Klasszikusok kánikulában 1. – Esti Kornélt kihúzzák a vízből, de bár ne tették volna!

Kosztolányi Dezső

Esti Kornél

Tizenhatodik fejezet, melyben Elinger kihúzza őt a vízből, ő viszont Elingert belöki a vízbe

A fürdőzők mindig beúsztak a Duna közepéig, a bécsi hajó elé, és sikongva ringottak, hintáztak az óriási hullámokban. Esti, aki délutánonként úszónadrágban heverészett a parton, irigykedve szemlélte a vidám társaságot. Jobban úszott, mint itt akárki, viszont képzelete is jobban működött, mint itt akárkié. Ennélfogva gyáva volt.
Egyszer elhatározta, hogy törik-szakad, átúszik a másik partra.
Izmos karjai hadarták a vizet. Észre se vette, máris a Duna közepéig ért. Ott egy kicsit megállapodott. Figyelni kezdte önmagát. Nem lihegett, szíve rendesen működött. Még bírta volna sokáig. De eszébe jutott, hogy nem fél, és ettől a gondolattól, hogy nem fél, annyira megijedt, hogy nyomban félni kezdett.
Vissza is fordult. Csakhogy a part, ahonnan indult, még távolabbnak látszott, mint a túlsó part. Ezért a túlsó part felé igyekezett. A víz errefelé idegenszerű volt, mély és hideg. Bal lábát megfogta a görcs. Amikor kirúgta a jobb lábát, azon is összecsomósodtak az izmok. Amint szokta, a hátára akart feküdni, de csak ide-oda hánykolódott, forgott, lebukott, ivott pár kortyot, egy-egy pillanatra fel-feltűnt, majd a víz sötét fátyolaiba bonyolódva merült-merült lefelé. Kezei kétségbeesetten hadonásztak.
A parton ezt észrevették. Kiabáltak, hogy valaki a folyó közepén fuldoklik.
Egy kéknadrágos fiatalember, aki a fürdőház korlátjára könyökölt, már a hullámok közé vetette magát, s hatalmas irammal úszott a fuldokló felé.
Még idején odaérkezett.
Esti feje éppen kibukkant a vízből. Az életmentő belemarkolt hosszú hajába, és a partra vonszolta.
Ott hamarosan visszakapta eszméletét.
Amikor kinyitotta a szemét, először az eget pillantotta meg, aztán a homokot, aztán az embereket, akik az arany verőfényben álltak, ezüstösen fénylő, meztelen testükkel. Egy szintén meztelen úr, aki fekete szemüveget viselt, mellette térdepelt s az ütőerét vizsgálta. Nyilván valami orvos.
Az a csoport, mely körülötte alakult, nagy érdeklődéssel tekintett a kék nadrágos fiatalemberre, arra, aki – mint megtudta – az imént a közönség izgatott kíváncsisága közepette kihozta őt a halál torkából.
Ez odalépett hozzá, s kezét feléje nyújtva így szólt:
– Elinger.
– Esti – mutatkozott be Esti.
– Ó, mester – szerénykedett a fiatalember –, ki ne ismerné a mestert?
Esti próbált úgy viselkedni, mint akit „mindenki ismer”.
Zavarban volt.
Eddig sok mindent kapott már: gyermekkorában egy gyönyörű bélyegkönyvet, bérmaajándékul egy aranygyűrűt, később néhány elismerő bírálatot, sőt egy akadémiai jutalmat is, ennyit azonban egyszerre, egyetlen embertől még sohase kapott. Csak az anyjától és apjától együtt valaha.
Az életét adta vissza ez az új ismerőse. Ha ezen a délután véletlenül nem jön fürödni, vagy a szerencsétlenség pillanatában rágyújt ahelyett, hogy azonnal fejest ugornék, akkor ő most valahol lenn volna a halak között, a folyó medrében... ismeretlen helyen... ki tudja, hol... Igen, újraszületett. Most született meg másodszor, harminckét éves korában.
