Amikor Bodosi György

Amikor 1985-ben Balatonfüreden személyesen is találkoztam a költővel, már több mint harminc éve élt a közeli Pécselyen. Kezdő magyar tanár és könyvtáros voltam, s a legfiatalabb szerzője a fürdőváros első irodalmi antológiájának, a Hajnali szélnek. Bodosi György volt köztünk a legidősebb és legismertebb poéta, Pécsely és egyben a környező települések körorvosa. A település adott már tollforgatókat a magyar irodalomnak: Pécseli Király Imrét, a prédikátorköltőt, aki az első magyar ábécéskönyvet írta a 17. században, Simony Imrét, aki itt fordított Homéroszt az 1830-as években.

Bodosi György olasz anyától és székely apától született 1925-ben. A szülők az első világháború hadszínterén találkoztak, így születhetett a régi világ romjain egy új. Az erdélyi és a dél-tiroli hegyek ölelődtek egybe, a Garda-tó és a Balaton kékjei tükröződhettek egymásba.

Amikor Bodosi könyveiről először írtam recenziót, már negyven esztendeje szolgálta választott faluját orvosként és szépíróként. A közelmúltban a róla szóló dolgozataim összegyűjtése során az első oldalon nyomban ki kellett javítanom a negyven évet fél századra, s most összeszámolva a pécselyi éveket, azok többen vannak hatvannál is. Emberségéért, tudásáért sokan becsülték, szinte mindenki, kivéve az irodalmi irigyei. Holott csöndesen, szinte magányosan alkotott. Volt olyan karácsonya, amikor a hófúvásban sílécen érte el azt a betegét, aki segítségért hívta. Pécselyhez és a falu népéhez élete végéig ragaszkodott.  

Az ottani parasztság mellett állt, amikor elvették földjüket, 1956-ban ő volt a forradalmi tanács tagja. Minden bukást és sikert a pécselyiekkel együtt élt át. Vigasztalhatatlan szomorúság fogta el, amikor az egyik esztendőben egyetlen csecsemő sem jött világra a környékén.

Amikor a falujáról szociográfiát írt, gyűjtötte a földből előkerült tárgyi leleteket is, amikből önzetlenül múzeumot rendezett be. Az értékes és beszédes kincseket átadta a településnek, a  közjó javára. Balácán egy részük ma is megtekinthető. Falujának a gonddal válogatott múzeumi anyaga végül nem kellett. (Völgyvallatás című szociográfiája 1979-ben, az Illyés Gyula tihanyi éveiről írt könyve pedig 1990-ben látott napvilágot.) Felesége, Pannika vezette háztartását, a rendelőjében pedig asszisztense volt. Igen szépen éltek, szobáik faláról Borsos Miklós tusfestményei néztek rájuk. Levelek jöttek-mentek: tisztelők, képzőművészek postái, Illyés és Weöres Sándor sorai.
Nyugalomba vonulása, 1987 után annyi történt vele, akár egy Bartók-gyűjtötte népdalban: „Házam volt, elégett ezt bánom. / Szőlőm volt elpusztult, sajnálom.” Előtte pinceszerein számtalan barát ült egy asztalnál, s Bodosi jó szava és bora még az akkor éppen egymással haragot tartó Illyés Gyulát és Németh Lászlót is kibékítette. Déry Tibort, Passuth Lászlót látta vendégül, s orvosként figyelt rájuk, ha kellett.

Amikor elment e nagy nemzedék, a tihanyi-füredi Parnasszus lakói után látnivalóan megnőtt az érzelmi űr a költő körül. Bodosi György  groteszk szobrokat épített malomkövekből és a többi, eredeti funkciójától megfosztott használati tárgyból. S amíg lehetett, írta, írta a verseit.