Ugrás a tartalomra

A teve, aki szeretett engem

Nyár volt, kora este. Mint ilyenkor mindig, az jutott eszembe: sosem fogom megszokni, hogy a mi kis családunkban esténként többnyire csend van. Pedig nekem az este az, amikor megy a tévé, beszélgetünk, megtárgyaljuk a nap eseményeit, iszunk egy teát vagy egy whiskyt, ízlés szerint, és lazulunk. De ezen a nyári estén eszembe jutott, hogy bizony én is hibás vagyok. Sok-sok este sejlett fel bennem abból az időszakból, amikor még ketten éldegéltünk Adrival a Szent Korona utcai lakótelepen, és Adri leült egy-egy romantikus vígjáték elé, én pedig a szoba másik végében számítógépeztem és lövöldöztem boldogan a haverokkal a neten, és közben csak néha szóltam oda kedvesen ezt-azt Adrinak, vagy együtt nevettem vele a film valamelyik poénján, de nem voltam vele igazából.

Vajon hány este szalasztottam el vele a meghitt összebújást az aktuális történetet nézve, és hány este maradtam vele végig, a kezét fogva vagy átölelve a vállát a kanapén? És amikor inkább számítógépeztem, akkor vajon hányszor örült neki, hogy most egy kicsit nem lihegek a nyakába, és hányszor volt magányos és vágyott volna rám? Megnéznék erről valami pártatlan, kamerák és robotok által készített statisztikát. Bárcsak tisztán emlékeznék: hányszor löktem el magamtól én, mielőtt ő elkezdett mindig ellökni magától?

Egy érzelgős-önző lúzer töprengései. Szóval nyár volt, kora este..

− Ki hol alszik? – kérdezte Adri, akinek az alvás nagyon lényeges kérdés volt. Egyfajta különös rotációban aludtunk már évek óta, a gyerekek olykor a saját ágyaikban, máskor meg valamelyikünkkel együtt. A rotációt finoman úgy oldottuk meg, hogy Adrival egyre ritkábban aludjuk egymás mellett, mert most már kifejezetten feszélyezte mindkettőnket, ha a másik is ott feküdt az ágyon. Ahogy az este közeledett, úgy lett Adri mindig egyre komorabb és szótlanabb, kilenc óra felé már csak rövid, bosszankodó hangvételű, vakkantásszerű válaszokat adott. Ha ezt szóvá tettem, mindig gúnyosan azzal vágott vissza, hogy akkor beszélgessünk kora reggel, amikor én vagyok a hülyébb, sőt, egyszer azt mondta, hogy talán a kora reggel lehetne az az alkalom, amikor, ha nekem annyira fontos, esetleg néha fekhetnénk egymás mellett valahol, de aztán próbára tettem, és persze hajnalban is kiütést kapott tőlem is, a beszélgetéstől is, az egymás mellett fekvéstől meg pláne.

− Anya, miért nem alszunk együtt néha hárman, Mónival és veled? – kérdezte Tibi. – Apa néha alszik úgy velünk és tök jó.

− Mert nem férünk el, kisfiam. Nem szeretek úgy keresztbe feküdni az ágy végében, mint egy kutya – válaszolta Adri.

Nevettem.

− Majd én alszom velük. Miért nem alszol a kinti nagy ágyon?

− Mert te kint vagy, és annyira későn fekszel le, hogy az már nekem nem jó.

− Ma nem fogok olyan későn lefeküdni. Különben is, van alvómaszkod meg füldugód.

− Ha bedugom a füldugóimat, hallom a fejemben a zúgást.

Erre megint elröhögtem magam.

− Hát, neked tényleg semmi se jó. Szerintem legjobb lenne, ha egyáltalán nem aludnál.

Kicsit elmosolyodott.

− De ma korán lefekszem, mert fáradt vagyok. Alszom a gyerekekkel, és te alhatsz kint – ajánlottam fel.

− Oké – mondta kicsit felvidulva.

