„csak a való rajzához kellenek e madarak”
(Kormos István: Egy rákvadászat emlékére)

Személy szerint nem volt soha saját kertem, de hogy szüleimnek s az ő szüleiknek mindig volt, azt nem feledhetem. Virágokra láttam a mózeskosaramból Tapolcán és Badacsonyörsön. Ezek voltak életem első állomásai a Mogyorósi utcában, ahol még tehéncsorda járt reggelente föl a dombra, esténte le a dombról, valamint a Balaton fölött is egy szőlőlugasban. Tapolcán petúniák, lángvirágok, porcsinrózsák, krizantémok, Badacsonyörsön – nomen est omen – este illatozó estikék nyíltak, s rózsák jelezték, ha a szőlőleveleket peronosz vagy lisztharmat fenyegette.

A tiszta rímeket olyannyira kedvelő nyugatosok közül Kosztolányi Dezső talált rá először a ’legerősebb’ és a ’merő seb’ szavak szép egybecsöngésére. Mégpedig egy Maupassant-vers fordítása közben:
 
Guy de Maupassant: A paraszt Vénusz
 
„Ő ülve nézte ezt egy vén fa mellől,
vad büszkeség szállt szemgolyóiból,
és leste onnan, hogy ki győz s mikor.
Aztán felé rohant a legerősebb,

1974. szeptember elsején – vasárnap – reggel a nyáriaknál kicsit hűvösebb eső hullott a Petőfi-ligetre, amin át édesanyámmal mentünk a vasútállomásra. Ő kísért engem, azt hiszem, utoljára, mert legközelebb, ha utaztunk, talán már én voltam az, akire bízta magát. Tehát anyám vitt a pápai kollégiumba, mert a tapolcaiban meg apámnak kellett fogadnia az ide igyekvő diákságot. 

Hamvas Béla nevével Weöres Sándor kétkötetes Egybegyűjtött írások című könyvében találkoztam először. 1976-ban az Új Írás (11. számának) hasábjain leltem az első írásra Hamvas Bélától. A Jóisten uzsonnáját, az eperről. Ugyanúgy számban maradt a miniesszé szavainak az íze, mint a gyermekkori eperé, szamócáé. Az epret a mai napig tejföllel s kevéske kristálycukorral eszem. Olvasom, Dragomán György is!

Isten anyját, Szűz Máriát a Betlehemi jászol idilljében és a Golgota tragédiájában ábrázolva tartja számon az ikonográfia. Előbbin ő a boldogságos kismama, utóbbin ő a fájdalmas anya. Vollein Ferenc most megfestette nekünk a Balatoni Szűzanya alakját. Szűz Mária oltalmába országunkat Szent István ajánlotta 1038-ban, s a Magyarok Nagyasszonyának kultusza Szent László uralkodása idején újra virágba borult. E templom névadója, a Szent Lovagkirály – a források szerint – 1091. december 20-án járt vidékünkön, Sümegen volt akkor látogatóban.

Amikor 1985-ben Balatonfüreden személyesen is találkoztam a költővel, már több mint harminc éve élt a közeli Pécselyen. Kezdő magyar tanár és könyvtáros voltam, s a legfiatalabb szerzője a fürdőváros első irodalmi antológiájának, a Hajnali szélnek. Bodosi György volt köztünk a legidősebb és legismertebb poéta, Pécsely és egyben a környező települések körorvosa. A település adott már tollforgatókat a magyar irodalomnak: Pécseli Király Imrét, a prédikátorköltőt, aki az első magyar ábécéskönyvet írta a 17.

Hódolat a balatoni tájfestészetnek, amely sosem mellőzte a vidék titokzatos, misztikus hangulatát érzékeltetni, hiszen a balatoni párákban és fényekben – Egry József szavaival élve – minden elveszti tárgyi valóját!  Így tessékel be egy másik, mitikus világba mindaz, amit itt még éppen csak megpillantottunk. A festőművészek pupillája volt e jelenségre a legérzékenyebb, őket követték csak idegszálaikkal a költők. Mint északi parti embert engem Keresztury Dezső igazított el ezzel a mondatával: „A Balaton modern művészi látomásának kialakulásában a 20. századi festők az úttörők, megelőzték a költőket.” Illyés Gyula ennél is általánosabb és tömörebb laudációt mondott a homo sapiens vizuális alkotó tevékenységére: „A kép a legcáfolhatatlanabb emberi beszéd”.

Nem a legfontosabb mondatok. Azt sem állítom, hogy ezek miatt volna érdemes el- vagy újraolvasni ezeket a könyveket. Azt sem, hogy föltétlenül rezonálnának egymással. Csak kiválasztottam őket valamiért.