Isten hírével
A férfi a tanyaudvaron megállt egy pillanatra, és felnézett az ólmos októberi égre. Azt hiszem, jól tettem, gondolta. A feltámadó szél végigsöpört a vidéken, a fák barna-sárga levelei meg-megújuló rohamokban vették be a környéket, a távolból, Püspöki felől tompán fel-feldohogó-dübögő, a közeledtüket hírelő jeladást szinte már nem is hallotta.
Tegnap este meg sem lepődött túlságosan, mikor azt a tizenöt körüli, hirtelenszőke srácot megpillantotta itt az udvaron, a maga riadtan óvakodó esetlenségében. Annyit nem volt nehéz kiérteni a hadaró-könyörgő német beszédéből, ami a leglényegesebbnek számított: menedék, befogadás. Oltalom. Egész helyes kölyök, villant át Szekernyés Jánoson, és rögtön Karcsika jutott eszébe – ha most még nem is egészen egyéves, egyszer az ő fia is ilyen legényke lesz, ahogy az idő rohan, tán nem is olyan sokára.
A leghátsó pajtában helyezte el a kölyköt, egyértelmű jelekkel az éhes és rettegő kamasz tudtára adta, hogy pofa be, és nem kimozdulni innét, majd ő intéz mindent. Két-három nap, mire átvonulnak erre tovább, nyugat felé, kalkulált, utána kicsit még várni kell, körülnézni, aztán továbbállhat isten hírével.
A 2. Ukrán Front 27. gárdalövész hadtestének csapatai október 14-én, Biharpüspöki−Kisszántó irányából érték el a Biharkeresztes környéki tanyákat. Szekernyés János portáján kora délután hangzottak fel az első felszólító ordítások: Sztoj! Ruki verh! Úhogyitye áttudá! A sihedert vagy tíz perccel Jánosék után rugdosták elő a pajtából. Mukkania sem kellett, a szakadozott, foszlott köpeny színe, szabása, vállpántja mindent elárult. János csak akkor vette észre, mennyire magas növésű a gyerek, mikor már mellette állt a fehérre meszelt istálló fala előtt.
Nem tartott sokáig. A két tányérsapkás halkabban néhány mondatot váltott, hátrébb léptek, és fejükkel intettek a sisakos-dobtáras-géppisztolyos, még távolabbról is kimondottan igencsak koszosnak és bűzhödtnek látszó három katonának. Fémes kattanás hallatszott, azután már csak a fekete csönd, semmi más.
*
Amszterdam ugyan nemcsak a kurvákat jelentette, de azért mégis. Döme Gábor úgy élte meg a hollandiai, nem egészen egyhónapos ösztöndíjat, ahogyan az véleménye szerint 1986 decemberében lehetséges, üdvös és elvárható is volt: elégedetten és a lehetőségek határáig kiélvezni-kiaknázni próbálván a Heerenkrachton lévő szállodát és a blues-kocsmákat, a forró croissantokat a nem túl távoli főpályaudvaron – no meg a legendás kurvanegyedet, a piros lámpakeretben pompázó kirakatokkal, bennük a fennen terpeszkedő árukig, ébenfekete párducoktól platinaszőke bujaságokig és tovább, őrjítően, az erotikus végtelenségig.
Csak a magány lett egyre elviselhetetlenebb.
Döme esték végtelennek tűnő sorát múlatta el nagyjából ugyanazzal a menetrenddel: séta a pályaudvarra a megunhatatlan forró croissantért, utána a szokványos ginewer egy Heinekennel a Kalverstraaton, a blues-kocsmában, ahonnan a negyedik dal és az italok aprólékos elfogyasztása után totális egyedüllétében egyre inkább balfácánnak érezvén magát, távozott. És következett a kurvanegyed, a teljes kifáradásig, ólmos elálmosodásig, a lassan már unásig ismert duci feketével, aki mindig széles mosollyal integet kifelé a kirakatból, ujjaival nemcsak az árat mutatja, de elismerésre méltó plaszticitással a koton nélkülözhetetlenségét is, azután az unott arcú, de egészen hihetetlenül gyönyörű-hosszúcombú tünemény, és mind-mind a többiek, akik közelében lassan, de egyre biztosabban egyre nyomorultabbnak érezte magát, végtelenül elhagyatottnak a fényárban úszó, enyhe, párás decemberi éjszakában, a lába előtt csillogó csatornák vizéből valami tompa, ridegen közönyös idegenség nézett vissza rá, gunyoros és lenéző és fölényes magabiztossággal fölpillantva a mindig egyedül csetlő-botló, mihaszna figurára, aki mintha mindig, mindenhol valamit vagy valakit keresett volna, elveszett pénztárcát tovalibbent guldenekkel vagy haveri hátba veregetést otthonosan bűzlő pálinkáspoharakkal, mellette az ugyancsak emlékezetesen szagló söröskorsók és künn, a kanyarban csikorgó villamos hangja a langyos külvárosi estében, bentről cigányzene-foszlányok, üvegcsörömpölés meg nagyhangú kiabálás egyvelege kúszik a poros, agyonfoltozott, egyenetlen betonjárda mélye felé.
