Rendbe szorított, áradó képzeletvilág
Június 12-én a Vigadóban mutatták be Turczi István és Vásárhelyi Antal közös, Kettős látás című kötetét. A könyv megjelenését a Magyar PEN Club támogatta. A bemutatóteremben kiállítás is látható, a könyv szövegi-képi anyagából.
Turczi István (1957, Tata) költő, író, műfordító, egyetemi oktató, az 1995 óta működő Parnasszus költészeti folyóirat és könyvkiadó alapító főszerkesztője. Alkotói tevékenysége mellett aktív irodalomszervező: a Magyar Írószövetség választmányi tagja és Költői szakosztályának többször újraválasztott vezetője, a Magyar PEN Club alelnöke, majd főtitkára.
Vásárhelyi Antal (1950, Szatmárnémeti) belsőépítész és grafikus. 1979-ben telepedett Magyarországra, 1979–82 között a budapesti Fiatal Művészek Klubja művészeti vezetője volt, kiállítások, társművészeti programok szervezésével foglalkozott.
A bemutatón Böszörményi Zoltánt, a Magyar PEN Club elnökét köszönthettük. Szurcsik József képzőművész nyitóbeszéde után Székelyhidi Zsolt költő, zenész felolvasta a könyv kapcsán született gondolatait. „Egy isteni terv kalligráfiája – fogalmazza meg Turczi István a kötet és egyben a közös munka értelmét, a mára kiveszőfélben lévő kézírás ősének csodás, filozofikus erejét, ami végső soron túlmutat emberi valónkon, és felvázolja egy nálunk nagyobb működés empirikus, mindent körbeérő, szépséges erejét” – írja recenziójában Székelyhidi.
A Kettős látás verses képzőművészeti album. A képek nem illusztrációi a verseknek, hanem velük egyenértékű alkotások. A cím kétféleképpen értelmezhető: mint érzékzavar és mint két ember különböző szemszöge.
Ahogy Székelyhidi mondja, beavatva minket a kötet létrejöttének titkaiba: „Két művész, kétszer két szem, két látásmód csendül össze a könyv lapjain. A remek összjáték a kötetet kézbe véve egyből szembetűnő: a képzőművészet és a líra mai és egyben örök újratalálkozása a könyvasztalon. A módszertan szerint előbb a költő választott 13 színes grafikát, és engedte magát feloldódni a vonalak és formák táncában, hogy létrehozza a könyv első 13 versét. Később a grafikus olvasta el majd’ végtelenszer a második 13 verset, és engedte szabadjára kezét a rajzasztalon. Ebből a 26 együttállásból épül fel a könyv, melynek szigorú szabályrendszere és végtelen feloldása végig vitorlaként feszíti ki a papírlapokat.”
Turczi István verseiből Zámbori Soma színművész, szinkronszínész olvasott fel, nem is akárhogy. Klasszikus drámai szavalást hallhattunk. Az előadó nem maradt a színpadon, a közönség közé sétált, és egy-egy embert kiválasztva, neki szavalt. Előadásában a csendes, filozofikus versek számomra egészen új színezetet kaptak: életre keltek, betöltötték a teret, a falakról visszhangoztak. Így, a szavak, a hangok, a képek egy egészen különleges, metafizikus térbe vonták a jelenlévőket. A Turczi–Vásárhelyi univerzum szűkül-tágul, magába szippant.
Hazárdnak rendületlenül
Szép mint egy átok. Térformák őrzik titkát. Kiterjedésének
vonalak szabnak irányt. Mozdulatlansága régi sebességét
emlékezi. Nem kétséges: geometrikus dobókockát látsz,
hogy megkísértsd a szerencsédet. Vagy trenderlit, a
hagyomány bolondjainak valót. De lehetne eszme-ketrec is,
megszaggatott férfikorod baljós relikviáival. Mindegy. Így
jár az, aki épségben átmentett rögeszméinek birtokában
kockáztatja maradék identitását. Egyetlensége lehet az
utolsó enyhítő körülmény a hazárdírozásra. Háttérben az
állandóság triptichonja. Kell ennél erősebb, úgymond,
üzenet? Miközben nézed, múlvást közeledik, ami voltál, ami
leszel. Ha belül vagy, minden úgy mozdul, mintha állna, s
ami meg se moccan, kívülről úgy érzed, mintha régtől járna.
A bemutató tetőpontjaként Zámbori Soma a közönség lábai előtt, a földön fekve olvasott fel. Az ember kiszolgáltatottsága a világegyetemben. Más, fordított látásmód: lentről felfelé. Lentről, alázattal, felfelé, a nagy, isteni, mindent rendező erők felé.
Vásárhelyi képei szögletesek, mértani pontosságúak, ugyanakkor mintha élnének, folyamatosan mozognának, átalakulnának. Mértani pszichedélia. Beleköthetetlen rendbe szorított, áradó képzeletvilág. A kötet első, Geometrikus csend című részében színesek a képek, a másodikban, az Éjféli szertartásban fekete fehérek, a szövegek pedig rövidebbek, szikárabbak. Mintha végül minden elrendeződne, minden egyezés egymásra találna. Ugyanakkor érezzük a sorsok végtelen átalakulását, ismétlődését. Mikor a verseket olvasom, a képeket nézem, meg akarom fejteni őket. Ugyanakkor csak engedem hatni. Hagyom magam sodorni a szavak és alakzatok türkiz-kék-zöld szögrengetegében. Olyan sok az inger, hogy fel sem lehet dolgozni. És mindez megszelídül és kultúrmeditációvá lényegül.
A fotókat Nagy Péter készítette
Kapcsolódó:
Szurcsik József: TURCZI ISTVÁN ÉS VÁSÁRHELYI ANTAL KETTŐS LÁTÁSA