Aznap este Móni közénk feküdt. Eleinte nem értettem miről szól a film, amit bámultunk, aztán derengeni kezdett. Többek között a boldogságról. Az igaziról, ami a hétköznapok mélyén ül. Álomszerű, fura és kedves történet volt. Közben sört ittam és régi, kicsit vizenyős tortilla-csipszet ettem. Boldog voltam, még ha kissé szomorú is, mert már biztosan tudtam, hogy bizonyos értelemben elrontottam az életemet. Néztem a főszereplő párt: engem ezer éve nem ölelt át így felébredéskor senki, nem simította végig a vállam egy női kéz, miközben írtam, és nem mondta hajnalban, hogy hogy szereti az illatomat. Törvényszerűen arra gondoltam, hogy ha Adri nem is, valaki más esetleg megtenné mindezt. Talán csak pár évig, de az is fantasztikus lenne. Persze a magamfajta pozitív lelkek úgy gondolják, el kellett rontaniuk az életüket, hogy végig járhassák ezt a hasonlíthatatlanul érdekes és izgalmas utazást.

Elandalodva néztem a filmet, és bár tudtam, hogy később ezért majd megvetem magam, kétszer is megsimogattam Adri haját, amit a rá jellemző, riadt mozdulatlansággal fogadott.

Móni a film fele körül ásítozni, fészkelődni kezdett, aztán bevonult a hálószobába, és becsukta az ajtót, kis idő múlva azonban résnyire kinyitotta, aztán szélesebbre.

− Ki van ott? – kiabáltam. – Egy kislány nyitogatja az ajtót? Ki az?

Semmi válasz, csak az ajtó tárult ki még pár centire. Felugrottam a kanapéról, odamentem, és az ajtó mögül felkaptam Mónit.

− Kis kedvencem – mondtam neki, ő meg átkarolta a nyakamat. Visszatettem a kanapéra, kettőnk közé, ám egy idő múlva megint sóhajtozni kezdett.

− Na, én bemegyek Mónival – mondta Adri.

− Móni majd jól elalszik kettőnk között a filmen, aztán bevonszoljuk – mondtam kicsit reménykedve. Mindig is az ilyen pillanatokért éltem, amilyen az, hogy tévét nézünk ketten, és elalszik köztünk a gyerek. Nagyon kevés ilyen pillanat volt. – Ugye, Móni?

− Igen.

− Nem, bemegyünk –, mondta Adri azon a kicsit kongó hangon, amit azokra az alkalmakra tartogat, amikor „ő már alszik”, s nekem mégis van képem hozzászólni.

− Hát, jó – mosolyogtam reményvesztett, beletörődő vidámsággal.

Tovább néztem a filmet, és közben odaültem a számítógéphez, és írtam, mert mindenféle eszembe jutott. Micsoda szép este!

Pár perc múlva Tibi somfordált elő a szobájából.

− Apa, ma este megeteted te a halakat? Én már álmos vagyok.

− Persze, megetetem.

− Anya mérges lesz.

− Dehogy lesz mérges. Nem haragszunk rád semmiért.

− Rád lesz mérges – mondta a hálószoba kilincsét fogva Tibi a zilált, hosszú haja mögül.

− Rám? Miért?

− Azt mondtad, te alszol bent velünk, és ő alhat kint.

− Hú, basszus, tényleg. Elfelejtettem. – Úgy látszik, még ezen az egyedülállóan békés, idilli estén is tudok okot adni Adrinak arra, hogy megbízhatatlan, figyelmetlen fráternek lásson. Felkeltem, megállítottam a filmet, lekapcsoltam a tévét és a számítógépet, aztán beléptem Tibi után a sötét szobába.

− Alszol? – suttogtam meglehetősen hangosan.

− Miért? – jött a kelletlen válasz Adritől. Már megint belegyalogoltam a védett világába.

− Eszembe jutott, hogy te kint aludnál. Lekapcsoltam mindent, jöhetsz.

− Már nem – hallatszott a sötétségből.

− Ugyan már. Gyere! Szívesen alszom bent.

A film annyira ellazított, hogy elhatároztam, kedvesen határozott férfiként fogok viselkedni, aminek nem tud majd ellenállni. Kicsit nyitva hagytam a hálószobaajtót – ez rendszerint főbenjáró bűn volt, ma este viszont nyugodt kedvességem elsöpri majd az ilyen apróságokat – és teljesen kihúztam az eddig csupán félig nyitott kanapét.

