Az Összhang összhangja
Gáspár Ferenc az ősz során két kötettel is jelentkezett: egy novelláskönyvvel és az Én, Mátyás király című regénnyel, amellyel a Janusszal elkezdett, majd a Galeottóval folytatott regényfolyam immár trilógiává bővült. A november 17-én, az Írók Boltjában megrendezett esten ugyan a fókuszban a novellagyűjtemény, az Összhang állt, Berka Attila író, szerkesztő, az est moderátora rögtön az esemény elején mégis szóba hozta a regényt is, amelyről az író elárulta, hogy az előzményeihez hasonlóan nem igazodik tűpontosan és minden körülmények között a történelemhez, jóllehet történelmi tényeket nem változtatott meg az elbeszélő, mindazonáltal a történelmi hitelesség mértéke nagyjából ötven százalék mindhárom kötetben.
A novelláskötetre térve először Bolberitz Zsófia előadóművész olvasta föl a címadó novellát, amely kapcsán Berka azt a föltételezést fogalmazta meg, hogy a kötet kulcsnovellája. Gáspár nem cáfolta, nem is erősítette meg azt a megközelítést, ugyanakkor abban egyetértett a moderátorral, hogy az Összhang fontos szervezőeleme a kötetnek már csak azért is, mert egy olyan novelláról van szó, amely nem is egy, de rögvest öt, hiszen ugyanazt az eseménysort öt szereplő szemszögéből beszéli el, öt külön írásban, mintegy öt tételben, novellafüzérként. Berka Attila megjegyezte, hogy az Összhang Gáspár Ferenc egyik korábbi kötetében is megjelent, ám akkor még csak az első változatban, a másik négy szemszögből elmesélt verzió azóta született. „Úgy éreztem, hogy számtalanszor átéltünk hasonló történeteket” – magyarázta meg az író, hogy miért foglalkoztatta ennyire ez a novella, miért tért vissza hozzá újra és újra.
A nézőpontok és a témák változatossága egyébként is jellemzője a kötetnek, s erre utal a borítón látható összetört tükör is, Berka Attila pedig Agatha Christie-t is szóba hozta, mivel mind Miss Marple, mind Poirot megoldási képlete nagyon hasonló: mindenkit meghallgatnak, majd levonják a végkövetkeztetést, az új Gáspár-kötetben ennek analógiájára számos nézőpontból vizsgálódhatunk, számos perspektívából követhetünk végig történeteket. Ennek a szerkesztési elvnek a fényében a cím értelmezése körül kisebb vita alakult ki a moderátor és a szerző között arra vonatkozóan, hogy van vagy nincs összhang az Összhangban, amely Bolberitz Zsófia szerint egy táncot is idéz. A végső konszenzus szerint a beszélgetők az Összhang kissé groteszk, erősen kelet-közép-(köztes-)európai összhangja mellett tették le a garast, amely kicsit savanyúbb, kicsit kisebb, de a miénk. A szerző a kötet szerkesztőjének, Szűcs Annának is kifejezte a köszönetét, aki nagy gonddal és jó érzékkel állította sorba a novellákat, gondosan ügyelvre mid az olvasói igényekre, mind a művészi szempontokra.
Szó esett még az írásról mint terápiáról és mint művészetről, s a kettő átjárhatóságának lehetőségeiről, történelemről és rendszerváltozásról, köz- és korhangulatokról, olvasásról és olvasókról, prózáról és versről, a történet hatalmáról, a novella- és a regényolvasás különbözőségeiről, a filmről és filmes adaptációkról, az irodalom jelen- és utókoráról. Arra a kérdésre pedig, hogy végső soron miért is írnak az írók, Gáspár Ferenc így válaszolt: „Hát egyrészt jó játék, másrészt meg nem értünk semmihez, semmi normális dologhoz, ezt meg valahogy össze tudjuk fabrikálni: van eleje, közepe, vége, és van, akinek valamiért tetszik…” – És az Összhang sokaknak tetszhet. Változatos, szellemes, elgondolkodtató kötet, olvasásra érdemes, olvasásra csábító.
Bene Zoltán
