Az ember, akinek túl sok haza jutott

A szövevényes családregények mindig nagy népszerűségnek örvendtek hazánkban, gondoljunk csak Fábián Janka Búzavirágjára vagy Szabó Magda Régimódi történetére. Ezekben a művekben az elszakadást, a bolyongást, az újratalálkozásokat és a nehéz döntési helyzeteket olykor tovább súlyosbítja a háttérben dúló társadalmi elégedetlenség, politikai viszály, a nemzetiségi, osztály- és nyelvi ellentétek, netán egy világháború. Gáspár Klára valós események alapján alkotta meg történelmi eseményekkel átszőtt trilógiáját (Székely vér, Székely szív, Székely sors). A fokozatosan építkező cselekmény feltárja a szereplők családi kapcsolatait, a radikális döntéseik mögött meghúzódó okokat, miközben a történetmesélés tradíciója is érvényesül. A trilógiai első könyvében, a Székely vér prológusában egy sír előtt állunk, ahonnan elindul a kalandos visszaemlékezés:

„Apjával szembeszállva – mint a mesebeli szegény ember legkisebb fia – elment szerencsét próbálni, sikerrel járt és közben a legkisebb királykisasszony kezét is elnyerte.
Később családostól országokon keresztül menekült, és többször is a semmiből kezdett új életet egy újabb hazában.
Hogy aztán a háború utáni politika a mélységbe taszítsa.
Újra és újra felállt.”

A Trianon utáni tragikus események aktívan formálják a szereplők sorsát, a szemléletes karakterábrázolások pedig lehetővé teszik, hogy gondolataikat is megismerjük, így megérthetjük döntéseiket. A főszereplő, Zoltán büszke a székely paraszti származására, és bár megvan benne az elszántság és a tenni akarás, de a földműveléshez nincs kedve. A családjától leválva, kissé távolabb él, inkább tanul és a pénzszerzésre összpontosít, mert egy lazább és gondtalanabb életre vágyik. Eleinte könnyen megy az érvényesülés, mivel szimpatikus, szorgalmas, intelligens és illemtudó fiatalember, így hamar meg is találja támogatóit és a szerelmet is.
Az író komoly munkát fektet a szerelmi szálak kidolgozásába, melynek egyik magyarázata az lehet, hogy egy háború sokkjából lábadozó térségben vagyunk, a II. világháború előtti időszakban, a Romániához csatolt Bukovina településein, ahol az emberek ösztönösen próbálnak valahogy egy kis boldogsághoz jutni. A székely vér mégsem tipikus szerelmes regény.
Könnyű belehelyezkedni a kötet világába, a karakterek élnek, hitelesek, megismerhetjük a székely mentalitást és a helyi szokásokat. A regény egyik fájdalmas üzenete, hogy a falvak lakosai nem tehettek arról a helyzetről, amibe belekerültek, sok család nemzedékek óta élt ott, és egy csapásra üldözöttek vagy megtűrtek lettek, minden túlszínezés nélkül. Innen indul a vándorlás, ami csak veszteségekről, az otthonok elhagyásáról szól, sokan csak a legszükségesebbeket vihették magukkal, miközben nem tudták, lesz-e majd hol letelepedni, hogy hasznukat vegyék – és felmerül a kérdés ilyen helyzetekben: mit nevezünk egyáltalán a legszükségesebbnek?
Arról az időszakról is képet kapunk, amikor még az eltérő nemzetiségű emberek súrlódások nélkül elvoltak egymás mellett. De a világ nagyot fordult, az ember pedig az alkalmazkodáson túl nem tehetett egyebet. Zoltán így is próbál boldogulni és jegyese kedvében járni, igényeinek megfelelni – mely igények nem túl alacsonyak, mivel Coco Chanel a példaképe, és a letelepedés, a megállapodás is küszöbön van már:

A stílus bizonyára szándékosan dísztelen és egyszerű, kihangsúlyozza a helyi emberek túlgondolásoktól mentes életmódját, felfogását. Érdekesnek és némiképp furcsának találom, hogy a székely nyelvet, a tájszavakat, a jellegzetes lingvisztikai ízességet mellőzi a könyv. Persze így is szerethető a kötet, és a gyakori – talán szándékos – szóismétlődések ellenére is a kordokumentum kategória felé hajlik, olvastatja magát, miközben érünk is általa, hiszen megerősíti bennünk azt, hogy bárhova is sodorjon az élet, gyökereink a szülőföldből soha ki nem szakadhatnak.

