Ajándék

Mereven fókuszálsz a két csempe közti fugára. Koszos. Vajon mikor takarították le utoljára? Kezed ökölbe szorul, aztán rádöbbensz, összegyűrted a papírdarabot, amit kaptál. Lehajtott fejjel nézed a kipontozott részt.

– Csak alá kell írni – cseng a füledbe.

Igen, mondod magadnak. Csak alá kell írni. És majd valakinek jobb lesz. Van még fél órád, hogy dönts. Harminc perc, hogy elköszönj.

Miért kell neked döntened? Te ezt nem akarod. Mellkasodban szúró fájdalom jelentkezik.

A folyosó ajtaja kicsapódik. Vézna lányka áll meg melletted, kezében egy műanyag egyszarvú játékkal, a vizesballont bűvöli.

– Segítesz? – kérdezi feléd fordulva.

Legbelül üvöltenél.

Nem! Hagyj békén!

Vörös haja két copfba fogva. Hatalmas szempillái alól kivillan barna írisze.

– Segítesz? – jön újra a kérés.

Gépies mozdulattal kiszeded a beszorult poharat és felé nyújtod. Hálás pillantás után a kislány vizet enged, mire te nagyot nyelsz. Azt se tudod, mikor ittál utoljára.

– Szomjas vagy? – Vékony hangja az agyadba mászik.

Behunyod a szemed, mert belsőd megint tiltakozik.

Nem akarom hallani. Olyan, mint...

Melléd ül.

– Nincs baj – suttogja.

– Nincs? – kérdezed, miközben ránézel.

A kislány keze a karodra fonódik. Narancssárga a karszalagja.

– Igyál – nyújtja feléd a poharat.

Már túl közel van hozzád. A torkodban gombóc forog. Elveszed a vizet, és magadba öntöd. Szétfolyik benned, mintha üres tér lennél.

Egyre jobban gyűrőd a papírt a kezedben.

– Köszönöm – motyogod.

– Eláruljak egy titkot?

– Ha van kedved...

– Jövő héten leszek hatéves.

Beléd szorul a levegő. Felrémlik a tegnap éjjel. Panka megkérdezte tőled:

– Anya! Tudod, hogy holnap leszek hatéves?

            Apró kezecskéje erőtlenül szorította a tiedet, miközben a monitor sípolni kezdett. A doktornő félretolt téged, és Panka fölé hajolt, egyre többen jöttek. Túl gyorsan történt minden.

– A mamitól most kaptam ezt a szoknyát – hallod magad előtt.

A kislány arca bár csillog, a szeme alatt mély barázdák feszülnek. Lassan körbefordul előtted, pontosan ezt a szoknyát nézted ki te is Pankának.

– Beteg vagy? – Magad se tudod, miért kérdezted, hiszen a karszalag mindent elárul.

A mellkasára teszi a kezét.

– Apa azt mondta, itt bent valami nem jó.

Újra megjelenik a lányod arca, ahogy ott feküdt az ágyban.

– Anya, ez nem jó... – zúg a füledbe a tegnap.

Mondanád, hogy semmi baj, majd itt bent meggyógyítanak, de nem vagy rá képes. A kislány közben egész halkan egy dalba kezd, miközben ringatja magát. Fátyolossá válik a szemed. Szívesen felkapnád, elfutnál vele, hogy csak a tiéd legyen, nem teszed.

– Ezt én is ismerem – mondod halkan, és arra eszmélsz, hogy együtt dúdoltok.

Összenevettek, amikor vége, aztán a lányka megint melléd telepszik.

– Apa azt mondta, ha meggyógyulok, iskolába is mehetek.

Arcán ott a remény.

– Nagyon vigyáznod kell magadra – suttogod alig hallhatóan.

– Neked van gyereked? – kérdezi.

Kinyílik a folyosó ajtaja, egy meggyötört férfi lép oda hozzátok, felkapja a kislányt, és magához szorítja. Kisírt szeme mindent elárul. A kislány még integet, majd eltűnnek a hatalmas fémajtó mögött.

Felette tábla.

Transzplantációs osztály.

A kipontozott részre esik a pillantásod.

 

Get ready, get set, go

Hajnal van, megszólal az órád.

Már akkor megbántad, hogy megvetted, amikor még nem is tudtad, angolul fog vinnyogni.

Five thirty. Five thirty. Five thirty.

Még jó, hogy nem éred el, mert biztos a földön landolna. Ideje felkelned, hiszen tudod a programot, te mégis átfordulsz a másik oldaladra, végül is vasárnap van. De az is tiszta számodra, hogy ez a nap futással kezdődik. Megint jön a figyelmeztetés.