Fölkelt, megszorította a fiatalember kezét.
Ezt rebegte:
– Köszönöm.
– Ó, kérem.
– Köszönöm – mondta, mintha csak azt nyugtázná, hogy tüzet kapott az utcán valakitől, és mert érezte a szavak gyarlóságát, hangsúlyával adott nyomatékot érzésének s melegen ismételte: köszönöm.
– Szóra sem érdemes.
„Az én életem?” – gondolta Esti, majd hangosan: – Amit ön tett, uram, az nagyszerű volt. Az hősi volt. Az emberi volt.
– Boldog vagyok.
– Én pedig ki se mondhatom, igazán… ki se mondhatom – dadogta Esti, s erre a fiatalembernek másik kezét is elkapta és mindkét kezét viharosan rázta.
– Kérem – dadogta a fiatalember.
– Ezek után illenék, hogy kissé összeismerkedjünk. Nem tudom, van-e ideje?
– Bármikor, mester.
– Ma? Nem, nem ma. Holnap, feketére, nálam. Vagy várjon, inkább este. Tudja mit, a Glasgow tetőtornácán. Este kilenckor.
– Végtelenül megtisztel.
– Szóval ott lesz?
– Okvetlenül.
– Viszontlátásra.
– Viszontlátásra.
A fiatalember meghajolt. Esti átölelte víztől nedves derekát s indult. Amint az öltöző felé haladt, vissza-visszatekintett rá s többször integetett.
Pont kilenckor megjelent a Glasgow tetőtornácán. Kereste az emberét. Egyelőre nem lelte sehol. Az asztaloknál, villamos szélgépek előtt szalmaözvegyek hűsöltek, gyümölcsös-pezsgőt ittak, nőkkel.
Este fél tízkor nyugtalankodni kezdett. Lelki szüksége volt erre a találkozásra. Fájlalta volna, ha elvétik egymást, s egy félreértés folytán nem láthatja többé azt, aki legnagyobb jóltevője. Egymás után integette oda a pincéreket, érdeklődött náluk Elinger úr iránt.
Akkor derült ki, hogy nem is tudná leírni. Csak arra emlékezett, hogy kék úszónadrágjai volt s elöl egy aranyfoga.
Végül a felvonó tőszomszédságában, ahol a dísznövények mellett a pincérek ki-be járnak, megpillantott valakit, aki háttal ült a közönségnek, s szerényen várakozott. Odalépett hozzá:
– Bocsánat, Elinger úr?
– Igenis.
– Ó, hát maga itt van? Mióta?
– Fél kilenc óta.
– Nem látott engem?
– De igen.
– Miért nem jött át?
– Féltem, hogy zavarom a mestert.
– No de ilyet. Meg se ismerjük egymást, mi. Ez igazán érdekes. Barátom, kedves barátom, parancsoljon. Ide, ide. Hagyja. A holmiját majd áthozza a pincér.
Fél fejjel alacsonyabb volt Estinél, soványabb, kevésbé izmos. Vörhenyesbe játszó, szőke haját középütt választotta el. Fehér nyári ruhát hordott, övet, selyem nyakkendőt.
Esti az arcába meredt. Ez volt tehát ő. Ilyen egy hős, egy igazi hős. Hosszan, áhítattal figyelte. Homloka kemény volt, az elszántság, a határozottság sugárzó jegyével. Az életet érezte –maga körül, az igazi életet, melyet elhanyagolt az irodalom kedvéért. Az motoszkált a fejében, hogy hány értékes lélek él rejtetten anélkül, hogy a világ tudna róla, hogy többet kellene emberek közé járnia. Főképp egyszerűsége igézte meg, az a nagy egyszerűség, amelyre ő sohase tehetett szert, mert nyilván már a bölcsőjében is bonyolult volt és összetett.
