Ritter sótiszt már reggel, alig félórával a kakasszót követően beállított Rókusra. Olyan izgatott volt, hogy pálinkát is elfelejtett kérni, bár amikor Igaz Gergely elébe tolt egy pohárka szilvóriumot, haladéktalanul fölhörpintette. Krákogott, harákolt és szipogott utána, de a következőt is benyelte gyorsan.

− No, sikerrel járt? – kérdezte aztán, a harmadik teli stampedli oldalát simogatva gyöngéden.

Igaz Gergely elmesélte neki az útját, illetve annyit, amennyit jónak látott belőle. Hosszan ecsetelte a veszélyeket, amelyek a közvetlenül a befagyás előtt álló Dunán leselkedtek rá, a tengernyi nehézséget és kockázatot, amelyet a téli országút magában rejt, s mi tagadás, élvezte, hogy a sótiszt már tűkön ülve várja, mikor tér végre a lényegre.

− Büchner úr ellenkezés nélkül átadta a ládikát, amint elolvasta a levelét – bökte ki végül. A ládafiából elővette a szóban forgó tárgyat, átnyújtotta Ritternek. A sótiszt úgy marta el, akár napok óta éhező koldus a kenyérvéget, s íziben a kabátja alá rejtette.

− Hanem van itt még valami, amiről tudnia kell – folytatta Igaz Gergely, miután Ritter a markába számolta a harminc ezüstforintot.

− Ne kíméljen!

− Erdei Sándor – mondta Igaz Gergely. Nem kerülte el a figyelmét, hogy a név hallattán Ritter szeme alatt megrándult a táskás bőr.

− A rabló? – kérdezte a sótiszt.

− Nem tudom, ugyanaz a személy-e – vonogatta a vállát Igaz Gergely.

− Mármint ki ugyanaz a személy-e?

− Az az Erdei Sándor, aki Pesten a közelembe férkőzött meg az Erdei Sándor nevű rabló gazember. Hogy mindkettő tolvaj, afelől nincs kétségem. Az az Erdei, akivel a Két pisztolyban találkoztam, nemcsak mindent megtett azért, hogy összebarátkozzunk, de többet is tett annál. Megpróbálta ellopni a ládikát.

Ritter fölhördült.

− A kurva anyját! – csúszott ki a száján. – Még jó, hogy kend éber volt!

Igaz Gergely fülig vörösödött, és olyan fájdalom hasított a bordái közé, mintha egy kés pengéje hatolt volna a húsába. Csaknem összegörnyedt, de minden erejét megfeszítve úrrá lett a kínon. A gyötrelem ködén át a Rottyantós Bözske ábrázatát látta maga előtt, és egy édeskés, kellemetlen szag tolult az orrába. Ugyanaz, amely a ringyó odúját lengte be. Sosem hitte, hogy szagokat is képes fölidézni az emlékezet. Kis híján öklendezni kezdett. 

− Szerencsém volt… – köhögött zavarodottan. − Fogalmazzunk inkább így. − Azzal elmesélte, hogyan ismerkedett össze Erdeivel a Két pisztolyban, alighogy megérkezett Pestre, és a következő estén miként próbálta leitatni ez az újdonsült, rámenős ismerős.

− Csakhogy én nem ittam annyit, amennyit az a bitang szeretett volna, hogy leeresszek a torkomon – hazudta −, nem részegedtem meg túlságosan. – Megnyalta a szája szélét, ivott egy korty pálinkát, mielőtt tovább folytatta volna a történet erősen módosított változatát. − Viszont valamit tehetett a boromba az a rosszéletű, mert olyan hascsikarás fogott el, amilyen még soha életemben. Amikor elrohantam, hogy könnyítsek magamon, Erdei a szobámba lopózott, föltúrta a holmimat. Nyilván tudta, hogy a lelkemet is kifosom, nem aggódott a lebukás miatt.

− A kurva nénikéjét! – vetette közbe Ritter sótiszt. Idegesen fölhajtotta a harmadik pálinkáját, és már tolta is a poharát Igaz Gergely orra alá a negyedikért.

