Bőr alá csúsztatott szemek

Mindannyian fel akarunk repülni a Holdra, hogy onnan nézhessük önmagunkat, megérthessük, ami volt, tudhassuk, hogy mi lesz. Kicsit elidőzhessünk a kráterek szélén. Ilyés Krisztinka épp ezt teszi, és engedi, hogy mellette üljünk, amíg azon gondolkodik, hogy „megbánást tükröz / a tóban a telihold, / törékeny test vagy.” (Újhold helyett). Mindannyian törékenyek vagyunk, akiket „a szakadék szélén megrémiszt a mélység”, és akik tétlenül azt kérdezzük, „hová tart a zuhanás?” (Magánrepülés)

Ezt a kötetet olvasva, amikor nincs se nappalunk, se éjszakánk, megnyugvást ad a tudat, hogy a költő elfogadja a „meghívást egy szürkületi magánrepülésre” (Magánrepülés), és mi is vele mehetünk. Nem leszünk egyedül. Segít megérteni, hogy milyen felkerülni egy polcra, amikor az ember elhasznált tárgyként lebeg, vagy kifeszített jelenetben, valaki más emlékében, hogy milyen valaki gyermekrajzában lenni, de segít azt megrajzolni is, együtt rajzolódunk a versei által, saját emlékeinkből ragadja ki önmagunk.

Ebben a könyvben minden egyszerre súlyos és súlytalan, a hajók papírból vannak, a madár-motívumhoz viszont a félelem társul, a költő felhőknek és csillagoknak ír verset, képzeletében pedig színes befőttesüvegbe zárt mindent és mindenkit, akiről írt. Mi, az olvasói is ott ülünk a polcán, és „vállainkra hajol a Hold” (Nézők a színpadon). Ilyés Krisztinka kráterei pedig tökéletes mélységet ölelnek át ahhoz, hogy kiugró részeiről magunkat is elemezhessük, hiszen:

„az emberről mindig leszaggatják
a kérdezés alakzatait,
csak az bújik meg itt,
amit nem mersz kimondani.”
(Családi fotó)

A három ciklusból álló kötet (Papírcsillag, Magánrepülés, Halálnapló) olyan, mint egy tér külső határvonala, amelyen belül a költő önmagát próbálja ábrázolni, miközben különböző idősíkokban bújik el előlünk. A három ciklus három értelmezési kísérlet halmaza.

Az első ciklus, a Papírcsillag próbálja tudatosítani a megszólaló múlt-mozaikjait. Véletlen is lehet, de inkább konkrét költői elképzelésnek látszik, ahogy megjeleníti ennek lényegét: a ciklusban szerepel egy Mozaik című verscsokor is, amely haikuszerű versekből áll, majd mindennek a végén a hiány marad: „És darabonként / rakom össze magam. Nézd, / innen hiányzol.” (Egy egész én).

A hiányérzet meghatározó a versekben, ez a következő, Magánrepülés ciklusra is jellemző. Viszont itt a feldolgozás véget ért, a kiábrándultság veszi át a helyét:

„Madarak dulakodnak a dobozban,
kicsontozott lelkeket köpnek
egymás csőrébe.
A látványtól elhányod magad,
magasba hajítod a szárnyasokat.”

Olvasáskor arra döbbenünk rá, milyen ártatlanok vagyunk. Amikor semmi nincs, senki nincs, csak mi vagyunk. A versbeszélő helyzete viszont tengelyt vált. A Papírcsillag komfortjához képest zavar keletkezik a magány békességében. Ami eddig volt, nincs többé, a beszélő leszaggatja a kérdezés alakzatait, és konkrét válaszokat is ad arra, miért teszi ezt: „Isten szemeket csúsztat a bőröm alá. / Hol vagy kövem, felhőm, csillagom, / a keresésedben elfeledkeztem”. Most úgy érzi, hogy „itt most valaki más játszik helyettem” (Papírsárkány), de amikor fókusza más felé fordul, a költőben akkor is ott van a bátorság, hogy vállalja akaratát, kíváncsiságát a megfoghatatlan iránt, amely körülötte mozgolódik: „Fekete boldogságban / lenyomatokat hagynánk, / de akaratunk nem tud / belefagyni a szitált sötétségbe.” (Reynisfjara). Ez az Odakint című versben is megfigyelhető: „Külvilágot rajzolunk / a bepárásodott ablakokra, / letört faágakkal doboljuk / a ránk maradt idő ritmusát.”

Miközben lélegzet-visszafojtva olvashatjuk a kétkedő szerelem gondolatait: „Mikor növünk fel annyira, / hogy eldönthessük, / kellünk-e mi egymásnak odakint?” (Függönyhúzás után), finom érzékletességgel megírt sorokkal is találkozunk: „Júliusi mellhúsban / turkálnak az indián kezek, / pitvarmezőkön bújócskáznak / piros ruhás Anasztáziák.” (Első felvonás). Lemondani a külvilágról cél és teher, de eközben: „tüdőnyi hazugságokat / lopunk a virágosedényekbe, / tölcsért formáló kezünkbe / ordítjuk szerelmünket, / nincs menekülés” (Egymagam). Menekülés valóban nincs, de a költő keresi, keresését pedig a természet képeinek megörökítésével vegyíti, miközben mindennapjait is beleszövi a szövegbe, de ezt galaktikus magasságokba tudja emelni: „Unalmas napjainkon rózsatáncot jártunk, / sötétedéskor esti fűbe feküdtünk, és színes / fátyolba hívtuk össze kedvenc csillagjainkat.”

A harmadik ciklus, a Halálnapló több részes prózavers, egyszerre visszaemlékezés, napló, nosztalgikus írás, de szociológiai elemzés is olyan emberekről, akik néha eljöhetnének hozzánk, „mint a nénikhez Jézus, / vagy a fura emberekhez a szellemek álmukban” (Százegyedik bejegyzés). Az Anyu (Változik a változás) című versben összefoglalóan találkozhatunk a beteljesületlenséggel: „Ha egy ember alva hal meg, / az álma is meghal vele”, és azzal, milyen a be nem teljesültség: „Anyu nem aludt. Ő félt. Szeretni kezdte az életet.
(…)

Egy konténer mellett találták meg,
az egyik keze csupa vér volt, a másikban
hervadt piros rózsa. Látni akartam, de nem lehetett.
Már nem látható, halott.”

Ilyés Krisztinka egyszerre látja azt, ami élő, és ami halott. Mintha körülötte lebegne minden, érzékeny sorokkal nyugtázza a mindenben ott lapuló létezőt.

Amikor először olvastam a könyvet, ezeket a szavakat írtam fel magamnak: félelem, fejlődés, tisztaság, játék, teremtés. A színeiről – azoknak, akik színekben is látnak, hiszen „az illat együtt jár a színekkel” (hétköznapok): a fehér árnyalatai, sárga. Az illatok alapján: a méz illata, a réti virágoké, az a bizonyos virágporos hangulat. Ez a hangulat mindent körbeleng.

Ilyés Krisztinka kötete mindannyiunké, akik felnőttünk ahhoz, amihez nehéz felnőni. Azoké, akiknek van kedvenc felhője és kedvenc dombja, ahonnan az égre nézünk, és akik tudják, hogy a dombon fekve „az öregség bordákba hajlítja / a visszaemlékezés tükörképeit” (Nyomokban).

Ilyés Krisztinka: Papírcsillag. Előretolt Helyőrség Íróakadémia, Budapest, 2021.