Március végén a rendőrnyomozóknak egyszeri jutalmat utalt ki a városparancsnokság. Ezzel ismerték el a munkájukat, amely leginkább abból állt, hogy az ismert és nyilvántartott szegedi kommunisták listáját átadták a franciáknak. Igaz Gerő sem azt nem érezte, hogy megszolgálta volna ezt az összeget, sem büszkeséget amiatt, hogy − ha lagymatagon és a Klárával titkon folytatott eufórikus viszony miatt mintegy önkívületi állapotban is, de − részt vett a jutalmat érő tevékenységben, amelyet annak ellenére, hogy nem szimpatizált a vörösökkel, igen közel érzett a besúgáshoz, ennél fogva a jutalmat a júdáspénzhez. Mindennek ellenére a pénz igen jól jött, végre meg tudta adni a tartozását Albertnek, akihez a decemberi kölcsön óta még kétszer fordult hitelért, így összesen már kétszáz koronával volt adósa a Jatata portásának. Elhatározta, hogy a jutalom több, mint a felét, kétszázharminc koronát ennek a kiegyenlítésére fordítja, így még némi kamatot is fizet, ha jelképes összegűt is, kivált, ha tekintetbe vesszük a pénz gyors értéktelenedését. Március utolsó napján, ami hétfőre esett, el is látogatott a Bánomkert sorra, ahol az Angyal-ház, azaz a Jatata szomszédságában, egy pincelakásban lakott Albert. Ezúttal azonban nem tartózkodott otthon. Mivel lassan a városra ereszkedett a szürkület, a nyomozó arra a következtetésre jutott, Albert már a munkahelyén van, elsétált hát a Jatatáig.

A portást, aki inkább amolyan rendfenntartó és testőr szerepet töltött be a kuplerájban, valóban az Angyal-házban találta. Gyorsan el is számoltak egymással. Albert elégedetten, sőt, elismerően csettintett.

− Nem gondoltam, hogy megadja, nyomozó – jelentette ki.

− Nem élek vissza a helyzetemmel – önérzeteskedett Igaz Gerő.

− No, azzal most nehéz is lenne – lépett hozzájuk egy hórihorgas férfi. Az arca nagyon keskeny volt, kiugró pofacsontokkal, mélyen ülő szemekkel. Nem kellett hozzá sok képzelőerő, hogy egy halálfejre emlékeztesse az embert. Ennek ellenére Igaz Gerő nem nevezte volna kellemetlen jelenségnek. Taszítónak semmiképp. Jóllehet megnyerőnek sem.

– A franciák diktálnak nálunk – folytatta a férfi. Úgy beszélt, mintha egy láthatalan kéz befogta volna az orrát.  – Az ország más vidékein meg vagy a vörösök, vagy valamelyik balkáni csőcselék! Barbárok mindenütt! Gyalázat!

Két Imperatores szivart húzott elő a belső zsebéből, az egyiket a nyomozónak nyújtotta.

− Éljen vele – mondta. – A nevem Balog Károly.

− Akit fuvarosnak is neveznek – egészítette ki Igaz Gerő gondolkodás nélkül, szinte automatikusan. A szivart nem vette el.

− Ahogy mondja, nyomozó – bólintott Balog, s az arcán átsuhant egy furcsa grimasz, ami talán vigyor lehetett. A szivart továbbra is a rendőr orra előtt tartotta.

− Egy kis kikapcsolódásra is hajlik, vagy szigorúan csak üzleti ügyben van jelen? – kérdezte némi támadó éllel.

− Csakis Alberthez jöttem.

− De nem hivatalos minőségben, ha nem tévedek? – Balog kissé irritáló orrhangjából továbbra is agressziót és lekezelést vélt kihallani Igaz Gerő. A legszívesebben kiverte volna az Imperatorest a felé nyúló kézből, ehelyett azonban elvette a szivart, és megrázta a fejét.

− Természetesen nem.

Balog tüzet adott a rendőrnyomozónak, aki mélyet szippantott a finom dohányból. Magában el kellett ismernie, hogy igen-igen jelentős a különbség a Memphis és az Imperatores élvezeti értéke között. Ez bőszítette, ám bosszúsága nem a dohányárunak szólt, sokkal inkább a saját helyzetének és annak, aki megkínálta a füstölnivalóval.

− Pedig van itt néhány tüzes kis nő – jegyezte meg a fuvaros Balog. – Amíg tönkre nem teszi mindet az a sok majom, addig érdemes lenne kipróbálnia egyiket-másikat!

