Betekintés a kulisszák mögé – villáminterjú az IJ szerkesztőivel, I. rész

Különleges négylábú asszisztensei segítik az alkotói és szerkesztői munkájában, az íráshoz sok kávé és egy dolgozószoba szükséges, a munka akkor megy a legjobban, ha  felesége, Virág  a vele szemközti asztalnál dolgozik, a fiataloknak azt üzeni: „olvassanak többet, mint amennyit írnak” – villáminterjú Bene Zoltánnal, az Irodalmi Jelen prózaszerkesztőjével.

– Szerkesztőségi üléseken gyakran átvonul a skype kamerája előtt egy bozontos farok. Ki a titokzatos személyi asszisztens, aki segít neked a munkában?

− A szerkesztőségi üléseket Vencsike szereti figyelemmel kísérni, aki egy birman cica. De több személyi asszisztensem is van. Bonifác, a ragdoll kandúr ugyancsak gyakorta segít nekem – abban, hogy abbahagyjam a munkát: végigheveredik a laptopom billentyűzetén, s ha ilyenkor arrébb tessékelem, vérig sértődik. Tódi kutyánk pedig a legváratlanabb pillanatokban tud megbökdösni az orrával, ügyesen zökkent ki bármiből, amiben épp elmerültem… Ugyanakkor rengeteg inspirációt adnak mindhárman. 

– Mi volt a legbosszantóbb történeted a szerkesztői munkád során?

− Biztosan mindenkivel megesett már, aki ilyesmivel foglalkozik, hogy öntudatos szerzővel találkozott. Ez alapjában véve nem baj, már csak azért sem, mert ha egy írást nem találok közölhetőnek, az nem jelenti azt, hogy az az írás mindenképpen rossz, hiszen nincs birtokomban sem a bölcsek köve, sem az irodalmi érték megítélésének mindenkor objektív és vitathatatlan képessége, simán megítélhetem rosszul, amit olvasok, tévedhetek ebben is, amiképpen oly sok minden másban. Amikor azonban az öntudatos szerző öntudatos válaszából kiderül, hogy már vagy tíz másik lapnál is elutasították, akkor kicsit megnyugszom, hogy mégsem én vagyok az, aki derékba tör egy ígéretes karriert. Nemegyszer fejtették már ki ilyenkor az öntudatos szerzők, hogy én sem vagyok különb a tíz másik szerkesztőnél, akik (A verzió) nem értenek semmihez, (B verzió) csak a brancson belülről közölnek, (C verzió) rohadjak meg velük együtt. A számomra legemlékezetesebb eset azonban nem irodalmi szerkesztőként történt meg velem, hanem kulturális folyóiratnál, ahová egy szerző beküldött egy olyan írást, amely semmiféle kritériumnak nem felelt meg, viszont tartalmazott néhány érdekes és izgalmas, figyelemre méltó, vitaalapnak kiváló meglátást, ezért úgy döntöttem, közlöm, viszont ehhez nagyon erősen gatyába kellett rázni. Először is formailag, hogy legalább egy kicsit hasonlítson egy tanulmányra, másodszor nyelvileg, hogy ne legyen minden második mondatban egyeztetési hiba, ne legyen minden harmadik mondat befejezetlen, minden negyedik értelmetlen, minden ötödik rendkívül suta, minden hatodik pongyola stb. Mondanom sem kell, hiába volt, nem sikerült megértetnem a szerzővel, hogy nem azzal van baj, amit leír, hanem azzal, ahogyan leírja, úgyhogy végül nem jelent meg az írás...

Feleségével, Virággal 

– Van-e olyan prózamondat, amivel szerkesztés közben találkoztál, és mai napig is szívesen idézed fel?

− Nem igazán mondatokat, sokkal inkább hangulatokat, amelyeket keltettek. Sok ilyen van. Például amikor kutyasétáltatás közben megpillantok valamit – egy fél pár, elhagyott kesztyűt, egy rúzsfoltos orvosi maszkot az árokparton, egy különös alakú kutyagumit, egy oromzatot, amit már százszor láttam, akkor mégis másnak mutatja magát −, és rám tör egy érzés, s azt hiszem, ez valami eredeti, aztán eszembe jut, hogy ez a hangulat X vagy Y A vagy B című novellájának az atmoszférája… Ezek jó élmények.

– Szerinted vonzóbbak azok a férfiak, akik írók?

− Nem hiszem.

– Fiatalabb korodban csajoztál-e az írósággal?

− Nem. Attól tartok, az én fiatalkoromban már nem is lehetett ezzel csajozni… A kilencvenes évek vadkeleti vadkapitalizmusában sok menő dolog volt, de az irodalom nem tartozott ezek közé. Legfeljebb szubkulturális szinten. Óvatosan jegyzem meg, hogy − úgy tűnik − ma sincs ez másként.

– Este vagy reggel írsz?

− Teljesen kiszámíthatatlan, hogy mikor… Noha reggel és délelőtt talán többször, többet írok, mint délután, s kivált, mint este.

– Kell-e hozzá valamilyen inspiratív dolog, rituálé, kedvenc hely a lakásban, ami beindítja az alkotás folyamatát?

− Kávé. De az nálam az élet alapfeltétele… Majdnem mindig az íróasztalomnál írok, a feleségemmel közös dolgozószobánkban. És általában jobban megy, ha velem szemben, az ő íróasztalánál Virág is dolgozik.

Bene Zoltán nagymamája társaságában

Szüleivel és kishúgával 

– Reneszánsz vagy középkor? Melyikben élnél szívesebben?

− Az érett középkorban, esetleg a reneszánsz elején, a trecentóban. Bár Huizinga szerint a középkori ember egy egészen másfajta lény, mint a modern, azért szívesen kipróbálnám azt az életet. Minden bizonnyal kudarcot vallanék, túlságosan is abba a korba vagyok ágyazva, amelyikben élek. Mint mindannyian.

– Mit üzennél azoknak a fiataloknak, akik most cseppennek bele az irodalom világába?

− Olvassanak sokkal többet, mint amennyit írnak.

– Mi lettél volna, ha végül nem az irodalmi pályán ragadtál volna?

− Voltam sok minden a cipőbolti eladótól kezdve a tudakozó-kezelőig, de húsz éven keresztül könyvtárban és művelődési házban dolgoztam − szóval ez lettem volna. Illetve az is voltam, húsz évig…

– Melyik regényhősöd vagy leginkább te?

− Valamilyen mértékben mindegyikben elkerülhetetlenül benne vagyok. Akkor is, ha nem akarom. Akkor is, ha szeretném ezt elkerülni. Félek, a regényeim főszereplői (akik a szó szoros értelmében ritkán hősök) azért hasonlítanak egymásra, mert egy kicsit mind hasonlítanak rám…

A leadfotón Bene Zoltán Vencsi nevű macskájával látható, a felvételt Onda Péter készítette.

További fotók a lapozható képgalériában.