– Mindenekelőtt együnk valamit – indítványozta könnyedén. – Éhes vagyok, mint a farkas. Remélem ön is.
– Nem, én nemrég uzsonnáztam.
– Az kár – felelte Esti szórakozottan, az étlapot tanulmányozva. – Nagy kár. Szóval vacsorázik. Főúr, mi van? Fogas előételül, helyes. Zöldborsó, szintén igen helyes. Rántott csirke, uborkasaláta. Torta. Szamóca, tejszínhab. Kitűnő. Sör, később bor. Badacsonyi. Ásványvíz. Mindent kérek – tette hozzá szelesen.
Elinger lesütött szemmel ült előtte, mint aki valamiben ludas.
A tetőtornác a villanylámpáival tüzesen nyilallt föl a rekkenő égbe. Lenn, a fekete afrikai sötétségben pihegett a város, a poros házaival és hídjaival. Csak a Duna vonala csillogott haloványan.
– Gombolja ki az ingét – tanácsolta Esti –, még mindig pokoli hőség van. Én egész nap ruha nélkül írtam. Csak a töltőtollam volt rajtam.
Elinger hallgatott.
Esti a kezét rátette a kezére, s így szólt meleg érdeklődéssel:
– Most pedig meséljen valamit magáról. Micsoda?
– Magánhivatalnok – felelte halkan.
– Hol?
– Az Első Magyar Olajnál.
– Na látja – szólt Esti, maga se tudta, hogy miért – , na látja. Nős?
– Nem.
– Én sem – kacagott Esti az égbe, mely ezen a magas tornácon valamivel közelebb volt hozzá.
– Az én életem – mondta Elinger titokzatosan és jelentősen – valóságos tragédia, kérem – és mutogatta vérszegény ínyét, az aranyfoga fölött. – Apámat nagyon korán elvesztettem, még három éves se voltam. Szegény özvegy édesanyám magára maradt, öt gyermekkel, akiket a két keze munkájával tartott el.
„Mindez nyersanyag – gondolta Esti – érdektelen és tartalmatlan. Csak az érdekes és tartalmas, aminek formája is van.”
– Hála Istennek – folytatta Elinger –, azóta, mindnyájan révbe értünk. Nővéreim jól mentek férjhez. Nekem is van egy kis állásom. Nem panaszkodhatom.
Mind a ketten jó étvággyal ettek. Elinger, miután elbeszélte élettörténetét, nem tudott egyebet mondani. Esti olykor éteroltást akart adni a haldokló társalgásnak. Megkérdezte Elingert, mikor és hol tanult meg ily kitűnően úszni. Erre szűkszavú tárgyilagossággal felelt. Aztán zavart némaságba süppedt.
A szamóca után hűtő vederben hozták a francia pezsgőt.
– Igyunk – biztatgatta Esti. – Igyunk. Hány éves?
– Harmincegy.
– Akkor én öregebb vagyok. Ha megengeded...
Vacsora végén Esti ezt jelentette ki:
– Bármikor – értsd meg: bármikor rendelkezésedre állok. Nem úgy, mint azok, akik azt mondják, hogy: bármikor. Hanem most, ebben a pillanatban és holnap és egy év múlva és húsz év múlva is, ameddig élek. Mindenemmel. Az egész lelkemmel. Azt, amit te tettél, sohase fogom elfelejteni, örökké hálás leszek.
– Megszégyenítesz.
– Nem, nem. Nélküled aligha vacsorázhattam volna ma itten. Tehát jöjj el hozzám mielőbb.
A fizetésnél Elinger az erszénye után kaparászott.
– Még csak az kellene – tiltakozott Esti. Még egyszer a lelkére kötötte.
– Föltétlenül jöjj el. Előbb hívj föl telefonon. Írd föl a telefonszámomat.
Elinger fölírta Esti telefonszámát. Ő is közölte az Első Magyar Olaj telefonszámát. Esti fölírta.
