkesztőség voltaképpen „előremenekült”. Úgy ítélte meg a várható fejleményeket, hogy az idők nem kedveznek a magyar líra irodalomtörténeti „útirajzának”. A főszerkesztő Létay Lajos – a Nagy Nemzetgyűlés képviselője és az RKP Központi Bizottságának a tagja volt – költői érzékenysége felfoghatta a Ceaușescu-expozé háttér-impulzusait. Hajdu Győző, az Igaz Szó főszerkesztője – ugyancsak jelen volt a romániai írók országos konferenciáján – épp az ellentétes következtetéseket vonta le. A már megszerkesztett júniusi lapszám élére vezércikket rögtönöz, amelyben kifejti, hogy az országos tanácskozás őt ebben a hitében erősítette meg: „Az esztétikai teljesítmény (!), ha szépírásról, a bírálat tudományos objektivitása (!), ha kritikáról, a lap, a folyóirat minősége (!), ha szerkesztőségről van szó.”[35] Valaminő „új arcú esztétikumot” sürget, amelynek a jegyében kiemeli a társadalmi igényből fakadó drámák korszerűségét, köztük Páskándi és Székely János műveit.

Ugyanez a júniusi lapszám hozza Székely Jánostól a Caligula helytartóját, az augusztusi pedig A vándor-líra folytatását, ezzel a lapalji jegyzettel: „Folyóiratunk elkezdi a szerző Utunkban (1971. 42. sz. – 1972. 24. sz.) megindított esszéje befejező részeinek közlését.”

Az utolsó rész 1973 decemberében jelent meg, Páskándi elmenetele előtt. Akkor már nem gondolhatott arra, hogy líratörténeti útirajza kötetben is megjelenjen. Nem láttak napvilágot Magyarországon sem. Ezeknek az írásoknak a csíráiból azonban megszülettek a Mesterek kortárs szemmel esszéi.[36] Nyomjelüket felfedezhetjük a 2019-es gyűjteményben is: „A vándor-líra című tanulmány-sorozatunkban […] a magyar költészet sajátos értékeit próbáltuk feltérképezni s a motívumok stafétáját költőtől költőig, hogy Balassi mintegy »lóhátról látja a fenséges természetet«, Csokonai és Fazekas pedig lehajolnak a növényekhez, mert a természet mikroszkopikus dimenziói kezdik érdekelni őket. Vörösmarty és Petőfi romantikus lendületűnek látja a tájat, szellemek tanyájának, viharosnak vagy gyermekkorian idillikusnak. Berzsenyi tájain az antik fátum szele fúj: mítoszi alakokat idéző, és ha a tél »közelít«, ebben már-már az Idő jelzései hallatszanak. Ady tája »lapos«, mert a Kisszerűség és a Zsenialitás kontraszthoz – túl a társadalmi ellentmondások emlegetésén – ez kell. Itt vagy »leránt«, »lehúz« a táj sara, vagy pedig babonás; csak ritkán fenségesül, ha egészen »benső tájjá« válik, ilyenkor a szőlőhegy áttűnik az »elillant évek szőlőhegyévé«, s a költőt koszorúzni hivatott. Ki-ki saját életrajzán szűri át tehát a tájélményt. […] Az annyiszor megáldott erdélyi táj Dsida verseiben nem egyszer drámai tájjá változik.”[37]

A vándor-líra egyik szekvenciájában a lírai eszközök összehasonlító elemzését ajánlja a verskedvelők figyelmébe. Nevezhetjük ezt akár „oknyomozó verselemzésnek” is. Miért tartja a verselemzések hasznos kiegészítő módszerének? Azért, mert ezzel a „szellemi detektívkedéssel”, kellő játékossággal a versolvasó-elemző érdekeltté válik az önképzésben. Az olvasónak – fejtette ki – bár egyetlen kiválasztó szempont szerint végzi a vizsgálatot, „egyszerre kell néznie az egyes verset és a többiekhez, sőt az egész irodalomtörténethez való kapcsolatát”. Így észreveszi a részben az egészet, az egyesben az általánost, a kiragadott versben érzi az egész irodalmat. Ennek köszönhetően folyamatában láthatja az irodalomtörténetet – „nem mint egymástól elszigetelt írók egymás melletti és utáni sorozatát”, hanem „mint erdőt, amelyet a fák sokasága alkot ugyan, de amely minőségileg más, mint az elszigetelt fák sokasága. Hiszen más az a fa, amelyik erdőben él, és megint más, amelyik síkság közepén magányosan áll. Az erdőben élő fa kapcsolatban áll a többi fákkal, hat rája az együttélés: mohásabb, zöldebb stb., mint egy, a pusztaságon önmagára utalt, a napfénynek állandóan kitett magányos fa. Az erdei fák tartják egymásnak az árnyékot, az erdőnek más a levegője egyáltalán: levegője van; néhány elszigetelt fának nincs. Summa summárum: látnunk kell a fáktól az erdőt is: az irodalom egészét mint élő, folytonos, összefüggő-kapcsolódó, megújuló, fejlődő, változó szellemi szervezetet és nem csupán az egyes írókat, költőket.”[38]