− Csakhogy a fogadós egyik szolgálója, aki éppen a szobám felé járt, észrevette az illetéktelen behatolót, és megakadályozta, hogy alapos munkát végezzen. Mikor visszatértem, már újfent az asztalunknál ült, mintha el se mozdult volna onnan. Nemsokára elköszöntem, hogy nyugovóra térjek. A hasmars kimerített. A szolgáló csak másnap reggel mesélte el, hogy rajtakapta Erdeit, amint kutakodik nálam. És ahogy alaposabban körbenéztem, egyértelműen látszott, hogy valóban turkált valaki a poggyászomban. De a ládikát jól elrejtettem, ahhoz nem fért hozzá.

Ritter bepillantott a kabátja alá, megállapította, hogy a ládikó zárja sértetlen. Megkönnyebbülten sóhajtott.

− Jó, hogy nem eredt a nyomába kendnek!

Igaz Gergelybe beleszorult a szó. Erre vajon eddig miért nem gondolt? Erdei bizony valóban követhette volna, és amilyen állapotban volt, Soroksárig, de legkésőbb Örkényig akár végezhetett is volna vele. Mégsem tette. És – mint ebben az ügyben oly sok dologra, úgy − erre sem talált magyarázatot. Mert hogy nem a lelkiismeret tartotta vissza azt az imposztort, abban bizonyos volt.

− Ahogy mondja… − makogta.

Ritter sótiszt még egy pálinkát megivott, mielőtt távozott. Igaz Gergely kikísérte a vendégét, utána rendbe szedte magát, és elindult Paprikáékhoz.

Azazhogy csak elindult volna, ám amint kilépett a házból, megszólalt a kerítés belső oldalához rögzített kolomp, amelyből egy zsinór segítségével lehetett kicsalni a hangot az utcán, a kapu előtt állva. Öles léptekkel keresztülvágott az udvaron.

Anna állt a kapuban.

− Jaj, már azt hittem, baja esett vagy történt valami! – borult a vőlegénye nyakába.

− De hát miért?

− A Bodó szomszéd mondta, hogy tegnap hazaérkezett… És mégsem jött el hozzánk!

Igaz Gergely elmosolyodott. Érezte a melegséget, amely Anna szavai hallatán szétárad a testében. Ha nem nyomja a lelkét mindaz, ami Pesten, az utolsó éjjel történt, biztosan megkérdezi, hát ezek szerint hiányzott? Súlyos lelkifurdalása azonban nem engedte évődni. Szorosan ölelte magához Annát.

− Későn vergődtem haza – mondta kisvártatva. – Holtfáradtan, és Riterr-rel is el kellett számolnom, nehogy szégyenben maradjak. Most indultam volna hozzátok.

− Hála Istennek! – emelte rá a tekintetét Anna. – Édesanyám átment a Kotogányékhoz, mert Kotogányné szülni fog, a bábaasszony meg beszólt érte, hogy segítsen neki, ahogy szokott. Édesapám a Takács úrnál van, javítja a kerítést a kocsma oldalában, tegnap este a korhelyek bedöntötték egy szakaszon... Én meg nem bírtam otthon ülni egyedül, és feszt csak aggodalmaskodni azon, mi lehet kenddel!

Igaz Gergely kézen fogva vezette be a házba a menyasszonyát, a szíve olyan hevesen kalapált közben, hogy attól tartott, átlyukasztja a mellkasát.

− Még nem is jártál nálam – mondta, amikor a konyhába toppantak, és karjával olyan mozdulatot tett, mintha fölkínálná a teret, amelyben él.

− Most sem kellene – vette le a kendőjét Anna. – Meg is fognak szólni emiatt, higgye el. Mindig akad valaki, aki lát, hall… Aki mindent tud.

− A rókusiak imádnak pletykálkodni…

− Csakhogy ez most nem érdekel!

Igaz Gergely hellyel kínálta a lányt, két poharat vett elő, mind a kettőbe sillert töltött.

− Amíg megjárta Pestet, sokat gondolkoztam.

A halványvörös bor különös fénnyel csillogott a vastag falú, durván fújt üvegpohárban.

− Azon gondolkodtam – folytatta Anna −, milyen cudar dolog az, ebben a kutya hidegben Pestre menni meg vissza. Olyan messzire… És ha szakadt volna a hó? Ha csak szánnal lehetett volna haladni?

− Az országúton szinte mindig eljár a szekér – vetette közbe Igaz Gergely.

− És a farkasok meg a bitangok! – tódította Anna fölhevült arccal. − Jobb volna, ha csak szappant főzne kend – a hangja igen határozottan csengett. – Halálra aggódom magam kend miatt, ha szekerezik mindenfelé.

− Erre jutottál?

− Erre, igen. Kend elhagyta a családját a nővérem miatt, mert annyira szerette. Édesanyám szerint ezerből egy ilyen férfi, ha akad. A kislánykori játszótársaim közül három is férjnél van, de mind a három többet panaszkodik, mint dicsekszik. Úgyhogy igazsága lehet anyámnak. Kend olyan, mintha a kalendáriumból lépett volna elő.

− Ugyan, dehogy vagyok én olyan! – komorodott el Igaz Gergely. Hogy zavarát és szégyenérzetét leplezze, fölemelkedett, a lány mögé lépett, átölelte. Percekig állt így, Anna lélegzetvételét hallgatva. Egészen addig, míg a lány meg nem fordult, hogy ajkával a férfi ajkát keresse ügyetlenül, mohón.

Hosszan csókolóztak. Mintha megszűnt volna körülöttük és bennük a világ. Ölelték, harapták egymást. Nem tudták volna megmondani, mi módon, de pár perc múlva a szobába keveredtek, és megtörtént az, aminek hivatalosan nem lett volna szabad megtörténnie.

Utána szótlanul feküdtek a dunna alatt, mindketten a plafont bámulták, és szinte észre sem vették, hogy egymás kezét szorongatják közben. Igaz Gergely szeme előtt megjelent az első felesége alakja. A két nővér erősen hasonlított egymásra, bár az sem kizárt, hogy a férfi az emlékezetében elhalványodó Ilona alakját önkéntelenül Annához formálta. Emiatt a szégyen újabb hullámai öntötték el, majd ismét fölrémlett előtte a Rottyantós Bözske meztelen, elhasznált teste. Sírni tudott volna, annyira gyötörte az önvád.

− Bocsáss meg nekem, Anna – suttogta.

− Nincs miért. Én kerestem föl kendet.

Ó, de még mennyire, hogy van miért, marcangolta magát Igaz Gergely.

− Ne magázz, kérlek! – nyögte. − Ha kettesben vagyunk, semmiképpen se…

− Hová vezetne az?

− Nem érdekel, hová − hallotta, hogy Anna kuncog. − Össze kell házasodnunk mielőbb – bukott ki belőle.

− Felőlem akár holnap elvehet!

− Még ma beszélek is az apáddal és a pappal!

Anna fölnevetett, elengedte Igaz Gergely kezét, de csak azért, hogy átölelhesse.

Már delet harangoztak, amikor a lány hazament. Igaz Gergely felemás érzelmekkel igazgatta el az ágyat. Boldog volt, ám a boldogságába a csalók üröme vegyült. Mindaz, ami Pesten történt azon az öt nappal korábbi éjjelen, úgy nyomta a mellkasát, mintha egy üllő alá szorulva vergődne. Az bűntudattal vegyes boldogságtól elment az étvágya is, ezzel szemben erősen vágyott arra, hogy kimerítse magát, amennyire csak lehetséges. Vad erővel látott a házkörüli munkákhoz: először a lovakat, majd a baromfikat látta el, kitakarított alattuk, megszögelte a laza deszkákat az ólakon, végül fát hasogatott, de olyan lendülettel és elszántsággal, hogy a hideg ellenére patakokban csorgott róla a verejték. Csak szürkületkor fejezte be. Akkor megmosakodott, átöltözött, és elindult Paprikáékhoz.

Tisztán emlékezett az első alkalomra, amikor lánykérőbe tartott ugyanabba a házba. Akkor a szépreményű alsóvárosi gazdagyereket ferde tekintetek kísérték a rókusi utcákon. Paprika József viszont barátságosan fogadta, s bár elsötétült a tekintete, amikor meghallotta, hogy az Igazak kilátásba helyezték, hogy kitagadják legidősebb életben lévő fiukat, ha az ő lányával köti össze az életét, a következő pillanatban már erős dacot ébresztett benne az elkeserítő hír, káromkodott egy cifrát, és akár rögvest vezette volna a templomba Ilonát.

− Nem mondom, örültem volna, ha módos portára kerül a lány – fújtatott −, de ha így, hát, így, engem meg a családomat ne nézzen senki kapcarongynak!

Napokon belül meg is tartották az esküvőt, szerény lakodalmat ültek. Paprika József segített, hogy a fiatalok egy üres telekhez jussanak Rókuson. Igaz Gergelyért az alsóvárosi ferences atyák álltak jót a városnál, így részletekben fizethette, amit fizetnie kellett. Szinte egymaga, a tulajdon két kezével építette föl a házat, húzta a kerítést, emelte az istállót és az ólakat. Egyedül az apósa, Paprika József volt az, aki − valahányszor csak tehette − segített neki. Ez a konok, nagydarab férfi a közös munka során megtanulta becsülni a vejét, kedvére valónak találta a makacsságát, elszántságát. Mikor Ilona meghalt, egy ideig Paprikáék meg-meglátogatták a feneketlen bánatba zuhant Igaz Gergelyt. Paprikáné, aki ugyan nem az édesanyja volt Ilonának, de gyerekkora óta ő nevelte, s maga is mélyen gyászolta a fiatalasszonyt, nem győzte vigasztalni az özvegyembert, Paprika József pedig dörmögve próbálta elterelni a veje figyelmét a sötét gondolatokról. Később azonban eltávolodtak egymástól, és csak akkor kerültek újra közel, amikor egykori vejük megismerkedett Annával, Ilona húgával. Jóllehet ismerte már korábban is a lányt, ám csupán apró gyermekként, nem mint ifjú nőt.

Ahogyan másfél évtizeddel korábban, úgy ezúttal sem tartott sokáig az esküvő részleteinek megbeszélése, hiszen a lánykérésen már túljutottak. A férfiak áldomást ittak, a nők pironkodva pillogtak egymásra. Igaz Gergely nem maradt sokáig, még az éjszaka beállta előtt el akart menni a plébániára is.

A plébános meglehetősen mogorván fogadta.

− Baj történt? Haldoklik valaki? – kérdezte gondterhelten, amikor meglátta az ajtóban a látogatót.

− Nem, atyám, semmi ilyesmi. Inkább öröm, mint bánat ügyében jöttem – monda Igaz Gergely, s miután a pap betessékelte a konyhába, előadta jövetel célját.

− Talán valami oktalanság miatt sürgős? – ráncolta a szemöldökét az atya.

Igaz Gergely hevesen rázta a fejét.

− Dehogy, atyám, dehogy! Anna tisztességes lány. Tudja, fuvarozom is, és a napokban Pesten jártam.

− Ebben az időben? – hökkent meg a plébános.

− Jól fizetett a megrendelő, atyám…

− A pénz nélkülözhetetlen fiam, nem kell magyarázkodnod. Kivált, ha nősülni szándékozol!

− Pontosan erről van szó – bólogatott Igaz Gergely. – Az úton sokat tűnődtem, és Anna is sokat elmélkedett, amíg várta, hogy szerencsésen visszatérjek...

− Számot vetettetek a veszélyekkel, amelyek ebben az életben lesnek ránk – mosolyodott el a pap, és két poharat vett elő a kopottas kredencből. Mindkettőt félig töltötte borral, az egyiket a vendégének nyújtotta.

− Ahogy mondja, atyám – vette el a poharat Igaz Gergely. Mivel a pap is úgy cselekedett, nyomban bele is kortyolt.

− Ha ragaszkodtok a kihirdetéshez, akkor – az atya az ujjain számolt – február 9-ének hetében tarthatjuk az esküvőt. 

− Nem ragaszkodunk hozzá – sütötte le a szemét Igaz Gergely.

− Pedig szép szokás, jó szokás az! – vélte a plébános.

Megitta az utolsó korty bort is.

– De ha nem, hát nem − megvakarta az üstökét, aztán folytatta. − Hanem azért a most következő vasárnapi misén csak kihirdetnélek benneteket!

Igaz Gergely széttárta a karját, jelezve, hogy ha így, hát így, ez ellen nincs kifogása.

− Ha nem is háromszor, legalább egyszer meglegyen – magyarázta az atya. − A mise után pedig eljöttök gyónni. Meggyóntok, kirovom, amit ki kell rónom, aztán beszélek a fejetekkel! Főként a menyasszonyéval, persze, végtére is te özvegyember vagy, fiam, előtted ismeretes mindaz, amit én mondhatok.

Igaz Gergely szégyenlősen somolygott.

− Ezek után akár már jövő hét hétfőn összeadhatlak benneteket! – zárta le a beszélgetést a plébános.

Ebben meg is állapodtak, megittak rá még egy pohár bort, miközben a télről, a város ügyeiről, a szegénységről beszélgettek, a jövő kilátásait firtatták, mélyeket sóhajtozva az adók és a hivatalok embertelensége miatt panaszkodtak.

− Türelemmel és alázattal kell viselnünk a sorsunk – jelentette ki kenetteljesen a pap. – A birodalom hátsó fertályában élünk, de csakis rajtunk múlik, hogy halálunk után is a nyomor és a kín lesz a részünk, vagy megszabadulunk bűneinktől, s az Úr országában rátalálunk a tökéletes boldogságra.

Igaz Gergely egészen elérzékenyült a közhelyektől, és megfogadta magában, hogy megszabadul a bűneitől, hogy méltóvá válhasson az Isten országa mellett Anna kezére is. A Hold széles, aranyló sávban világította meg az utat, amelyen hazaballagott.

Másnap már korán reggel kopogtatott Paprikáék ajtaján, beszámolt arról, mit végzett az atyánál. Délután Annával együtt tért vissza a plébániára. A pap nyájasan fogadta őket, széles, megértő és megbocsájtó mosoly terült szét az arcán, amikor Anna lesütött szemmel, zavarában hebegve-habogva, kipirulva köszönt dicsértesséket. Nem telt bele sok idő, hogy megállapodjanak a hétfői napban, a plébános végül szólt néhány jó szót, azzal útjára bocsátotta a jegyeseket. Anna hazáig nem bírta kiverni a fejéből, hogy az atya nyilván azt hitte, szemérmességében jött zavarba, holott valójában az előző napon történtek miatt szökött az arcába a vér.

− Hétfőn, három órakor fogunk egybekelni – újságolták hazatérvén az örömszülőknek.

Semmilyen nagyobb előkészületre nem volt szükség, Igaz Gergely meg sem kísérelte a szüleit értesíteni, netán meginvitálni a jeles eseményre, a testvéreivel sem kívánt találkozni, és Paprikáék sem terveztek vendégsereget hívni, rokonaik alig akadtak, azok is nagyrészt elköltöztek Alsótanyára a két évvel korábbi árvíz után, amely elvitte a fejük fölül a tetőt, azóta alig hallottak felőlük.

− Néhány szomszédot azért áthívok – fordult Paprikáné a lányához. – Meg a bábaasszonyt… És talán azt a néhány embert, akinek apád rendszeresen szokott dolgozni.

Paprika József többnyire ácsmunkákat végzett, bármiféle javítást el tudott végezni épületeken, járműveken, mindemellett azonban nem egyszer rákényszerült a sóhordásra is. Sokan ismerték, sokan vették igénybe szakértelmét, testi erejét – akik a leggyakrabban, azokat kívánta értesíteni és megvendégelni a felesége.

Igaz Gergely úgy határozott, böjtöt tart hétfőig, hogy valamelyest megtisztuljon a Pesten elkövetett bűntől. Belevetette magát a munkába. Először is befogta a lovait a szekerébe, elhajtott Májer hentes és mészároshoz, a Pétervári országútra, hogy faggyút vásároljon. Meglehetős mennyiséget sikerült beszereznie, amit hazaérvén fahamuból nyert lúggal több órán át főzött. Először egy kevés lúgban tette oda a hatalmas üstbe helyezett faggyút a tűzre, és fokozatosan adagolta még hozzá a lúgot. A folyamat révén kicsapódó szappant még két alkalommal átfőzte friss lúgon, hogy a végeredmény minél fehérebb legyen. A harmadik főzésnél egy kevés konyhasót is adott a masszához, hogy a lúg jobban elkülönüljön a szappantól. Ezt követően jó másfél órán át pihentette a főzetet, majd egy maga faragta merítőkanállal száraz vászonnal bélelt öntőrámákba meregette a felületén összegyűlt szappant. Végül a kihűlt szappantáblákat erős zsinórral kockákra vágta, és kitette szikkadni a kamrában erre a célra összerótt polcokra.  

Mire a beszerzett faggyú felét kifőzte, Rókusra leereszkedett az éjszaka. Nyugtalanul aludt, álmában Erdei, Ritter, a ládika és a Rottyantós Bözske kísértette, de Széll Márton is megjelent, a kisteleki fogadós hátán lovagolva érthetetlen nyelven mondott egy végeérhetetlen monológot, közben fakarddal hadonászott. Hajnalra Igaz Gergely úszott a verejtékben, pedig addigra a szoba, mint rendesen, erősen kihűlt.

A faggyú másik felét kifőzte aznap. Éppen elelegendőnek bizonyult a lúg, így hát a harmadik napon, szombaton, lúgot készített fahamuból, ami keserves és hosszadalmas munka. Először azon az estén érzett éhséget, de úgy örült a gyomrába hasító fájdalomnak, mintha valami nagy szerencse érte volna.

− Kínlódj csak – sziszegte. – Kínlódj!

Vasárnap Paprikáékkal együtt, a legszebb ruháikban vonultak a misére. Mise után Anna és a vőlegénye meggyónt, majd áldozott, végül meghallgatta a plébános hosszú, cikornyás beszédét a plébánián. Mikor az atya elengedte őket, már semmi nem állhatott az esküvő útjába.

Hétfőn három órakor ki is mondták a boldogító igent. Négykor már Paprikáéknál ültek, a saját és szomszédoktól kölcsönkért asztalok körül, ettek és ittak, áldomásokat mondtak, jókívánságaikat fejezté ki egymásnak, kivált az ifjú párnak. Az atya is tiszteletét tette, de nem maradt sokáig, csak evett-ivott, megáldotta a násznépet és a házat, s alig egy órával azután, hogy érkezett, el is búcsúzott. A tucatnyi vendég sem maradt sokáig, este hét órára mindenki hazament. Akkor Igaz Gergely és a felesége is összeszedelőzködtek, és hazamentek. Attól fogva az a szó, hogy otthon, Annának Igaz Gergely házát jelentette. 

Ugyan már ismerték egymás testét, a nászéjszaka legfőbb jellemzője mégis az ügyetlenség és az esetlenség volt, ám ez mindkettejüket örömmel és megnyugvással töltötte el. Annát hamar el is nyomta a buzgóság, Igaz Gergely azonban még sokáig forgolódott, gyomrát a böjt után megviselte az esküvői ebéd, viszont nem kísértették a pesti út képei, kísértetei. Nagy nehezen aztán ő is elaludt, éjfélkor már csak a két egymásra hangolódó szuszogást lehetett hallani a szobában.

Még alig pitymallott, amikor megszólalt a kerítésre eszkábált kolomp. Igaz Gergely homlokon csókolta a feleségét.

− Maradj csak, majd én megnézem, ki háborgat ilyen korán!

Sietve magára kapta a ruháit, a vállára kanyarította bivalybőr kabátját, egy papucsba lépett, úgy ment a kapuhoz.

− Nyitom, nyitom – dünnyögte az orra alatt, miközben a riglivel bajlódott. 

Az utcán, a kapuban egy olyan vénséges vénember állt, amilyen ősöreg emberi lényt Igaz Gergely még soha életében nem látott.

− A nevem Johannes Octavius Dörtsch – mondta a matuzsálem.