Turczi István és Vásárhelyi Antal kettős látása
Egy könyvet tartok a kezemben, melynek címe – véleményem szerint – telitalálat.
A két szerző egyik alapötlete, hogy kettejük kétféle szakmai területének kettősségére fókuszáljanak, a szerkesztésnek köszönhetően meglehetősen jól sikeredett: két fejezetben és két irányból közelítik meg egymást, pontosabban az egymástól eltérő, „kétféle” művészeti ágban készített alkotásaikat.
A kötetben elsőként Turczi Geometrikus csend összefoglaló fejezetcímmel felvezetett szöveges illusztrációi Vásárhelyi grafikáihoz azt a – mondhatnám – „toposzt” bontja le, vagy írja éppen át, miszerint a tradícióknak megfelelve, konvencionális alapállásból kiindulva, irodalmi művet csakis képzőművész illusztrálhat, és kész, nem pedig fordítva.
Szóval a kötet első fejezetében, Turczi sajátos poézisének is köszönhetően, betűkkel, szavakkal és kiválóan komponált sorokkal készít irodalmi illusztráció-sorozatot Vásárhelyi Antal finoman színes, egyedi grafikáihoz.
Olyan ez, mintha egy beszélgetésbe, mintha két ember őszinte, baráti diskurzusába tekinthetnénk be, miközben egy tiszta abrosszal borított asztal mellett ülve társalognak.
Mi, kívülállók látjuk őket, halljuk, amiről társalognak, de különös módon azt is megértjük, amit csak gondolnak, de ki nem mondanak.
Itt jegyezném meg, hogy ez a könyv, a Kettős látás azért is figyelemre méltó, mert jól kiviláglik belőle, hogy mennyire nagyszerű dolog az írás, és mennyire nagyszerű dolog a képzőművészet. Hasznos átélni, ahogy az irodalmi mű és a képi tartalom bizonyos elemei csak az olvasóban és nőzőben lesznek azzá, aminek lenniük kell. A mű tehát itt, a sokféle személyiségek lelkében válik igazán művé. Az alkotó/szerző – olvasó/néző esetében az egymástól akár teljesen eltérő szocializációs és edukációs környezetük függvényében, egyéni módon teljesedhet ki a mű, és ugyanennyire lehet hatással rövid és hosszú távon is: markánsan differenciálva akár a legkülönbözőbb társadalmi szinteken is.
A Kettős látás szerzői – akárcsak jó dramaturgok – igyekeznek feszessé tenni ezt a kalandot számunkra, és bizony jól is teszik. A kettős műtárgyegyüttes ugyan valóban egy könyv formában ölt testet: olvashatjuk a sorokat és nézegethetjük a képeket, mégis feltehető a kérdés a mű-faját tekintve: életjáték ez, látványtervezett színpadi dráma-mű vagy egy részletes forgatókönyv, netán egy film story-boardja? Performatív, jelen idejű, megismételhetetlen történések sorozata? Filozofikus korrajz vagy szociológiai látlelet? Pszichologikus személyiség elemzés vagy egyéni impressziókból indíttatott szubjektív, vizualizált közösségi mélyfúrás?
Azért a tiszta abrosz fontos tényezője ennek a kötetnek – mint kognitív képletnek –, mert egy asztalon ácsorgó zöld palackból szép poharakba kitöltött, illatozó vörösbor segít a barátoknak még közelebb kerülniük egymáshoz, és idővel a barátságos hangulat mellé más, fontos érzelmek is helyet kérnek maguknak. Gesztusokba és szavakba foglalva, hol felerősödve, majd elgyengülve sok mindenről folyik az egyre nyíltabb és őszintébb diskurzus: jelenről és múltról, főleg a „mostról”, pontosabban a „mi van?”-ról.
Kérdések sorakoznak és persze válaszok is: bölcsek, okosak, keserűek vagy fájóak akár, de akárhogyan is: mindenképpen igazak.
