Kettős hűségben

Elismerésre késztető volt már kenyérkereső munkájának és csendes elhivatottságának összhangja is. Merthogy Rába György az Irodalomtudományi Intézet munkatársaként hivatásszerűen a számára kedves korszakokkal, írókkal, külföldi irodalmakkal, műfordítással foglalkozott, s ugyanakkor a szűkebb szakma mindig is tudta, hogy pályakezdése óta maga is költő. Az persze megesik, hogy az irodalom módszeres kutatása más egyéniségnél majdhogynem szikkasztóan is tud hatni az alkotókedvre. Rába, az irodalomtörténész a Parnasszust őrizte tanulmányaiban és monográfiáiban, azt a magaslatot, ahova költőként maga is eljutott. Megjelenése, habitusa Babitsra emlékeztetően puritán, pedáns visszafogottságot, tanári segítőkészséget sugárzott.

Személyesen épp akkor ismertem meg, amikor Babits Mihály Angliába emigrált fogadott lányának, Ildikónak halála után az esetleg nála maradt Babits-kéziratok, fontosabb dokumentumok ügyében nyomoztam (ezt Az utókor inspektora című kötetem egyik írásában dolgoztam fel). Rábától kaptam segítséget, hogy levélben megkereshessem a volt Eötvös-kollégista angol Cushing professzort. A Magyar Nemzetnél aztán 1986-ban időlegesen megbíztak az irodalmi oldal gondozásával. A kölcsönös bizalom jegyében Rába Györgytől is kértem és kaptam verseket. Rovások című kötetébe írt dedikációja a szűkszavúságával igazán sokatmondó.

Rába költészete mint a nemes, finom porcelán: a személyiség titkait, s egyben a vers fogantatásának pillanatát és kibomlását szikáran is érzékletes képekben festi meg s égeti ki. Lírájában a rejtett párhuzamok is izgalmasak: Tandori, aki máshova jut el pályája végén, de előtte (Töredék Hamletnek című kötetében) hasonló módon próbálja tetten érni az én „eltűnő idejét”. Azaz más nemzedékbeliek is, máshonnan indulva (és máshova érkezve) hasonló belső késztetések jelzéseit követhetik.

Ha Rába György verseit olvasom, nem tudok nem arra gondolni, hogy katedrálist nemcsak térben felfelé, hanem – szavakból – befelé is lehet építeni, bővíteni, teljes világgá formálni.

Ami a katedrálist illeti, nagyon gazdagok vagyunk e befelé építkezésben, még ha a verskedvelők nagyobbik része ma is a hagyományos költőszerepből eredő, „retorikusabb”, az úgymond erkölcsi, érzelmi üzenetet, (néha vélt…) igazságokat megszólaltató költészetet kedveli, véli üdvözítőnek. A magyar irodalom és a magyar költészet „mélységi kiterjedése” mindújra meghódítandó világ, amely igazán csak a magyar nyelv páratlan kifejezőképességét érzékelőknek tárul fel teljességgel. Miközben e versbeszéd átélésekor a befogadó nyelvi pallérozottsága és gondolkodása is bővül, finomodik.

Az emigrációban otthontalanul magányos Márai szerint az anyanyelv az egyetlen haza. S ha így van, akkor az irodalom s a költészet a legbensőbb, ha úgy adódik, a legvégső menedék. A külső erőktől valóban megcsonkíthatatlan.