Hetek óta egy szót sem szólt magyarul, villant át Dömén a bénító felismerés. Leszámítva, amikor a bringás srác felidézte kósza magyarhoni kapcsolataiból az a néhány szót, fűzte hozzá gyorsan. Az ösztöndíjas-programok tekintélyes része, melyeket napról-napra precízen megkapott a recepción (rövid tartalom-ismertetés, helyszín, pontos cím, elérhetőség, contact persons) délelőtti meg kora délutáni elfoglaltságokat jelentett, általában naponta kettőt, nagy néha hármat, de legkésőbb délután négy-öt között mindig minden véget ért – mehetett isten hírével, amerre látott, és amerre akart. Közvetlenül az érkezés után az egyetem neves, Magyarországról elszármazott professzoránál tett bemutatkozó jellegű látogatást (röpke, pár perces csevely, még egy ginewerre is meghívta az egyetem büféjében). Ezután csak jó tíz nappal következett − egy délutáni program vége felé − a teljességgel váratlan fejlemény: egy Magyarországot járt és magyar barátokkal rendelkező fiú emelkedett szólásra. Magyar szavak, utána – hozta a bringáját is – együtt indultak a város túlsó vége felé. A srác kedvesen felültette a vázra, Döme Gábor így válhatott a bringa-paradicsom város részéve arra a röpke negyedórácskára. Mintha évekkel ezelőtt történt volna, gondolta, miközben vagy harmadjára fordult be az öregtemplom, az Oudekerk mellett az aprócska, szokatlanul sötét, közvetlenül a csatorna mentén vezető kis ösvényre, hogy a másik oldalon előbukkanva újra a kirakat-fényárban találja magát. Jócskán kitapasztalt már minden lehetséges útvonalat, közt, zugot ezen a környékén.
A mondatot alighanem a bőre vagy a gyomra fogta föl először, nem az agya. „Gyere már, Cövi, bazmeg, nem hallod?” Két tagbaszakadt, vállas-izmos fickót látott, vitatkozva. „Maguk magyarok?”, lépett hozzájuk önkívületben.
A két fickó közül a bajuszos azonnal, kapásból letegezte, „hát te is az vagy, bazmeg”, válaszolt joviális közvetlenséggel. Társa elégedetten vigyorgott. Már szinte vonszolták a legközelebbi – alig pár lépésnyire levő – ivó felé. Döme rögtön látta, hogy mindkettejükben jócskán van már néhány atmoszférával. Talán még nála is nagyobb helyismerettel mozogtak a negyedben, határozottak, szókimondók voltak, mint a kültelki srácok Rókuson, és otthonosak, mint Árpádházi királyaink az Adrián. Tengerészek, Rotterdamból jöttek át, „így szoktuk, ha lehet”, majd hajnalban mennek vissza, „addig, aranyapám, kaja, pia, nők”. Döme a harmadik kör után megkísérelte a következőt, nagy nehezen beleegyeztek, „de akkor elviszünk innen egy kicsit jobb helyre” kacsintott Cövi a társára. Döme meglepve és némi szorongással vette észre, hogy egészen minimális, szemlátomást kifejezetten rutinszerűnek, begyakorlottnak tűnő mutogatás után már nyílott is a piros fénykeretben pompázó kirakat mellett az ajtó, a bajuszos már lépett is befelé. Nem muszáj, ha nem akarod, mondta Cövi, nekem sincs ma valami nagy kedvem.
Mire újra együtt ültek hárman a következő bárban, már hosszan, áradóan meséltek, már réges-rég nem a kurva-élmény meg a kirakat volt napirenden, Budapest meg Üllő, Rókus és a Tiszántúl telepedett a krachtok partjára, magyar élet és magyar sorsváltozatok, el-elakadva, föl-fölordítva. A bajuszos − Karcsinak hívták − a gyerekkorát emlegette a tanyán, valahol Biharkeresztes környékén, a kiemelkedettek dacos és életrevalóan élelmes csakazértis-büszkeségével, jó adag kültelki vagánysággal fűszerezve, Dömének még A tizedes meg a többiek címszereplője is eszébe villant egy pillanatra. Engem, édesapám, ezek a faszfej kommunisták nem nyomnak a víz alá, az anyjuk mocskos kurva úristenit, kiszúrok velük, ahogy tudok, nézd, itt vagyok, nyugat, fény, lóvé, élet… A gazdáik, a rohadt ruszkik − villanásnyira elborult az arca a whiskyspohár mögött – agyonlőtték apámat, mert egy német srácot bújtatott, mindjárt ott a házánál, nem voltam még egyéves, szóval…
Döme érezte, nagyon sok lesz az ital, a helyiség már vagy tíz perce mind gyorsulóbb ütemben forgott vele körbe-körbe, hol Karcsi, hol Cövi arca villant meg és fénylett föl hirtelen előtte, a hallott mondatok mindinkább összekuszálódtak, de azt jóleső örömmel konstatálta, hogy fülében egymásba gabalyodva kúsznak, csak kúsznak egyre beljebb, újra meg újra, immáron véglegesnek hatóan a jól ismert, megszokott magyar szavak.