Egy neves író-költő és egy neves képzőművész közössé teszi az egyénit és egyénivé a közöset, felszabadítva, feloldva szorongató kételyeket, feloldva a geometria racionális képleteit és az organikus világ szabályosságát a lélek és a teória független együttműködésében, betűkben kirajzolt, szavakká tömörített, sorokká komponált poézissel, rajzokban leírt törvényen-kívüliséggel, egy látható világ megépítésének vagy létrehozásának igényével. A könyvből kisejlik, hogy nincsenek át nem írható törvények, át nem fogalmazható szabályok, melyek az életszerű működéshez szükségesek.
És igen, érdemes lenne a Kettős látás című kötet kapcsán az irodalom és költészet, a képzőművészet és illusztráció hosszas elemzésébe is elmerülni, ám jelen esetben e két művészeti ág „oda-vissza” működő együtt-hatása a lényeg, nem pedig a szeparált, szegregált, leválasztott műtárgyelemző metódus követése.
Ha már itt tartunk, akkor hadd tegyek egy kis kitérőt az időben.
Turczi István József Attila-, Babérkoszorú- és Prima Primissima-díjas magyar költő, író, műfordító, szerkesztő, egyetemi doktor, irodalomszervező, a Parnasszus költészeti folyóirat és kiadó alapító főszerkesztője lényegében és nagyjából az 1980-as évek legelején indult el pályáján, ettől kezdve teljesítette ki szakmai életét.
Vásárhelyi Antal grafikusművész Magyarországra költözését követően, aktív alkotó-, és kiállító művészként szintén fontos szakmai díjak sorát tudhatja magáénak, valamint számos önálló és csoportos kiállítást is rendezett idehaza és külföldön. Szakmai vezetőként a hazai képzőművészeti közélet jelentős alakjaként és persze művészként szintén az 1980-as évek elejétől teljesítette ki szakmai életét Budapesten.
Semmiképpen nem szeretnék beékelődni kéretlen harmadikként ebbe a párosba, de magam is ugyanebben az időszakban kezdtem a pályámat, így hát nem is annyira véletlen, hogy mindkettejüket a 80-as évek kezdetétől ismerem, és mind e napig jó viszonyt ápoltam a két művésszel.
Hozzátenném, hogy akkor, 1980-ban a világ nem volt olyan nagyon tágas a számunkra, sőt nagyon is szűk volt, de a nagyszerű dolgoknak, mint a művészet is valahogy mindig találtunk helyet.
Térjünk vissza kettejük kötetéhez, a Kettős látáshoz.
A második fejezet címe: Éjféli szertartás, amely egy gyűjteménynek is tekinthető. Ezúttal ehhez a kollekcióhoz, Turczi István költeményeihez készített monokróm illusztrációkat Vásárhelyi Antal. Az előző blokkhoz képest a különbség csak annyi, hogy a költő ezesetben belső énjének szabad kitárásával tölti fel a sorokat, miközben szofisztikált módon megfogalmazott vívódásait emeli az olvasó szívéhez a lehető legközelebb.
Az előző blokkban konkrét és színes, vizuális benyomásokról, azaz konkrét művek alapján fogalmazott meg elemző mélységben egyedi költői műveket, összeszerkesztve azokat egyetlen fejezetté. Érdekes megfigyelni, hogy ott az egyes szám második személyben szólítja meg az olvasót és persze a grafikák szerzőjét, Vásárhelyi Antalt.
A személyesség, a mű és befogadó közötti kapcsolat ezzel a bensőséges, mondhatni intim tegeződő megszólítással csak erősödik. A sziporkázó szókapcsolatok intellektuális kiteljesedése nagyon közel hozza a költőt és a képzőművészt, egyúttal a szerzőket az olvasóval. Nagyon könnyen magának érzi az ember a szerzői kettősséget, ezt a kettős narratívát, ezt a kettős együtt hatást.