A Páskándiéhoz hasonló újabb „kalandot” ajánlott az olvasók figyelmébe Markó Béla 2019-ben.[39] Líraértelmezési gyűjteményét Borcsa János nyomban irodalomtörténeti távlatba állította. A személyes hangoltságú, világos gondolatvezetésű Markó-kötet – írja – „a magyar vers szubjektív, izgalmas útikönyveként” avatja élményünkké mintegy négyszáz év magyar költészetének üzenetét – a klasszikusoktól a kortárs alkotókig.[40] Markónak eredetileg nem állt szándékában Páskándi abbahagyatott vállalkozását folytatni, de bevallása szerint szerint tanult is belőle, hiszen mindketten szerves egésznek tekintik a költészetet: „Ami mindenképpen közös bennünk: én például azért nem szeretek elvonatkoztatni az irodalomtörténeti kronológiától – ezt sokszor elmondtam, megírtam –, mert szerintem Vörösmarty nélkül Petőfit, Petőfi nélkül Aranyt, Arany nélkül Babitsot, Vajda János nélkül Adyt, Ady nélkül Kosztolányit vagy József Attilát nehéz pontosan érteni.”[41]

A szerzőnek megjelenés előtt áll Beckett Erdélybe jön című, Páskándi Gézáról szóló kötete a Polis Kiadónál.

Jegyzetek

[1] Páskándi: Puritán ige. Utunk, 1965/33.

[2] Uő.: „A tű foka: a mű oka”. Utunk, 1968, 5.

[3] Uő.: „A tű foka: a mű oka”. Utunk, 1968/5.

[4] K. Jakab Antal: A líra lehetőségei. Utunk, 1967/15.

[5] Páskándi: A líra logikátlansága és a kritika logikája. Utunk, 1967/35.; uő.: Egy kritikusi irány hattyúdala. Utunk, 1968/45.

[6] Uő.: Vallomás a költészetről. Utunk, 1967/21.

[7] Szőcs István: Mitől jó egy vers? Utunk, 1967/23.

[8] Deák Tamás: Mitől korszerű a vers? Utunk, 1967/28.

[9] K. Jakab Antal: Új sematizmus felé? Utunk, 1967/31.

[10] Páskándi: A líra logikátlansága és a kritika logikája. Utunk, 1967/35.

[11] Szilágyi Júlia: Versek és szavak. Utunk, 1967/30.

[12] Kántor Lajos: Reflektorfény és félhomály. Utunk, 1967/33.

[13] Láng Gusztáv: Egy látásmód: a látomás. Utunk, 1967/36.

[14] Páskándi: A lírai költészet valamilyen-centrikusságáról. Utunk, 1967/40.

[15] Marosi Péter: Gondolatok – egy vitáról. Utunk, 1967/46.

[16] Bretter György: Helyzetek. Holmi, 1994/5, 773–778.

[17] Ilia Mihály: Páskándi Géza elbeszélései. Tiszatáj, 1969/7, 674.

[18] Szakolczay Lajos: Fiatal romániai magyar költők. Napjaink, 1968/7.

[19] Páskándi: Túlélés kapuja. Válogatott versek 1949–1994). Válogatta: Szilágyi N. Zsuzsa. Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 1998.

[20] Szakolczay Lajos: Páskándi Géza, a költő. Magyar Napló, 2003/9, 34–35.

[21] Páskándi: Levél a Holminak. Mennyire taksáljuk a holtak kritikáit a még élők fölött? Holmi, 1994/8, 1240–1245.

[22] Borcsa János: Páskándi Eredeti Palotája (f)elé. Páskándi Géza: Túlélés kapuja. Válogatott versek 1949–1994. Válogatta: Szilágyi N. Zsuzsa. Kolozsvár, Polis Könyvkiadó, 1998.

[23] Földes László: Páskándi Géza, Holdbumeráng. Utunk, 1967/11.

[24] Láng Gusztáv: Párbaj a valósággal. Igaz szó, 1967/10, 581–589.

[25] K. Jakab Antal: Aréna. (Páskándi Géza: Az örömrontő angyal.) Utunk, 1969/5.

[26] Láng Gusztáv: Páskándi Géza. Utunk, 1970/18.

[27] Láng Gusztáv: A mű foka. Páskándi Géza: Tű foka. Utunk, 1972/50.

[28] Szakolczay Lajos: Páskándi Géza, a költő. Magyar Napló, 2003/9, 34–35.

[29] Vö.: Páskándi: Csokonai világszelidítése. Utunk, 1972/23.

[30] Xxx: Konferencia után – íróasztalok előtt. Utunk, 1972/23.

[31] Szilágyi István: Marosi Péter gyakorló esztétáink aprómunkáiről. Utunk, 1972/23.

[32] Szőcs István: Ki groteszk? Utunk, 1972/24.

[33] Páskándi: A mélység magasságából egy glossza mélységébe. Utunk, 1972/26.

[34] A szerkesztőségi jegyzet a Páskándi-replika alatt olvasható.