Negyven év

A zöld köntösömben voltam. A kórházban nem lehettünk utcai ruhában, vagyis mindenre köntöst kellett húzni. Sosem értettem ezt a szabályt.

Amikor állapotos lettem, a férjem egyre agresszívebbé vált. Alig volt olyan nap, amikor nem ütött meg. Azt mondta, hogy a pofon nem árt a babának. És valóban, mindig csak pofozott. Amikor elhagytam, már a terhességem hatodik hónapjában jártam. A kismamaság örömei ismeretlenek voltak. Egészen máshogy képzeltem azelőtt. Amikor a babám megmozdult, csak arra tudtam gondolni, rossz neki bennem, meg hogy milyen jó volna meghalni, így együtt. Mert ennél az életnél a halál sokkal békésebb lehetne. Meg voltam róla győződve, hogy a kismamák csak jó helyre kerülhetnek a halál után, mert bennük lakik egy ártatlan lélek. Az utolsó három hónapban csak szégyenkeztem és sírtam. A barátaim már rég eltávolodtak tőlem, a szüleim pedig naponta emlékeztettek, hogy ők megmondták előre, ne menjek hozzá. Ők szóltak, de mindig a magam feje után megyek. Igazuk volt, és ez még inkább erősítette bennem a halál utáni sóvárgást.

A szülés lassú volt, és fájdalmas. Azt hitte az orvos, hogy könnyen fog menni, mert széles a csípőm, de hosszú órákig vajúdtam. Fájdalomcsillapító nélkül hoztam a világra a kisfiamat, mert a nővér szerint arra semmi szükség, más is megszüli, nekem is menni fog. Akkor néhány pillanatig nem akartam meghalni. Csak rövid ideig láthattam a babámat, hamar elvitték tőlem, rohamot kapott. Nekem nem mondtak semmit, szaladgáltak körülöttem, zavaros és gyors volt minden. Beszéltek agyvérzésről, oxigénhiányról, vérnyomásról, de az egész egy érthetetlen szófolyamnak tűnt. Csak feküdtem ott, kiszolgáltatva, fáztam, és nagyon éhes voltam. Arra emlékszem, hogy akkor döntöttem úgy, András lesz a neve. András, Andráska, Andriska, milyen szép, a legszebb név. Láttam, ahogyan injekciózzák, valamilyen csöveket dugtak bele, és drótokat kapcsoltak rá, nekem is adtak valamit, aztán elaludtam. Talán évek óta nem aludtam olyan jól.

– Ideje felkelni! – hallottam, de a neonfényen kívül semmit nem láttam. Egy nővér ébresztett. Egyedül voltam egy szobában, körülöttem üres ágyak, az éjjeliszekrényen néhány holmim. Belém hasított az igazság: nincs már a testemben a gyermekem. Egyszerre kapcsoltak be az emlékeim. A szülés, az első pillanatok, az, hogy valami baj van. Kérdeztem a nővért, hogy hol van a kisfiam, de csak annyit mondott, hogy nyugodjak meg, minden rendben lesz, jön a doktornő, és elmagyarázza. Közben a karomba bekötött infúzió csövébe szúrt valamit, megigazgatta, és elment. A hasam lapos volt, üres, tapogattam, és sírni kezdtem. Arra gondoltam, hogy meg kellett volna halnom akkor, amikor még együtt voltunk. Gyávának éreztem magam, olyannak, aki meghalni is fél. Látni akartam Andriskát, kiabáltam, nyomtam a hívógombot, de semmi nem történt. Valamennyi idő múlva megjelent egy doktornő, bemutatkozott, de nem emlékszem a nevére. Azt mondta: Nyugodjon meg, anyuka! Ő szólított először anyukának.

– A szülei mindent elrendeztek, amíg pihent. A kisbabája az Újszülött Intenzív Osztályon van.