Five fifty. Five fifty. Five fifty.

Felülsz az ágyban, de beléd szorul a levegő. A melledhez kapsz, aztán visszaesel a párnára. Hát persze, jut eszedbe a masszőröd intelme, nem így kelünk fel.

Mély levegőt veszel, bent tartod, majd engeded, hogy távozzon. Mindkét bokáddal apró köröket írsz le, csuklókörzés, fejbiccentés jobbra, balra, a térdedet felhúzod és az ágy szélére tolod, majd a lábszáradat lelógatod. Újabb mély levegőt veszel, és kifújáskor feltolod magad.

Ma is sikerült.

A párna ugyan még mindig hívogat, de te már gondolatban máshol jársz.

Jó tíz perccel később zárod a kiskaput magad mögött, lófarokba kötöd a hajad, és aktiválod a sportórádat. Két-három magasra nyújtózás után beleszippantasz a vasárnapi hajnalba. Minden csendes, lassan indulsz, legyen ez bemelegítés, a kitűzött cél mégiscsak tíz kilométer.

Magad mögött hagyva a falutáblát meg kell állnod, a Nap éppen felkelni készül a domb felett, sugárkévéje fénylik az alatta elterülő zöld mezőn. Füledben megszólal Michael Jackson They Don’t Really Care About Us száma. Tudod, hogy indulnod kell.

– Gyerünk – mondod, és a lábad engedelmeskedik.

Futás közben igyekszel mindent kitörölni a fejedből. A tegnapi felesleges veszekedés kesernyés ízét, és a lefekvés utáni hiányérzetet. Figyeled az aszfalt szürke színének változatait. Itt-ott foltozták az utat, odavonzza a tekintetedet egy-egy különleges formájú, letört darab.

Beérsz a szomszéd községbe. Az út szélén futsz, nehogy a kutyák felugassák a gazdikat. Újabb szám következik. Szakács Gergőtől a „Ne sajnálj”. Éneklésre késztet. Ott van benned a szavak jelentése, érzed a ritmust, a kívülállók azt látják, egy nő fut, miközben tátog.

Megérkezel ahhoz az oszlophoz, ahol vissza szoktál fordulni. Combod már megérezte, hogy félúton jársz, így megállsz egy pillanatra. Kezed a térdeden pihen, lihegsz. Pár éve ez még meg se kottyant. Most meg... Tudod, hogy nincs mese, visszafelé is ugyanennyi van még, indulnod kell. A Nap közben vészesen elindult felfelé, és nem kímélve téged, sugarait ontva izzadságcseppeket csalt homlokodra.

– Köszi – sziszeged csak úgy felfelé.

Elindulsz, de nem ugyanarra visz az utad, inkább az alsó utcát választod, így amikor beérsz a két községet összekötő erdei ösvényre, örömmel nyugtázod, árnyékban és enyhe fuvallatban teheted meg a maradék távot. Élvezed, hogy még mindenki alszik, élvezed, hogy csak magad vagy. Nincsenek gondolatok, nincsenek feladatok, mindössze az alattad található aszfalt – és te. Az utat két oldalról védik a tölgyfák. Egyik-másik koronája behajolva, még több árnyékot adva ölelkezik a túloldalon lévővel. Az utolsó szakasz következik. A vádlidba belenyilall az ismerős fájdalom. Enyhe görcs, itt a tűrőképességed határa.

– Gyerünk már – nyögöd.

Emelkedő jön. Utálod, de nincs mese, meg kell, hogy legyen a kitűzött cél.

Hogy is volt abban a novellában? A domboldalon felfelé a lovak felgyorsították lépteiket. Micsoda macskaság. De mégis azt veszed észre, te magad is gyorsítani kezdesz. Talán csak, hogy hamarabb felérj?

Már látod az emelkedő tetejét. Zihálsz.

– Csak még pár méter...

Felérsz. Mély sóhaj hagyja el a szádat, kétszáz méter van még a házig. Lassíts, mondja belső hangod, de nem engedelmeskedsz. Gyorsítasz, és mintha versenyen lennél, mindent beleadva beérsz a célba.

Tíz kilométer, emeled kipirult arcod a Nap felé, mintha neki dicsekednél.

Két vizslád meglát, farokcsóválással hízelegnek, miközben rólad ömlik az izzadság.

Elégedetten hajolsz előre, nyújtasz, teljesítetted a tervet. Egy méterrel többet sem lettél volna képes megtenni. Jöhet a megérdemelt reggeli, egy nagy pohár narancslével.

A bejárati ajtó nyílik, megjelenik a párod.

– Hol voltál? Megyünk akkor biciklizni?