A folytatásban, a Székely szívben Zoltán immár boldog házasságban él, ám a háború hamar közbeszól: felesége német származása miatt muszáj otthonukat elhagyni. Zoltán nem lehet német állampolgár, így marad román, ám ha Bukovinában maradt volna, akkor magyar lenne. 
A szerző mély együttérzéssel, ugyanakkor csavarosan ábrázolja a háború áldozatainak dilemmáit, és azt a helyzetet, hogy mennyire fel tudja kavarni emberek tömegeinek életét a politika. Bár a második világháborúban a főhősök nem vesznek részt, mégis az eseményeket elszenvedő alanyokká válnak. Egykori otthonuk kilöki őket magából, hiszen mindenkinek a származása szerinti országába kell visszamennie, mert abban a bizonytalan időszakban, ha valaki más nemzetiségű volt, gyanússá válhatott:

„Másnap jelentkeztek a bizottságnál, ahol tájékoztatták őket, hogy van egy lehetőség, ahová költözhet a család, de nem Németország, hanem Ausztria. Vagy ezt elfogadják, és két-három héten belül utazhatnak, vagy várnak tovább a németországi lehetőségre. A válaszadásra is kaptak néhány nap gondolkodási időt. Az iratokból kiderült, hogy ők még mindig román állampolgárok, úgyhogy szükséges számukra a honosítás és a német okmányok beszerzése. Egyedül Zoltán honosítási kérelmét utasították el, azzal, hogy az csak azoknak jár, akik német felmenőkkel rendelkeznek.”

A trilógia záródarabja a Székely sors, melyben a kálvária nem ér véget, bár sok szálat elvarr a szerző, és kapunk pár választ is, a vonaton való véget nem érő zötykölődés és a csomagokkal vándorlás még mindig alapmotívum. Mégis az újrakezdés reménye hatja át folytonosan a lezárást. Zoltán Magyarországon telepszik le, belekóstol a mezőgazdasági munkálatokba, de közben elégedetlen, nem ezt az életet akarta, nem ezért tanult, felrója sorsának, hogy minek is élt példamutató életet, miért volt tisztességes és szorgalmas, ha az élet csak csekély kompenzációkat nyújt neki. Már az ötödik országban él, mégse jut előbbre, csak a távolság nő közte és szülőföldje közt. Unja, hogy mindig a nulláról kell kezdenie, és hiába ért véget a háború, a valódi hazatérés elmaradt.

„A „nagyok” harcában ő, a kisember és ártatlan családja lett a vesztes. Pedig csak boldogan akart élni feleségével és fiával.
Azért, mert egyszer beszélt Rajkkal franciául?
Vagy azért, mert egyszer meglátogatta Lizi családját Ausztriában?
Netán azért, mert nem lépett be a pártba?
Az is lehet, hogy csak példát kellett statuálni Rákosinak.”

Még a fejezetcímek is („Vége a vándorlásnak?” / „Soha nincs vége a vándorlásnak”) a mozgás ciklikusságának motívuma köré rendeződnek, az örökös hurcolkodást előrevetítve, amint bőröndökkel – és nehéz szívvel – felmálházva útjukat róják hőseink. Talán a folytonos helyváltoztatás adja a kötetek valódi ritmikáját, néhol felcsillantva a végleges letelepedés reményét. Minden viszontagság ellenére nem túl nyomasztó belepillantani e család életébe, hiszen bőven vannak azért boldog pillanataik is.
Mindhárom kötet cselekményközpontú, országokon átívelő, autentikus, élménygazdag, tanulságokban bővelkedő. A trilógia utolsó darabjában nyitva marad a végleges letelepedés kérdése, bár kapunk néhány lehetséges alternatívát; mindhárom kötet egyöntetűen kifejezi a reményt arra vonatkozóan, hogy a jelenlegi és eljövendő generációknak sohase kelljen mindezt átélniük.
 

Gáspár Klára: Székely vér (2019); Székely szív (2020); Székely sors (2022). Budapest, Publio Kiadó.

A recenzióhoz kapcsolódóan hallgassa meg az alábbi székely irodalmi humoreszkekből készült felvételünket is: