A száraz fa könnyen tüzet fogott, a lángok a magasba csaptak, Artúr Rajmond pedig elkezdte a tűzbe hajigálni a dromedárokat. A siker, a diadal érzése magával ragadta, egészen kimelegedett, ledobta vastag pulóverét, aztán flanelingéből is kibújt, önfeledten rohangált a tűz körül, és eszelősen rikoltozta: Majd adok én nektek! Még hogy világ proletárjai, meg egyesülés! Láttam én már karón varjút! Jön még kutyára dér! Új idők jönnek, új eszmék! Mától új jelmondat van: Világ dromedárjai, együtt süljetek!

Mindannyiunkat meglepett, hogy Kincső önként lemondott a kertes házról. Akkor is, ha csak kétszobás (plusz nappali). Szerzett áron alul egy garzont Pesten, és beköltözött a gyerekkel. Nem mondta, a vidéki levegőre vagy Robira unt-e rá előbb. Robi szerint a sportos életmódjára. Kincsőért leadott vagy harminc kilót, aztán az esküvői öltönye lett a mérce, nagyon ügyelt rá, ki ne hízza. Úgy látszik, nem minden nő szereti, ha a férjének mindkét lábszárán egészséges, vaskos izomkötegek húzódnak végig. Kincső a terhesség alatt meghízott, négy év alatt sem tudott lefogyni, és ezt nem tudta megbocsátani Robinak.

A híreket ezúttal is, mint mindig, Annamari hozta. A legfiatalabb lévén, ő jár fel leggyakrabban, csaknem naponta a városközpontba. Ő a közösség mindenese, postása. Hozza-viszi az üzeneteket, meghallgatja a pletykákat, alaposan szemügyre vesz mindent és mindenkit. Hosszú, ütemes léptekkel jár, karjait lóbálva maga mellett. Évek óta ugyanazon az útvonalon halad.

Nem igazán volt ínyére a harisnyás-rövidszoknyás öltözködés, de elhatározta, hogy mutatós nő lesz mindaddig, amíg csak megteheti. Több barátnője is túl volt már legalább egy szülésen, és Dórát riasztotta a változás, amit tapasztalt. Riasztotta azoknak a középkorú pároknak a látványa is, ahol mindkét fél igénytelenül, lomposan öltözködött. Szákolt halat nem kell etetni. Ez volt Zsolti mondása már az esküvőjük előtt is, akkor még csak poénnak szánva.