Csak eddig értettem, amit mondott, aztán újra zavarossá váltak a dolgok, egymásra pakolt szavakat hallottam a sírásommal és a szipogásommal összekeverve. Nem tudtam rendesen beszélni, a könnyeim ömlöttek, és iszonyatos fájdalmat éreztem a fejemben és a mellkasomban. Mondtam, hogy szeretnék a kisbabámmal lenni, a doktornő azonban megnyugtató hangon közölte, hogy az most nem lehetséges, túl gyenge vagyok, és amúgy nem lehet most a babát sem karba venni, sem ott lenni mellette, de nyugodjak meg, mert mindenki azon dolgozik, hogy életben maradjon. Eltelt már néhány perc, amire felfogtam, hogy haldoklik. Hiszen azon dolgoznak, hogy életben maradjon. Ezt nem lehet elfogadni!

A nagymamám, akinek az egyik fia gyermekkorában meghalt, mindig azt mondta, hogy nincs az rendjén, ha az anya temeti el a gyermeket. És valóban. Ezt a mondatot ismételgette naponta, sosem múlt el a gyásza, amikor haldoklott, akkor is csak azt mondta, hogy indul a kisfiához, nem is akart már élni. De nekem csak egyetlen kisfiam van, ha meghal, semmim nem marad.

Talán órák teltek el az ébredésem óta. Néha benyitott egy nővér, megkérdezte, szükségem van-e valamire, csak a fejemmel tudtam inteni, hogy nem. Kerestem a telefonomat az éjjeliszekrényen, de nem találtam, csak töltött kekszet, ásványvizet, zsebkendőt. A köntösöm az ágy végében. A lábammal magamhoz húztam, végül kirántottam az infúziót. Vérzett a karom, de elindultam kifelé a szobából. A folyosó csöndbe burkolózott, kicsit távolabbról hallottam, hogy a nővérek beszélgetnek, a szülőszoba felől pedig, hogy valaki épp szül. Neki lesz kisbabája, nekem nem. Az enyém haldoklik. Szédültem, nekidőltem a zöldre festett falnak, hideg volt, és éreztem, hogy vér csordogál a karomon és a lábszáramon. Elvánszorogtam a mosdóig, ráhuppantam a vécére, a köntösöm zsebében váratlanul ráakadtam a telefonra. Írtam anyámnak, hogy nem lehetek Andriskával, csináljon valamit. Aztán eszembe jutott, hogy otthon berendeztük a babaszobát, ott a kis ágyacska, a ruhák, a babakocsi, minden megvan, de a kisfiam meghal, koporsót kell venni, el kell majd temetni. Elindultam kifelé a mosdóból. Erőre kaptam, meg sem álltam az erkélyig, nem szédültem, nem fájt semmi, csak előre akartam menni, hogy ott, a másik oldalon várjam a kisfiamat. Kiugrottam a negyedik emeletről, és vége lett.

Én sosem hittem Istenben, semmiben, ami túlvilági. Nem olvastam horoszkópot, nem kutattam a jövőt, most pedig valami másféle létformává alakultam a halálom után. Abban a pillanatban, amikor földet értem, tudtam, hogy meghaltam. Láttam egy autó mellett a testemet, szétzúzva.  Láttam, ahogyan a zöld köntösömre folyik a vér, és valahogy azonnal tudtam, hogy negyven napom van még. Idegen ez a tudás, és nagyon zavaros minden. Nem tudok sírni. Látok, de nem érzek semmit. Nincsenek illatok, ízek, vágyak. Andriska! Abban a pillanatban, amint rá gondoltam, azonnal a kórteremben találtam magam. Néztem az apró testét, a gépeket, csöveket, amik életben tartják, és tudtam, hogy jól csináltam. Hamarosan együtt leszünk, és most is mellette lehetek. Senki nem lát, senki nem mondja, hogy ide nem jöhetek. Amikor meghal ő is, akkor találkozhatunk. Azt nem tudom, hogy érintkezhetek-e vele, de szerintem igen, és más nem számít. Most csak itt kell lennem mellette. Mindennap megpróbálok hozzáérni, de nem tudok, úgyhogy csak várok. Hetek teltek el. Andriska állapota nagyon változó, de már tud egyedül lélegezni, gép nélkül. Az orvosok arról beszélnek, hogy akár életben is maradhat, bár nem lesz egészséges. Csakhogy az nem lehet! Az képtelenség, hogy ne haljon meg, hiszen miatta öltem meg magam! Miért akarnak megmenteni egy olyan gyereket, aki nem lesz egészséges? Milyen lesz? Mint egy növény? Majd semmit nem fog fel a világból, folyik a nyála, vak lesz, vagy siket? Egész életében pelenkázni fogják? Kik ezek a szörnyetegek? Hahó, a halál nem rossz, engedjétek meghalni a kisfiamat! Basszameg! Nem hall engem senki, ki fogja gondozni? Nem szabad megmaradnia!

