Trianon – generációk óta égő, soha be nem gyógyuló seb

Az első emlékem négy-öt éves koromból származik, és a 102 évvel ezelőtt történt, gyalázatos békediktátumnak nevezett, országunk megcsonkításáról szóló gyalázatos rendelkezéshez kapcsolódik. Pogácsát sütöttünk a nagyanyámmal, aki csalódottan megjegyezte, hogy sokkal finomabb lenne, ha nem külföldről behozott sót használnánk, hanem hazai, erdélyi sót. De Erdély már rég nem a miénk, elvették tőlünk. Kék szemei a távolba révedtek és könnyfátyol borította be őket. Nem tudtam, mi az az Erdély, és miért lehet ott finomabb a só. Mama ekkor kézen fogott, és átvezetett a nappaliba, ahol egy régi térkép lógott bekeretezve.

Elmesélte, hogy az első világháború után, mivel a vesztes oldalon álltunk, bűnhődnünk kellett: legszebb területeinket lakosságunkkal együtt, egyetlen tollvonással idegen országoknak adták. Mamát előtte még sosem láttam dühösnek, ami aztán a beszélgetés előrehaladtával átváltott lemondással teli fájdalommá. Siratta a gyönyörű kastélyokat, a hegyeket, amelyeket sosem látott, és amelyek dugig voltak ércekkel, nemesfémekkel és sóval, siratta a mezőket, a patakokat, a tavakat, a folyókat, a vadakat, de még jobban siratta az anyaországtól elszakított honfitársainkat. Órákig mesélt a magyar történelem ezeréves fennállásáról, hősökről és nagy csatákról, erényekről és kulturális sokszínűségről.

Azt hiszem, hogy már akkor átereztem, mi történt a magyar nemzettel, éreztem a magyarokat összekötő bút és veszteséget. De az összetartozást és a büszkeséget is. Mama holtáig nem tudott belenyugodni a trianoni döntésbe, átkozta a nagyhatalmakat, „hogy tehettek ilyet egy nemzettel egy íróasztal körül állva?” A szocializmus nem tudta kiölni belőle sem a hazaszeretetét, sem a vallásosságát. Pedig az átkos – ahogy ő nevezte – mindent megtett ezért.

A családom nem nevelte belém a hazaszeretetet, ez természetesen volt jelen az életünkben és alakult ki a lelkünkben. Meg is kaptam érte a magamét a különböző közösségekben, főként tinédzserkoromban, hogy „mit magyarkodok”. Akkoriban valahogy minden rossz volt, ami magyar, csak a külföldet volt divat majmolni. Budapesten kétszer is belém kötöttek, mert a kabátomon egy apró magyar címeres kitűzőt hordtam. A magyar fővárosban. Mit kaptak azok, akik a határokon túlra szorultak? Kultúrájuk eltiprását, magyar szóért verést? Soha nem tudom kiverni a fejemből, amikor az anyaországba költözött erdélyi barátaim arról számoltak be, hogy a románok hazátlanoknak csúfolják őket. Hazátlan. Azaz „bozgor”. Micsoda borzalmas szó. A magyarok pedig sokszor románoknak hívják őket. Hány embert kellett már nekem is kijavítanom emiatt… Nem románok, hanem erdélyi magyarok.

Határon túli testvéreink mégis kitartottak, és óvják magyarságukat. Nincsenek szavak a trianoni rettenetre, de minket nem választanak el a határok, lelkünk húrjai a magyar szóra dobbannak. Egyek vagyunk, és oszthatatlanok. Ezer év vad történelmi viharait is kiálltuk, és egyenes törzzsel, mint a Világfa, itt is maradunk, ahová ősapáink hajdanán vezették népünket.