Aki mindenben meglátta a Végtelent

Földényi F. László William Blake (1757–1827) angol költő és képzőművész Newton című színes nyomatának elemzését állítja tanulmánykötete* középpontjába. A kép vizsgálatakor azonban nem a művészettörténeti szempontokat követi, hanem a metszeten látható motívumokat veszi sorra, ezek eszmetörténeti hátterét mutatja be.

Blake az angol preromantika nagy alakja, hivatásos rézmetsző, neves illusztrátor, grafikus és misztikus költő. Newton című nyomata 1795-ben készült egy tizenkét képből álló sorozat részeként. Blake ekkor már túl volt korai költői-grafikusi pályája négy jelentős alkotásán: a Költői vázlatokon, Az ártatlanság dalain, A tapasztalás dalain és a Menny és Pokol házasságán. Három kései, nagy profetikus műve a Vala, vagy a négy Zoa; a Milton: Költemény két könyvben az emberrel való isteni bánásmód igazolására és a Jeruzsálem, a Nagy Albion kisugárzása. Ezek között mintegy korszakhatárként született meg a Nagy színes nyomatok címen ismert sorozat, magába sűrítve a korai művek szemléletét, és megelőlegezve a kései alkotások irányvonalát. Ez a sorozat abban a tekintetben is egyedülálló Blake pályáján, hogy fontos változást vezet be művészetszemléletében. Mert míg a korai művekben a kép és szöveg szorosan összetartozott, egymást kiegészítette, a kései alkotásokban a kép már a szöveg fölé nőve önálló életet él. E laza szerkezetű sorozat darabjai tetszőlegesen állíthatók sorrendbe, többféle elrendezési módjuk ismert a szakirodalomban, ezért alkalmas a Newton című metszet az önmagában való értelmezésre.

„A 12 nagy nyomat egy súlyos válság megnyilvánulása. Valamennyi kép mély tanácstalanságról, elkeseredettségről, néha mérhetetlen gúnyról árulkodik, s a létezést olyan radikálisan elhibázottnak mutatja be, mint majd két és fél évtizeddel később Goya Fekete festmények néven emlegetett sorozatában” – írja Földényi László összefoglalóan a sorozat képeiről. De mi okozhatta Blake számára a törést, mi idézhette elő a válságot művészetében? 

Blake, ahogy legtöbb kortársa, mint William Wordsworth (1770–1850) vagy Samuel Coleridge (1772–1834) fiatalon lelkes híve volt a felvilágosodás tanainak és az ebből kisarjadó francia forradalomnak. Ám, mint tudjuk, a forradalom kezdte felfalni saját gyermekeit, és a fékveszett terror láttán sorstársaival együtt Blake is kiábrándultan fordult el a felvilágosodás tanaitól és a forradalmi eszméktől, előbbre tartva ezután az emberi létezés „kijavítását” – az élet minden szintjén a végtelen szabadságot megvalósítva – a társadalmi problémákkal való foglalatosságnál. Ezért minden rossz forrását Francis Bacon (1561–1626) angol filozófusban, a felvilágosodás tanainak előhírnökében és eszmei követőjében, John Locke-ban (1632–1704), legfőképpen pedig a klasszikus mechanika megalkotójában, az általános tömegvonzás törvényének megfogalmazójában, Isaac Newtonban (1643–1720) látta.

Blake nyomatán egy sziklán ülő férfialakot látunk, amint körzővel geometriai ábrát szerkeszt az előtte fekvő papírtekercsre. Ő Newton, az Ész, a Ráció megtestesítője, amint a világ teremtésén dolgozik.

A tökéletes testű férfialak a görög szobrok művészi kidolgozottságát idézi. Leginkább a belvederei Apollóra hasonlít, amelyet a német klasszika mozgalmát elindító Winckelmann tett népszerűvé Európa-szerte. Goethe is a német archeológus művét követve járta be Itáliát. De Winckelmann, aki elsőként közelítette meg a képzőművészet felől az antik világot, Blake görögség-felfogására – miszerint az antik görög művészet a „nemes egyszerűség” és a „nyugodt nagyság” megtestesítője – is nagy hatással volt. Ugyanakkor Földényi szerint Blake hasonlóan ahhoz, ahogy Isten megteremtette Ádámot, alakját minden részletében olyan tökéletesen formálta meg, mintha csak darabokból szerkesztette volna azt egybe. Rokoníthatjuk ezáltal művét Frankenstein doktor emberteremtési kísérletével. Blake Newtonjában is ugyanazon démoni erő lakozik, mint Mary Shelley Istent játszó tudósának torzszülött teremtményében. 

A képen számos elem: a körző, a geometriai ábra, a papírtekercs utal az építészetre, mint a racionalitás megtestesülésére. A körző a mérés eszközeként a tudomány jelképe. A csavart végű papírtekercs a klasszicista művészet jellegzetes stílusjegyét, a görög oszlopfőket idézi. A geometriai ábrán az egyiptomi piramis és a félgömb (kupola) a francia építészeti forradalom kedvelt mértani elemei, amelynek szellemében született meg például Étienne-Louis Boullée gömb alakú Newton-síremlékterve 1784-ben. De talán nem járunk messze az igazságtól, ha a Louvre üvegpiramisában vagy a Mitterand Könyvtár négy nyitott könyvet formázó épületegyüttesében is ennek az építészetnek a kései továbbélését látjuk. Ez a fajta tudománycentrikus, geometriai formákká csupaszított építészet a Blake által Urizennek nevezett lázadó angyal, a zsarnok alkotása, amely a világ fölmérése révén tartja fenn a törvényt és a terrort, zabolázza meg a képzelőerőt. Ahogy Földényi összegzően írja erről az építészetről: „Egyfajta zsarnoki szemléletmód árad belőlük – megerőszakolják az életet. Végső soron ez az erőszak lesz a legfeltűnőbb bennük. Hausmann, Speer, Corbusier vagy a sztálini építészet – eltérő ideológiákkal és különböző igényességgel – ezt a szellemet igyekszik majd érvényre juttatni. Épületeik monumentalitása az emberi léptéket, szándékolt monotóniájuk pedig az élet változatosságát és sokrétűségét tagadja.” Hozzátehetjük, hogy ennek az építészeti szemléletmódnak legjelentősebb, metropolisz léptékű megvalósulása a Le Corbusier-tanítvány Lucio Costa tervezte dél-amerikai főváros, Brazíliaváros.

Blake szerint kora építészete azáltal lett a zsarnoki démon eszköze, hogy kiveszett belőle az isteni, a tökéletes négyes látás képessége, amely az ész szolgálatában tökéletlen, egyszeres látássá silányodott: „Most nékem négyes látomás ragyog, / …Egyszeres látástól, / S Newton álmától tartson Isten távol.” A kezdetekkor, az „örökkévalóságban” ugyanis még a négy művészet: a költészet, a festészet, a zene és az építészet összetartozott, egységet alkotott.  Ám a 18. századra az építészetből tudomány lett, elveszítve ezzel művészi jellegét. Blake ezért érzi fő feladatának, hogy a benne megvalósuló négyes látás képessége révén megteremtse a négy művészeti ág újbóli összhangját, így tekinthető a wagneri Gesamtkunstwerk, az összművészet előfutárának.

Blake gondolatai, művészeti törekvései azonban nemcsak Wagnerre voltak hatással, a szürrealizmus mozgalma is elődei közé sorolta. De az ötvenes években a beatköltők nemzedéke szintén példaképének tekintette, ahogy Jim Morrison is együttese, a The Doors nevét egy Blake-idézetből vette: „Ha megtisztítanák az érzékelés kapuit, minden olyannak jelenne meg, amilyen: végtelennek.” Mert Blake szerint: „Aki mindenben meglátja a Végtelent, Istent látja. Aki csupán a Rációt látja, csakis önmagát látja.”

Végezetül érdemes megemlíteni, hogy bár a könyvben sehol sem jelzik, nem új tanulmányról van szó. Az esszé-kiemelés Földényi egy korábbi, A festészet  éjszakai oldala (2004) című könyvéből való, ahol triptichonként Caspar David Friedrich tájképfestészetével és Goya Szaturnuszával együtt tárgyalta Blake metszetét. A szövegeket összevetve a tanulmány két változata között csupán pár apróbb stiláris eltérést találhatunk, a szedés lett szellősebb, és a kisebb formátum miatt a reprodukciók minősége gyengébb. Van azonban három fontosabb különbség. A mottónak használt Blake-levélrészlet után Földényi betoldott egy rövid magyarázószöveget, amellyel megadja a kötet címének, a Newton álmának értelmezését. A Bevezetőben két bekezdésnyi terjedelemben kitér Blake 20. századi hatására. Valamint Milton Visszanyert Paradicsoma részleteinek idézésekor a régi verses fordítást lecserélte a frissen megjelent prózafordításra. De sajnos sem az első, sem a mostani kiadásban nem szerepel a fordító személye, pedig ezeket Földényi máskor mindig gondosan megadja. Hogy az adósságot törlesszük: a régebbi fordítás a „bihari remete”, a testőríró Bessenyei György testvérének, Bessenyei Sándornak a munkája, aki francia közvetítéssel ültette át magyarra Milton művét (Kassa, 1796), a 2019-ben megjelent prózafordítást pedig Péti Miklós, az angol irodalom professzora jegyzi.

*Földényi F. László: Newton álma. William Blake Newtonja. Jelenkor, Budapest, 2021.