Hiába próbálkoztam, senki nem is tudta, hogy ott vagyok, és a napok összefolytak, összemosódott az életem a halálommal. Érthetetlen lett minden, és Andriska életben maradt. Már nyolc hónap telt el. Andriska hol jobban van, hol rosszabbul, de csak fekszik. Én nem mentem el mellőle. Talán egy pillanatra a gondolataim egy régi emlékkel elragadtak, de azonnal visszajöttem, mert mellette kell lennem, én vagyok az anyja, akkor is, ha meghaltam. Akkor is, ha ő nem tud rólam, és semmi másról sem. Szét akarok verni mindent, a műszereket, a gépeket, az orvosokat is, mert nem értik meg, hogy ártanak. Talán, ha valamelyik nővér megszánná, és elaltatná! Én megengedem, nem fogom gyilkosnak gondolni, nem fogok haragudni, szerintem ő sem. Szegény kisfiam! Miért nem halhat meg, és meddig csinálják ezt vele? Semmire nem reagál, csak néha kinyitja a szemét, ennyi az élete. Milyen élet ez? Egyszer mégiscsak kiengedik. Anyám majd hazaviszi. Hátha ő majd megszánja és elaltatja örökre.

És az én negyven napommal mi történt? Ez volna a pokol? Hát mégis létezik? Ez a büntetésem, mert elhagytam a fiamat? De hiszen nem hagytam el, mellette vagyok minden pillanatban, inkább mellette vagyok, mint bárki eleven a sajátja mellett, hiszen nem kell aludnom, sem ennem! Én nem járok szórakozni, minden pillanatom az övé.

Nincs ebből kiút. Elmenekültem az életem elől, hogy itt, a túloldalon várjam a fiamat, de reménytelen. Ez is valahogyan élet, csak sokkal rosszabb, mint azelőtt. Láttam, ahogy apám meghal. Vártam, hogy csatlakozik hozzám, és együtt figyeljük Andriskát. De csak eltűnt, nem voltunk együtt egy percet sem. Láttam anyámat megöregedni, elkövetni hibákat, és sírni. Olyan sokat sírt, ha tudtam volna, megölelem, vele sírok, de csak valami feszülés vett körül, a tehetetlenség szinte elporlasztott. Nem múltam el, és mégsem létezem. Bejárhattam volna mindent, de Andriska mellett maradtam végig. Szerettem volna pelenkázni, fürdetni, akkor is, amikor felnőtt, de cserbenhagytam. Esélyem sincs jóvátenni, csak figyelhettem a szenvedéseit. Néztem negyven évig, amíg egy csendes este örökre elaludt. Sovány teste, eltorzult arca elengedte az örökké húzódó görcsöket. Bezárult a szája, ami szinte mindig nyitva volt. Anyám már nyolcvan éves elmúlt. Nemsokára ő is meghal, de legalább addig pihen egy kicsit. Feláldozta magát, mert én rosszul döntöttem. Most, negyven év után látnom kell a fiamat koporsóban, épp azt látni, ami miatt akkor kivetettem magam a kórház erkélyéről. Amit el akartam kerülni. Ez maga a pokol. Az én negyven napom letelt.