Az Éjféli szertartásban megmarad az erős, belső, bizalmas közelállás, ám mégis intenzívebb a sajátos alkotói módszer alkalmazása, a mindig is hozzá köthető, sajátosan Turczira jellemző kötői hang. Ebben a fejezetben Turczi számára végképp nem léteznek tabuk, nincsenek óvatos és elegáns, másokat megkímélni akaró gesztusok, hiszen csakis önmagából szakítja, tépi ki, mutatja meg, mutatja fel saját belső igazságának lényegét a költő és ezt nagy alázattal teszi. Turczi István úgy gondolja, hogy bár kifejezetten fájdalmas is tud lenni, amit kimond, de mégis küldetés-szerűen kötelessége ezt megtenni, mert talán segíthetnek akár másoknak is ezek a versek.
Vásárhelyi Antal finoman megzabolázott vonalai, rendezett egységben követik olykor egy leíró hitelességű, tudományos jellegű szakillusztrációként a lélekáramlás költői sorait, máskor pedig a rajz szépen differenciált, hömpölygő, zizegő, vibráló felületeinek váltakozó terében igyekszik magából hozzátenni a művész saját lényét, hozzáadni a vershez, mintegy új, közös művet létrehozva végül. Érdekes kombináció ez, nem is szokatlan, hiszen a klasszikus rítusnak megfelelően most, ebben a fejezetben tulajdonképpen egy grafikus illusztrál irodalmat.
Itt azonban mégis másról van szó.
Vásárhelyi Antal világosan, racionálisan architekturális elemeivel, tisztán és hasítóan pedáns, egyszerű vonalakkal, jelekkel, foltokkal, geometrikus és mértani elemekkel ír le, pontosabban ír át mély lelki tartalmú, érzelmi vagy tisztán gondolati műveket. Olyan, mint egy médiumváltással, az eredetihez képest más technikával létrehozott parafrázisgyűjtemény. Bizonyos szoborszerű, statikus emberalakok, sziluettszerűen, embléma jelleggel vannak jelen ezekben az illusztrációs kompozíciókban, de nem beszélik túl a verset, nem veszik el a néző asszociatív, belső képalkotásának szabad szárnyalását, legfeljebb elősegítik azt vagy megerősítik.
A monokróm, lényegében fekete-fehér grafikák megbontják a Vásárhelyi által egyébként kedvelt szimmetrikus alapállást, itt a művész lényegében áthelyezi a kiindulópontot és az alapvonalat is. Saját szabályait újraírja, és szabadásgot ad az eddigi kötött, vagy zárt rendszerek működésének is, ám marad a monokrómnál. Ez érdekes, mert egyrészről felszabadít, másrészről leegyszerűsít, emiatt pedig egy sajátos és különös feszültség keletkezik ezekben a grafikákban, mely feszültség dinamikusan fokozódik, amint a Turczi-verseket melléolvassuk a rajzoknak.
Különös korban élünk.
Erkölcsi, morális, etikai válságok által szétzilált, brutálisan polarizált világban keressük a magunk igaz valóságát és vele együtt saját arcunknak a képét.
Nem beszélnék most világjárványról, háborúról, ökológiai, politika és gazdasági bajokról –nem, mintha nem volna mindez fontos –, de beszélnék inkább „a művészetről”: irodalomról és képzőművészetről és a többi művészeti ágról, és arról, hogy a művész minden időben, minden társadalom fontos indikátora, a művészet pedig létünk meghatározó, éltető része, az összezavart és beteg világ gyógyulásának kulcsa.
A művészet egy összetett szimbólum, az emberi élet szimbóluma.
Sem több, sem kevesebb.
Szurcsik József Munkácsy-díjas képzőművész, tanszékvezető egyetemi docens, a Magyar Képzőművészeti Egyetem általános rektorhelyettese.
Kapcsolódó:
