Dráma

Négy embert is fel kellett állítaniuk, hogy elfoglalhassák a helyüket. Pedig időben érkeztek. Sőt, a kezdésnél majd’ fél órával korábban. Kicsit sétálgattak még a bejárat előtt, megnézték a többi előadás plakátját, majd a ruhatár előtt téblábolva is elidőztek, ismerős arcokat kerestek a színészek között, akiknek életnagyságú arcképei díszítették a falat közvetlenül a plafon alatti részen.

A sor széléhez közelebb ülő hölgyek – barátnők vagy nővérek – készségesen emelkedtek fel a helyükről, és a színházi etikett által elvárt módon, azaz szemben velük álltak meg. Dórát mindig enyhén feszélyezte, ha egy vele szemben álló férfi mellett préselődött át. Örült volna, ha az etikett mást diktál, de hiába. Több forrásban is leellenőrizte, és egybehangzó volt e tekintetben az illetékesek véleménye. Szerencsére, még a színházat látogató közönség tagjai közül is kevesen tudták ezt. Vagy kevesen vették komolyan. Tízből kilencen bizony hátat fordítva engedték be késve érkező embertársaikat, így a feszélyezettség-érzés okafogyottá vált. Ha ő volt a már helyét elfoglalt és arról egy pillanatra felemelkedni kényszerülő néző, kínosan ügyelt a megfelelő testtartásra, és valamiféle kaján örömmel szemlélte, ki hogyan reagál. Volt, aki háttal somfordált át a széke előtt, volt, aki szemből ugyan, ám zavartan pislogva, avagy éppenséggel lesütött szemmel. Továbbá, ritka kivételként, előfordult, hogy szemtől szembe ment az illető, szó szoros értelemben.

A házaspár már valamivel nehézkesebbnek bizonyult. Terebélyes felesége mellől csak ímmel-ámmal mozdult a férj, míg asszonya ugyancsak lomhán tápászkodott fel székéből. Dóra kedvesen megköszönte a szolgálatukat, lehajtotta az ülőkéjét, megvárta, míg a férje is elhelyezkedik mellette, és jól begyakorolt mozdulattal a férfi karjába fűzte az övét. Parányi retiküljét az ölébe tette, ügyelve, hogy a csatja ne tehessen kárt sem a leüléskor felcsúszó szoknya anyagában, sem a szoknya alól szabaddá váló nejlonharisnyában.

Nem igazán volt ínyére a harisnyás-rövidszoknyás öltözködés, de elhatározta, hogy mutatós nő lesz mindaddig, amíg csak megteheti. Több barátnője is túl volt már legalább egy szülésen, és Dórát riasztotta a változás, amit tapasztalt. Riasztotta azoknak a középkorú pároknak a látványa is, ahol mindkét fél igénytelenül, lomposan öltözködött. Szákolt halat nem kell etetni. Ez volt Zsolti mondása már az esküvőjük előtt is, akkor még csak poénnak szánva.

Dóra jól emlékezett az esküvői vacsora során folytatott beszélgetésre, amikor a műszakis barátai veregették Zsolti vállát, nyugtázva, hogy megvan a szákolt hal. Nyilván irigykedtek is egy kicsit a karcsú, magas nőre, akinek a nevén már három lakás és egy – igaz, használt – gépkocsi is volt. Az azóta eltelt öt évben sajnos Zsolti egyre inkább magáévá tette e tanítást, és elkezdett belesüppedni a lompos férj kategóriájába. Pedig fiatalabb volt két évvel a feleségénél, akit rajongva szeretett.

Már másodszor szólalt meg a csengő, és Dóra boldogan nyugtázta, hogy éppen az előttük lévő három szék maradt szabadon. Panorámás kilátás nyílt tehát a színpadra, a díszlet minden részlete és a szereplők minden mozdulata akadálytalanul élvezhető maradt. Imádta a színházat, az operát, a komolyzenét. A férjét is ő tette színházjáróvá, erre büszke volt, és sokszor ugratta vele mások előtt is, hogy nélküle csak a sarki késdobálóig jutott volna.

Akkor vette észre. Mindössze két sorral ült előrébb, négy székkel balra. A zakóját ismerte fel először. Tegnapelőtt is ugyanez volt rajta. Csokoládébarna, kordbársony. Ezt látta. A könyököknél a csíkok simára koptak. Ezt tudta. Egy nő ült a jobbján. Tehát ilyen a valóságban. Ennyire szőke. A fényképen, amit egyetlenegyszer, Ádám könyörgésére megnézett, nem látszott ennyire szőkének. Persze lehet, hogy változott azóta a hajszíne. Az a fénykép lehetett legalább ötéves. Ízlésesen, lazán feltűzött haja alól hosszú fülbevalók csüngtek alá, és a nő minden fejmozdulatára vidáman himbálóztak.

Ahogy Ádám odafordult a feleségéhez, sötétzöld szemüvegkeretén megcsillant az éppen halványulni induló nézőtéri lámpa fénye. Dóra is hirtelen a jobbján ülő férjéhez fordult. ’Látod, milyen szerencsénk van, mondtam, hogy a tizenegyedik sorba vegyél jegyet, a tizenegy a szerencseszámom.’ Nem bírta volna ki, ha amaz észreveszi, vagy ami még rosszabb lett volna, ha találkozik a tekintetük.

A darab nehézkesen indult. Megöltek valakit egy faluban, és a környék összes lakója gyanús. A járási rendőrhivatalban megkezdődnek a kihallgatások. A rendőrt magas, barna hajú színész játszotta, sötétzöld szemüvegkeretén megcsillant a színpadot megvilágító reflektor fénye. Dóra látta, ahogy a színész levette a csokoládébarna, kordbársony zakót, a két könyöknél simára volt az anyag kopva. A bal zsebében pedig bizonyára benne van a szilva árnyalatú rúzs, amit Dóra tegnapelőtt csempészett bele. Nem akarta, hogy Ádám elváljon, ő sem akart elválni. Ugyanakkor nem tudott belenyugodni, hogy egy másik asszonynak jut minden, amiben neki is része lehetett volna. Ha nem szúrja el. Csakhogy neki fontosabb volt a külföldi ösztöndíj. Nem akart hozzámenni egy idős pasashoz.

Ha nem is dongtak, de döngicséltek körülötte a fiúk az egyetemi évek alatt, válogatós volt, rátarti. Persze, azért nem annyira, hogy ne engedjen a jól menő ügyvéd úr közeledésének. Eleinte azt gondolta, alapjáraton ilyen a fickó, kedves a titkárnőjével, a jelöltjével és a gyakornokkal, azaz vele is. Azonban az irányában tanúsított kedvesség a sablonos bókokon hamarosan túlmutatott, egyre nagyobb ajándékokban öltött testet, míg végül egy jegygyűrűvel zárult a sor. Az anyja tajtékzott, a nagyanyját emlegette, aki fiatalon hozzáment egy tizenhét évvel idősebb pasashoz, és egész életét háztartásbeliként töltötte.

Dóra a gyűrűt elsüllyesztette a fehérneműs fiókjába, összepakolta a bőröndjét, és két évig nem adott hírt magáról. Az angolszász büntetőjog tanulmányozásának szentelte az idejét, és a szakdolgozatát is abból írta meg aztán. Mire visszajött, Ádám már családapa volt, és cseppet sem látszott idősnek. Életerős volt, kiegyensúlyozott, és magabiztosabb, mint előtte. Dórának nem maradt más öröme, mint hogy a másik nőt szurkálja, amikor csak teheti.

A rendőr felgyűrt ujjú ingben állt az íróasztala mellett, és jót húzott a mellette lévő palackból. A vízből (vagy pálinkából?) folyt a padlóra is, de a férfi mellkasára is jutott, átnedvesítve az ingét. Dórának kiszáradt a szája, ölében nyugvó bal kezének ujjai önkéntelenül megmoccantak, és indultak volna az ing alá, beletúrni a még mindig nem őszülő, dús szőrzetbe. Reszketett a térde, összedörzsölődött a nejlonharisnya két szára. Jobb kezével még szorosabban kapaszkodott férje karjába, míg a ballal sután turkált retiküljében, egy savanyúcukrot keresve.

Ádám ezalatt éppen a tanúként beidézett cselédlányt faggatta. A lány szemtelenül fiatal volt, és leplezetlenül kacérkodott a már középkorú, de sármos őrmesterrel. Ádám egy ideig tűrte a játékot, aztán egy lépéssel a lány mellett termett, széttépte a blúzát, és csókolta, ahol érte. Dóra magán érezte a csókokat, orrában volt Ádám tegnapelőtti illata (mindig ugyanaz az illata, csukott szemmel is megtalálta volna a férfi üvegét a parfümériában), keze jéghideg lett, érezte, hogy a hátán hideg verejték csorog. Összerázkódott. ’Minden rendben, csak egy kicsit hűvös van itt’ – súgta, válaszul Zsolti kérdő tekintetére.

A szünetben minden igyekezetét latba vetve sikerült jóval Ádámék előtt kijutnia a nézőtérről. Egyenesen a mellékhelyiségbe ment, azzal az elhatározással, hogy a szünet végéig onnan ki sem teszi a lábát. Megkérte a férjét, hozzon neki egy szénsavmentes vizet a büféből, műanyag palackban, azt majd beviszi magával a második felvonásra. Megnézte magát a tükörben, tudatosan lassan lélegzett, ötig számolt a belégzésre, majd újra ötig a kilégzésre. A mosdó előterében ácsorogva várta, hogy elnéptelenedjen a folyosó. Sajnos megint fel kellett állítania az ezúttal is készséges hölgyeket, és az elsőnél csöppnyit barátságosabbnak mutatkozó házaspárt. ’Elnézést, túl hosszú volt a sor a mosdóban’ – motyogta bele a sötétbe.

A második felvonás igen nagy hangzavarral és rohangálással kezdődött. Dóra örült, hogy nem elöl ülnek. Még sötétben is látszott, hogy száll a por a gumicsizmás lábak dobogásától. Úgy tűnt, nyomon van a rendőrség, kézre kerül a gyilkos. Ám a gyilkosnak számtalan fegyvere és csavaros esze volt, nem adta magát egykönnyen.

Dórát nem hagyta nyugodni a gondolat, hogyhogy Ádám nem mondta, hogy idejön ma este. Mindig mindent tudtak egymásról. Minden lépésről. Biztosan titokban akarta tartani, hogy a feleségével van randevúja. Mi oka lehetett rá? Sírhatnékja támadt. Ordíthatnékja. Noha ordítani ritkán szokott. Zsoltival még soha nem fordult elő. Ádámmal egyetlenegyszer tette meg, amikor külföldről hazatérte után a férfi elvitte vacsorázni, vacsora után pedig a házába. Megmutatta neki az otthonát, a kisbabája fényképét, és utána a nappali kanapéján hajnalig szeretkezett vele. Akkor, hajnalban Dóra ordított, magánkívül volt a dühtől. Ádám tudta, hogy nem is őrá haragszik igazán, hanem saját magára, amiért a két évnyi távollét egy pillanat alatt elpárolgott, és ugyanott folytatják, ahol abbahagyták.

Ha nem vett volna be nyugtatót a mosdóban, biztosan nem tudta volna fegyelmezni magát. Honnan gondolhatta volna, hogy ma estére vízálló szempillaspirált kellene használnia. Diszkréten ivott az ásványvizes palackból, majd férje combjára tette a kezét, és lassú, gépies mozdulatokkal cirógatta.

A ruhatárnál magára hagyta Zsoltit, azzal, hogy egy nagyon fontos üzenetre kell a telefonján válaszolnia. Kiment a levegőre. Feltűrte a blúza gallérját amennyire csak lehetett, és a szomszédos épületben működő ingatlaniroda ablaka előtt állt meg. Kezében volt a mobil, de helyette a hirdetéseket tanulmányozta. Minden idegszálával a látott képre és szövegre koncentrált, félhangosan mormolta, ’Háromszobás… déli fekvésű terasszal… csendes utcában…’ A férje pár perc elteltével megérkezett a két kabáttal. ’Istenem, hogy lehetsz ilyen buta, hogy kabát nélkül ácsorogsz a hidegben. Hiszen már bent is fáztál.’ Dóra ellenkezés nélkül felvette piros gyapjúkabátját, és belekarolt a nála alig magasabb, kisfiús képű férfiba. ’Ne félts, nem leszek beteg, rossz pénz nem vész el’ – próbált nevetni. ’Ugye, milyen jó darab volt? Nem lehetett előre tudni, ki a gyilkos, nagyon szövevényesen tekeregtek a szálak. Különleges darab volt, nagyon élveztem. Köszönöm, hogy elhoztál.’