„Minek írtam föl? – tűnődött, hogy elvált tőle. – Mindegy. A legközelebbi életmentéskor esetleg telefonozhatok érte.”
A telefonszám sokáig ott lábatlankodott íróasztalán, aztán elkallódott. Nem szólította föl. Elinger se szólította föl. Hosszú hónapokig nem adott magáról életjelt.
Esti pedig gyakran gondolt rá.
Azok, akiket régóta várunk, többnyire akkor toppannak be, amikor borotválkozunk, vagy azon bosszankodunk, hogy összetörtünk egy új hanglemezt, vagy egy szálkát kaparunk ki ujjunkból, és még véres a kezünk. Az élet kicsinyes körülményei sohasem engedik meg az ünnepélyes, fölséges viszontlátásokat.
Karácsony előtt erősen fagyott. Esti mindenre gondolt inkább, mint a fürdésre és a vízbefúlásra. Vasárnap volt, délelőtt fél tizenkettő. Az egy órakor kezdődő előadásra készült.
Ekkor jelentették be nála Elingert.
– Örülök, hogy végre itt vagy – kiáltott. – Mi újság, Elinger?
– Én megvolnék – szólt Elinger –, csak az anyám beteg. Súlyosan beteg. Múlt héten agyvérzéssel szállították be a kórházba. Hálás volnék, ha pillanatnyi...
– Mennyiről van szó?
– Kétszáz pengőről.
– Kétszáz pengőről? – kérdezte Esti. – Annyi most nincs nálam. Itt van százötven. Ötvenet holnap a lakásodra küldök.
Esti a különbözetet még aznap eljuttatta hozzá. Tudta, hogy ez becsületbeli tartozás, melyet törlesztenie kell. Végre az életét hitelbe kapta tőle s az legalább ennyit kamatozott azóta.
Később az anyja betegeskedése alatt adott még neki kisebb-nagyobb részletekben kétszáz pengőt, aztán, mikor az anyja meghalt, a temetés után háromszázötvenet, melyet maga is hitelbe vett föl.
Elinger ezután többször benyitott hozzá. Ezen, vagy azon a címen kivett belőle szóra sem érdemes, jelentéktelen összegeket. Hol húsz pengőt, hol csak ötöt.
Esti bizonyos kéjjel fizetett. Utána megkönnyebbülést érzett. Csak a jelenlétét nem bírta, azt a vérszegény ínyét, az aranyfogát s unalmasan kopogó mondatait.
„Hiszen ez – gondolta Esti ráébredve a valóságra – a világ egyik legnagyobb ökre. Csak egy ilyen volt képes arra, hogy megmentse az életemet. Ha okosabb ember, akkor bizonyára hagyja, hogy ott vesszek.”
Egyszer hajnalban, mikor hazavetődött, Elinger ott ült a dolgozószobájában.
Kedélyesen újságolta:
– Te, képzeld, kidobtak a hivatalomból. Minden fölmondás és végkielégítés nélkül. Elseje óta lakásom sincs. Gondoltam, ma éjszakára idejövök, és nálad hálok. Ha megengeded.
– Természetesen – felelte Esti s átnyújtott neki egy tiszta hálóinget. – Itten a díványon elalhatsz.
Másnap reggel azonban elővette:
– Na, és most mit szándékozol tenni?
– Magam sem tudom. Vacak kis állás volt. Reggel nyolctól este nyolcig körmölni. Rongyos százhúsz pengőért. Tulajdonképpen nem is volt érdemes.
– Valami jobb után kell majd nézned – jegyezte meg Esti.
Elinger több napon át lótott-futott, aztán elszontyolodottan jelentette, hogy semmi munkaalkalom sincs.
–Nem szabad kétségbeesned – vigasztalta Esti. – Amíg nem találsz megfelelő állást, nálam lakhatsz. Zsebpénzt is kapsz tőlem, minden elsején.
Csöndes, szerény fiú volt. Eljárogatott vele a művészkörbe ebédelni-vacsorázni s néha a főpróbákra is. Otthon végigheveredett a díványán. Erélytelennek látszott. Utolsó erejét nyilván akkor használta föl, amikor megmentette Esti életét.
Csak egy volt kellemetlen.
Az, hogy mikor Esti gyötrődve, az arcát fintorgatva írt, leült vele szemben, és kíváncsian nézte őt, mint egy különös állatot a ketrecben.
– Elinger – mondta Esti, lecsapva töltőtollát –, én téged nagyon szeretlek, de az Istenre kérlek, ne nézz rám. Ha rám nézel, nem tudok írni. Én az idegeimmel dolgozom. Fáradj át a másik szobába.
Több hónapig éldegéltek így anélkül, hogy valami különösebb történt volna. Elinger beszállásolta magát. Húsvétkor az egész havi zsebpénzén vett egy újszerkezetű illatszivattyút gumicsővel s meglocsolta össze ismerőseit. Üres óráiban egy színházi lapot olvasgatott, rendkívüli figyelemmel.
Egyszer Estinek az orra alá tett egy színházi lapot, melynek címlapján egy moziszínésznő volt. Így szólt:
– Te, ez érti.
– Mit ért? – kérdezte Esti szigorúan.
– Hát ezt, meg azt, etyepetye – szólt Elinger és hamiskásan rákacsintott.
Esti kijött a sodrából. A dolgozószobájába rontott és így gondolkozott:
„Ami disznóság, az disznóság. Elismerem, hogy megmentette az életemet. De az a kérdés, hogy kinek mentette meg: magának vagy énnekem? Ha ez így folytatódik, akkor nekem nem kell az életem, visszaküldöm neki postán, bérmentve, mint mintát, érték nélkül, csináljon vele, amit, tud. Különben is a törvény szerint a talált tárgyaknak csak tíz százaléka illeti meg a becsületes megtalálót. Ezt a tíz százalékot pénzben, időben, nyugalomban, már régen visszafizettem. Semmivel se tartozom neki.”
Nyomban föl is lépett.
– Elinger – mondta –, ez így tovább nem mehet. Talpra kell állnod, Elinger. Én támogatlak, de segíteni csak te segíthetsz magadon. Dolgozz, Elinger. Föl a fejet, Elinger.
Elinger lógatta a fejét. Szemében vád volt, nagy vád.
Aztán – tovább heverészett a díványon, tovább olvasta a színházi lapot, tovább járt a főpróbákra, melyekre már személyére szóló jegyet, utaltak ki a titkárok, mint a színházi fodrásznők, szabók és nőgyógyászok hozzátartozóinak. A hónapok pedig múltak.
Egy decemberi éjszakán a budai Duna-parton együtt ballagtak hazafelé.
Elinger a színésznők magánügyei iránt érdeklődött, hogy ki hány éves, hogy ki kihez ment férjhez, hogy kinek hány gyermeke van és hogy ki válik újabban. Esti, aki ilyesmiktől dührohamokat szokott kapni, megalázottan válaszolgatott.
– Te – szólt egyszerre Elinger –, írtam egy verset.
– Ne mondd.
– Mondjam el?
– Na, mondd.
– Az Életem – kezdte, és szünetet tartott, hogy éreztesse a nagybetűt. – Ez a címe. Mit szólsz hozzá?
Lassan, érzéssel szavalta. A vers rossz volt és hosszú.
Esti lehajtotta fejét: az járt eszében, hogy hová jutott, és hogy mi köze neki ehhez az undok fickóhoz. A Dunát nézegette, mely a meredek partok közt zajlott zavaros hullámaival és jégtábláival.
Ha belökném – gondolta.
De nemcsak gondolta. Abban a pillanatban: már be is lökte.
Futásnak eredt.