Egy perc a Mennyben

Megözvegyültem. Önmagam kísértete lettem. Bolyongok a homoksivatagban. Cserepes az ajkam, kiszáradtam. Nem hallok a süvítő szélben, nem látok a porviharban.

A testlélek világban elfordult tőlem az a tükör, amelyben látni próbáltam magam. Mutatja-e vajon még Istennek, hogy üres vagyok, visszajáró test lélek nélkül? Sodródom temetetlenül. 

Aki mozdulatlan, az halott. Aki mozog, az élőhalott. Akit halva lefestek, meghal. Herkules meghalt önmaga számára. Mind a kilencvenkilenc arca számomra.

Felküldöm hitemet szállni, nem hagyhatom kárhozni.

Isten ajándékot ad: Be van csomagolva a testbe, ki kell bontani, hogy látsszon a lelke: senki ne legyen egyedül. Én egyedül vesztegelek, elveszek.

Megfordulok. Mögöttem áll valaki. Megjelenési formája férfi.

– Ki lehet ő? Megmentő? Büntető? Szerető?

Rám világít, átvilágít. Egyszerre földi és földöntúli teremtmény. Én is ilyen vagyok, mind ilyenek vagyunk.

Zseráld áll mögöttem. Ő a köztes lét határvonalán rekedt ember. Ide már nem szólítják, oda még nem hívják.

Van, aki ajándék-életet kap. Van, aki büntetés-sorsot. Én Zseráldot kapom vigasztalásul búskomorságomban. Az ég küldi. 

– Szidónia, ezen a Földön mindenkinek megvan a hivatása – emeli rám világegyetem-szemét. – Az élettel együtt megkaptuk a műveket, a műveleteket, amelyeket fel kell kutatnunk, meg kell mutatnunk. Aki nem teszi, nem sokra viszi. A test-lélek egységéből a test a halállal leomlik, de a lényege szabaddá válik.

– Zseráld, azt a néhány mozzanatot nevezed te műnek, műveletnek, ami eltereli a figyelmünket a halálról?

– Szidónia, a tevékenység a lelkiismeretet nyugtatja, hogy teli tarisznyával tudjunk szembenézni a halállal.

– Hiába vigasztalsz! Viaskodom a sátánnal, mert az eredeti bűn: maga az élet. Halállal fizetünk érte.

– Szidónia, kérdezd meg a sátántól, milyen jövő vár rá! 

– Milyen jövő várna a sátánra ezen a Földön, a kettősségek színterén, ahol jó és rossz, élet és halál egyenrangú?

– Nem egyenrangú! Birtokoljuk a megváltás kegyelmét!

– Zseráld, a Föld nem tisztítótűz, hanem pokol. A Nirvána elérhetetlen, akár a Mennyország. A pusztulás tudatával létezni büntetés, kell valami reménynek nevezett hitegetés.

– Szidónia, gyere velem – hív Zseráld.

Magához emel, összeforrunk. Lázban égünk, eggyé lesz vérkeringésünk. Beleremegek a gyönyörbe, pedig meg sem érint.

– Hová viszel? Miben hiszel? – faggatózom

Zseráld mosolyog. Fénylik a szeme. Fényes út nyílik előttünk. Nincs tér, idő, nincs nehézkedési erő! Gondolatözönök energiájával haladunk, szabadságszárnyalás lök felfoghatatlan örömbe, végtelenbe. Örök élet: testkolonc nélküli kötetlenség. Lélekünnepre visz Zseráld a Teremtés Országába. Sok milliárdan jönnek elénk. Mind ugyanazt sugározzák felénk. Azonos lesz a tudatom, akaratom az övékével, osztatlanul azonosulok az ismeretlen ismerősökkel. 

Zseráld mosolyog. Fénylik a szeme. Örül mosolyomnak, szemem fényének.

– Az ember mindig akkor távozik az életből, amikor legközelebb van az üdvösséghez – mondja.

Millió mutatni valója van.

– Szidónia, az egyszerűségnél nincs változatosabb. Amit érzel, mind a tiéd. Eddig birtokoltál emberként, eztán birtokolsz teremtőként. Forrása, része és élvezője leszel a hibátlannak. Ami bennem a szeretet, az téged Teremtővé tesz. A szeretettelenségben Isten velünk szenved.

Szerelmes leszek Zseráldon keresztül Istenbe. Áhítattal csodálom a lélekbirodalom alkotóinak egységét, erejét. Utamon velük magamhoz jutok. Ahol jelen vagyok, mindent átlátok, meglátok. És ahol nem vagyok jelen, ott is jelen vagyok.

– Mit adtál, Édes Istenem, mit mutattál, édes szerelmem?

Zseráld mosolyog, fénylik a szeme. Örül mosolyomnak, szemem fényének. A szavakat kerüli, észrevételeimet figyeli.

Hallgatásban a figyelem a legeszményibb társalgás.

Zseráld tudja: az alkotó megfigyelő. Olyat is lát, ami másnak el sem képzelhető. Az alkotó, az alkotás ezért megfejthetetlen titok. Zseráld tudja: talentummal kínok közt él az ember. 

– Szidónia, gyere velem – szólal meg, és úgy hoz vissza a homoksivatagba, hogy meg sem érint. Jaj, megint a tér, idő foglya leszek. Halandó.

Lehunyom szemem. Zseráld testét testemhez szorítom. Öleljük egymást vágyban, tűzben. Évezredek tartanak minket Föld és ég szentségében.

Az érintés teljessé tesz, hiányától gyengeség környékez. Bárcsak az öröm öntudatlanságában maradhatnánk, az örök életben a változásból kiszakadhatnánk!

– Köszönöm, Istenem, az érzékelést!

Hátralépek. Nem lehetünk élő holtak egymás karjában!

Zseráld kővé dermed, megdobban a szíve, az enyém megáll. Kinyitom szemem.

– Egymást szeressétek, ne engem! – szól valaki.  

– Nem fűzhetem magam szeretetkötelékkel senkihez. Kiszolgáltatottá válok! – villan át rajtam.

Zseráld szeme fénytelen, keze tehetetlen. Keres valamit, amit megtalálni lehetetlen.

– Zseráld, a pap megy elöl, utána az emberek, nem az emberek elöl, és utánuk a pap! – bátorítom. – Ha megrettensz rád ruházott hatalmadtól, mert mögötted száz irányt követel a tömeg, fordulj meg, emeld rájuk világegyetem-szemed, és harsogd: Iránytű vagyok Isten kezében! Nem imbolygó érzelem vezet.

– Igen, hallottam ezeket a szavakat egy ravatalon. Nem gondoltam, hogy közléssé formálódnak a szádban – feleli Zseráld.

– Miért mutattad meg az örök életet, ha visszahoztál? Azt akarod, hogy sóvárogjak a tökéletesség után? 

– Szidónia, bejárod a Louvre paradicsomát, a művészet földi kiáradását. Nézed Isten kiválasztottjainak testet öltött látomását. Belehalsz a varázslatba, a felszínem kell folytatnod utadat. Gyönyörben is készülni kell az elszakadásra. Nézek egy remekmű-asszonyt. Átvilágít, rám rávilágít. Tudom, nem birtokolhatom.

Isteni adomány a belülről mondott szavakat mástól, kívülről hallani!

– Zseráld, nem válhat valóra az ember álma! Eszem ágában sincs hitegetni magam, hogy nekem mindenható kulcsom van, ha ajtó nincs sehol! Eszem ágában sincs üres arénavilágban élni, közösségben akarok létezni!

– Szidónia, a közösségben is egyedül vagy, és magadban is közösségben lehetsz, ha keresztet vetsz, ha szeretsz. Eszem ágában sincs nekem sem üres arénavilágban élni. Meg akarom osztani életemet Isten ajándékával, nekem teremtett társammal. Nem akarom egyedüllétemet hurcolni, még ha tudom is: fájdalmam nem más, mint sóvárgás Isten után. Teremts magadban világot, és fesd le a világnak.

– Zseráld, itt állok a homoksivatagban. Nincs erőm az életet választani, könnyebb a halállal békét kötni. Nem tudok alkotni. Nincs se vásznam, se festékem, se ecsetem, se vizem.

– Szidónia, minél többet ér el az ember, annál könnyebben viszi az élet súlyát. Te azért születtél az emberek közé, hogy fessed a világot. Van vásznad, a bőröd. Van ecseted, a kezed. Az ásványok porából van festéked.

– Zseráld, vizet kellene fakasztanom a pusztában! Hogyan birkózzam a sivársággal?

Zseráld eltűnik. Szakadatlanul könnyezek.

– Istenem, újra festhetek!