− Miféle majmokra gondol? – kérdezte Igaz Gerő.

− Hát nem tudja, nem hallotta, nem látta, hogy ide járnak ezek a francia gyarmatiak? –fintorgott undorral a fuvaros Balog. – Gyarmatinak nevezik őket, és így hívják saját magukat is, miközben… Eh! A tisztjeiktől is fölfordul a gyomrom, nemhogy ezektől…

− Márpedig elhiheti, hogy jobban jártunk velük, mit a rácokkal vagy az oláhokkal – jelentette ki Igaz Gerő, ki tudja, hányadik alkalommal az elmúlt hetekben, hónapokban.

Balog Károly pár pillanatig a homlokát ráncolta, mintha eltűnődne a nyomozó szavain.

− Talán – bökte ki végül. – A legjobb azonban az lenne, ha a magunk urai lennénk. Se francia gyarmatiak, se rácok, se oláhok, se bolsevik, se zsidó söpredék, se ezek mindenféle keresztezése és keveredése meg korcsosulása nem ülne a nyakunkon! Ébredni kellene, lerázni magunkról ezt a sok vérszipolyt, mint a bivaly a bögölylegyet a hátáról!

Ébredni, gondolta Igaz Gerő, hát persze, ébredni − ezt egyre gyakrabban hallja, és mindig ezen a kihívó hangon, ezzel a baljóslatú hangsúllyal.

− Horváth úrral, aki segédfogalmazó minálunk, ilyenekről is szoktak társalogni? – érdeklődött mintegy mellékesen.

− Vele is, igen. És sokakkal még. Ébrednek azért a magyarok... Ha nem is minden magyar hajlandó tisztán látni, tisztán érezni és gondolkodni, azért vagyunk jópáran, akik igen…

− Értem – vágott közbe a nyomozó határozottan.

− Horváth úr szerint a vejét a szerbek ölték meg – váltott témát Balog.

− Erről nem mondhatok semmit – mentegetőzött Igaz Gerő. – Annyit csupán, amennyit az újságok is megírtak.

− Ne aggódjon, én Zilahy barátomtól úgyis megtudok mindent – somolygott Balog Károly.

Zilahy, Zilahy, ismételgette magában Igaz Gerő. Aztán hirtelen mintha megérezte volna a Nílus cigaretta illatát: az elegáns úr a Zoltán utcai házmesterlakásban!

− Zilahy Ágoston, a hírszerzés századosa – dünnyögte.

− És emellett egy igaz, ébredő magyar – vágta rá diadalittasan Balog Károly. – Volt szerencsém – tette még hozzá, megbökte a kalapját, azzal odébb állt.

− Ez egy vadbarom amúgy, viszont övé a fél ház – köpött egy hegyeset a távozó után Albert. – Nagy a pofája, a lövészárokban bezzeg maga alá hugyozott volna!

− Ezt nem tudhatjuk – morogta Igaz Gerő, s nem értette, miért veszi védelmébe Balogot, még ha ilyen lagymatagon is.

− Viszont attól, hogy egy vadbarom, attól még igaza van – folytatta a portás. – Látom itt minden este ezt a sok francia egyenruhába bújtatott sivatagi majmot, hallom a híreket, mit művelnek a szülővárosomban a megszállók, az a balkáni csürhe, a vörösök meg Pesten garázdálkodnak, s mit ad Isten, a legtöbbjük zsidó, és nem tudok másra gondolni, csakis arra, hogy ébredni kéne, de még mennyire, hogy ébredni!

− Élni inkább, Albert, élni, ha már egyszer átvészeltük ezt az elmúlt öt évet…

− Hát éljen, nyomozó, ha hagyják!

Igaz Gerő kilépett az utcára, de még hallotta, ahogy Albert megtoldja a mondanivalóját:

− Csak hát nem fogják hagyni, arra mérget vehet!

A nyomozó megtorpant a bordélyház lépcsőjén, de nem reagált a portás szavaira. Figyelmét akkor már a kovácsoltvas kapu kötötte le, pontosabban a két alak, akik a kapuban egymásnak feszültek.

− Adhhab ’iilaa aljahimi, kafir! – lihegte az egyik.

− A kurva anyádat! – sziszegte a másik, aztán a szavak ordításba torkolltak, Igaz Gerő pedig egy pillanatra megdermedt, ám menten magához tért, ahogy Albert elsuhant mellette. A portás, akár egy párduc vetette magát a küzdelembe, s mire a nyomozó a tetthelyre ért, már hátra is csavarta a kezét az egyik verekedőnek: egy arabképű, a marokkói szpáhik egyenruháját viselő francia katonának. A másik dulakodó a földön fetrengett, s úgy nyüszített, mint egy kutya, a kezét a szemére szorította.