− Megágyazok neked, jó? Már nincs film.

− Nem alszom ott, nem érted?

Mellbevágóan hideg, kemény, ellenséges hang volt, semmi más nem volt benne, csak színtiszta gyűlölet. Egyszerre határozottan érezni kezdtem, hogy valami kifacsarodott, természetellenes dolgot tettem. Hogy szólongatok egy halottat, és ezt meg fogom járni. Beleborzongtam, ahogy a sötét ajtónyílás felé pillantottam. Szó nélkül becsuktam a hálószobaajtót. Mit is képzeltem? De nem számít. Komótosan megágyaztam. Mióta pár hete rám jöttek a pánikrohamok, valamit át kellett ölelnem, hogy el tudjak aludni, ezért Tibi szobájából ezúttal egy piros lábú, sárga tevét hoztam ki, hogy ne aludjak egyedül. Hány éve volt már, hogy odaadtuk a tevéjét egy ismerős ismerősének, mert már úgyse kell Tibinek, hisz nagyfiú, aztán kiderült, hogy borzasztóan hiányzik neki, mire nyomozni kezdtem, és kiderült, hogy az IKEÁ-ban már nem árulják, de végül a Vaterán találtam egy megkímélt példányt, és boldogan megvettem, és azt mondtuk Tibinek, hogy ez az ő régi tevéje. Ezek a kegyes kis hazugságok, amik bűntudatos-meghatott könnyeket csalnak a szülők szemébe... Régen volt. Jó lesz átölelni éjjel a tevét. Negyvenhárom éves vagyok, és egy tevével alszom, bazmeg. Nem vagyok normális.

Ahogy tettem-vettem, csendben nyílt a hálószobaajtó. Nem néztem fel, igyekeztem nem törődni Adrival. Ha lebasz valamiért, újabb vicces élmény. De valószínűbb, hogy csak kimegy pisilni, és nem szólal meg, nem néz rám.

− Kijöttem, hogy bocsánatot kérjek.

Felnéztem, meglepetésemre Tibi volt az.

− De miért?

− Akkor még azt hittem, hogy Anya szeretne kint aludni. Akkor még azt mondta.

− Jaaa... Semmi gond, ne viccelj. Aludj csak, nincs miért bocsánatot...

− Apa! – nyögött fel könnyes szemmel. Hirtelen rájöttem, hogy az előbb az asztal mellett állva belelapoztam a felvételi előkészítő feladatsoraiba, majd letettem a papírokat, és biztatóan megsimogattam a hátát. – Ez... iskolás! Most mosakodhatok! Most vettem fel ezt a pólót! – sziszegte félig sírva.

− Ugyan már, de hát ez tiszta, nincs semmi baj! – próbáltam megnyugtatóan beszélni, bár tudtam, hogy ilyenkor úgyis hiába. Levette a pizsamapólót és a szennyesbe dobta. Bementünk a fürdőszobába, ahol rengeteg szappant kent a nyakára, én pedig sztoikus nyugalommal fogat mostam.

− Várj csak, hátul nem látod, én könnyebben lemosom – mondtam, és meleg vizet folyattam egy nagy szivacsra, aztán finoman letörölgettem vele. Kicsit megnyugodott, másik pólót vett, aztán alkoholos szemüvegtörlővel feltörölte az étkezőasztalt ott, ahol a felvételi feladatsor volt.

− Jó éjt!

− Jó éjt!

Érdekes este, gondoltam, én figyelmetlen és elmélázó pasas vagyok, aki egy tevével alszik, a fiunk kényszeres, tisztaságmániás és ok nélkül bűntudatos, a feleségem pedig egy dühös halott. Üresnek éreztem magam. Leültem Tibi akváriuma elé, eleséget szórtam a halaknak, és figyeltem, ahogy a kis szemcséket kapdossák. Aztán lefeküdtem a nappaliban álló kanapéra, magamhoz szorítottam Tibi tevéjét a takaró alatt, és éreztem, hogy ő is szeret engem.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.