− Megvakított ez az állat! – nyögte, miközben próbált talpra állni.

Igaz Gerő az Albert vasmarkában vergődő katonához fordult.

− Qu'est-il arrivé? – kérdezte rossz franciasággal.

− Cet homme a dit que je suis un singe – felelte hasonlóképpen gyönge francia kiejtéssel az arabképű.

− Majomnak nevezte, azért ugrott neki – fordított Igaz Gerő Albertnek.

− Nohiszen – biggyesztette le az alsó ajkát a portás, és a szpáhi veséjébe térdelt.

− Albert! – kiáltott rá szigorúan a nyomozó, aztán tovább faggatta a katonát.

− Êtes-vous un spahi?

− Oui.

− Rester calme! Je suis un policier – mutatta föl a jelvényét. A szpáhi megvonta a vállát.

− Albert, menj, telefonálj a rendőrségre! – utasította a portást, s közben előhúzta a fegyverét. − És orvost is hívjanak!

Albert teljes erőből gyomorszájon vágta, aztán elengedte a szpáhit, aki menten összegörnyedt, és a fogát csikorgatta. A másik férfi, akivel verekedett még mindig a szemét fogva jajgatott. Igaz Gerő ekkor fölismerte: Majer úr volt, a hentes a Szabadkai sugárútról. Ahogyan Balog és Albert, szintén egy ébredő magyar…

− Kellett ez magának, Májer úr? – kérdezte félhangosan. – A kutyaúristenit ennek a kurva világnak!

A szpáhi időközben kiegyenesedett, gyűlölködve nézte a szenvedő hentest és a nyomozót. Igaz Gerő ráfogta a pisztolyát.

− Rester calme, ne bouge pas! Je suis un policier.

Az arab nem mozdult, nekitámaszkodott a kapunak. Széles övéből tőr nyele kandikált elő.

− Couteau – mutatott Igaz Gerő a szúrószerszámra. – Jette-le!

A szpáhi kihúzta az övéből, és a nyomozó lába elé dobta a szép, míves jatagánt.

− Paix! – Igaz Gerő szája egészen kiszáradt. – Paix! Nyugodjon meg maga is, Májer úr, úton van a segítség!

− A szemem, bassza meg, a szemem… – nyöszörögte a hentes.

− Azt baszhatja már – érkezett vissza Albert. – Telefonáltam. Mindenki jön.

Az orvos ért oda először. Megvizsgálta a földön ülve mind hangosabban panaszkodó Májert, megállapította, hogy mindkét szeme súlyosan megsérült, a szpáhi egy-egy hüvelykujját nyomta a jobb és a bal szemüregébe, s ha Albert nem lép közbe, minden bizonnyal ki is pattintotta volna a szemeit a helyükről, így azonban talán menthetőek.

− A jobb legalábbis – morfondírozott a doktor. – A balért nem kezeskedem…

Kisvártatva odaértek a betegszállítók, szinte egyszerre a csendőrséggel és a francia katonai rendőrséggel. Májer urat hordágyon vitték el, Igaz Gerő pedig egy csendőrszázadosnak jelentette, amit tudott, hogy az egy francia tisztnek tolmácsolja a szavait. A francia tiszt megvetően hallgatta végig az esetet, láthatóan sem a saját emberét, sem a hentest nem sajnálta, s nem is rejtette véka alá, mennyire megveti mind a sivatagi szpáhit, mind a magyar mesterembert. Zárt szájjal elmondott mondataiból Igaz Gerő kihallotta a barbares szót. Barbárok vagyunk mind, gondolta magában a detektív. Fáradtan figyelte, ahogy a francia katonai rendőrök elvezetik a szpáhit, s mintegy véletlenül nekitaszítják a kovácsoltvas kerítésnek, a magyar csendőrök cigarettára gyújtanak, és sóvár pillantásokat vetnek a kupleráj bejárata felé, amelyben Albert áll és az orrát túrja, miközben a Jatata ablakaiban egyre-másra borzas lányfejek jelennek meg. Ez is egy barbár kor, tűnődött a nyomozó, mert minden kor barbár.

 

(A kiemelt képen a hajdani szegedi Angyal-ház, más néven a Jatata nevű bordély látható, amely a Bánomkert sor 7. szám alatt állt; az épületet 1990-ben bontották el.)