Naponta élni, naponta meghalni

Pejin Lea hangja merész és zavarba ejtő. Kimondja helyettünk azt, amit mi nem mindig merünk. Második, hogy meg sem érte című könyvében magunkra ismerhetünk. A versek nem szépítenek, inkább kérlelhetetlenül őszinték.

A két ciklusra tagolt kötet (mint a hóhér, szertartás) sorai nem megközelíthetetlen, metafizikai magasságokba ívelnek, sokkal inkább a hétköznapi világot ragadják meg: „bent élsz. / feletted család, / alattad félkész / tinédzser maszturbál. / panelszagban paprikáskrumpli- / egyvelegbe térdelsz, / részeg vagy / hetente kétszer…” (panel). A versek epizódszerűek, ugyanannak a világnak a darabjait vélhetjük felfedezni bennük, versbeszélőjük is homogén hangon szól. A sorokban ott vannak felnőtté válásunk, énkeresésünk megkerülhetetlen kétségei, bizonytalanságai, melyekben minden egyes lépés és döntés megkérdőjelezhető. Jól szemlélteti ezt a kötődés problémássága is, mely a kötetben vissza-visszatérő téma. A hogy meg sem érte soraiban a szerelemről, vonzalomról utoljára jutna eszünkbe a tisztaság. Sokkal inkább valami tisztátalannak, esendőnek, véletlennek tűnik, semmint állandónak: „a budi ajtajához taszítani / remegő testét. / sárban, vizeletben, sörben / tocsogva. / (...) elhagyni lassan / a zsibongó teret, / trappolni hányásban, / üvöltésben.” (szirtről a mélybe); „érzed ezt? / dögszag. / a miénk.” (francia nyomás) A szerelem olykor szimplán a testiség, máskor valós formájában nyilvánul meg. Egyszer egész lényével szeret, máskor használja a másikat: „a másikat csak részegen, / akkor is csak eldugott helyen tudtam, / ha tudtam szeretni.” (ahogy…); „mint süllyedő hajóról menekülő a levegőbe, / úgy kapaszkodtam karodba…” (rest)

Jellemzőek a könyvben a kontrasztpárosítások: „haldoklott temploma, / templomában az imák, / imáiban a húgyszagú padló.” (szirtről a mélybe); „épp, hogy már a szentelt vizet ittuk / a sörök helyett, olyan szép volt. / tisztán történt, / mint a születés, / a halál.” (hogy észre sem vettük) Gyakorta bukkannak fel a fiatalság helyszínei, például az egyetemi kocsmák, melyek ragadós asztalaikkal, színes röviditalaikkal, hányásfoltjaikkal a züllés, az átmeneti állapotok terei egyben. A részegség, a rosszullétek időnként túlmutatnak önmagukon: „savanykás, barnás színűt hánytam / utoljára, / vedli a bőröm a lelkem.” (szertartás) A versbeszélő ezzel egyidejűleg már kezd elidegenedni ettől a világtól. Ezt legerőteljesebben talán az őszinte testek univerzuma című vers szemlélteti: „nem bírom már az alkoholt sem, / valahol itt kell, hogy véget érjen a / kamaszkor, kezdek monológba. / (...) nem hiányzik a hányás, a rosszullét, / csak az izgalmas félórák az estékből, / amikor valaki, / valaki csak elhiszi, / hogy lehet valami.”; „Szánalmasnak nevez, / meg öregnek, / a sokadik feles után / megy is tovább / valami partira, / egyetemi helyre. / még várok harminc percet / itt egyedül, mondom… / harminc percet, / de csak annyit, / ígérem.” Nem meglepő, hogy az identitáskeresés is erőteljesen benne van a sorokban. A versbeszélő keresi magát, csapong, még nem egészen tudja, kicsoda, és hogy mi a jó neki: „madár voltam, költöztem, / öntudatlan madár, fészket rakni rest.” (madártánc) Talán az a pillanat a legsúlyosabb a felnőtté válás útján, amikor egy adott ponton az ember még akármerre elindulhat, ez az első döntés azonban nagyban befolyásolja majd a későbbi döntéseket. Emellé társul a határontúliság ténye is, mely a fent említett identitáskeresésnek másfajta színt ad: „nincsen nekem / nem is kértem / nem is adtak volna / identitást” (itt is, ott is). Ha elgondolkodunk a határontúliság tényén, megállapíthatjuk, hogy az emberek számára a határ egyik vagy másik felén ez, a másikon az vagy: határon túl magyar, magyar oldalon határon túli, azaz mindkét esetben más, mint a többiek. „így éltünk, mint hal a vízben, és csak ritkán, négyévente / jutott eszünkbe, hogy mi másfajta magyarok vagyunk, / ha vagyunk” (családregény); „hogy a haza nem is haza / nem is volt az sosem / befogadó elbocsátó / egyik-másik nekem / nem mozdulok feláldozom / mindkét életemet” (itt is, ott is). A sorok között egyértelműen felfedezhetők azok a pillanatok, amikor a két pólus/otthon közötti egyensúly megbillen. Ezek látszólag jelentéktelen dolgok, mégis lenyomatuk van az emberben, előidézheti az érzést, hogy az egyik otthon háttérbe szorult. Gondolhatunk itt akár állandó lakcímre, vagy egy TAJ-kártya elkészülésére: „mikor végleg kikapcsolták a szerb számomat, / s mikor megkaptam laminálva a tajkártyámat, / erre fogom szívtelen tettem, hogy / kilöktem egy halott galambot a lakásunk elé. / akkor jöttem rá, hogy nincs visszaút. / sem az igazán magyarrá válásból, sem a halálból” (galamb-eset).

Pejin Lea lírai nyelve letisztult, nem túldíszített. Nyersen mondja ki a gondolatokat, ahogy első alkalommal fészket ütnek bennünk: „nem tudom, / most menjek utánad? / olyan elvesztegetett időnek tűnik. / (...) nem tudom, / most hagyjam magam? / nincs is kedvem megmozdulni, felesleges. / (...) nem tudom, / engedjek, hogy rábeszélj? / az ellenkezés kimerít.” (hogy meg sem érte) Akárcsak az első kötetben (Nyugati csiga körfűrésszel álmodik), úgy a másodikban is felbukkannak a védjeggyé vált szójátékok: „sírva fogadlak, / ha távozol, írva fakadok, és elhiszem, / hogy megtörtént minden.” (fakadok) Az olykor iróniába áthajló merészséget is érdemes kiemelnünk, ami e versnyelvnek másik lényeges jellemzője: „(egy) ribanc vagyok, / anyám! / álarcos bálba igyekvő orátor. / szerzetes harisnyatartóval / összefogott miséje vagyok. / ribanc, anyám, / hazug ember…” (farsang). Nyersessége mellett azonban gyönyörködtető ez a költészet, elég akárcsak a mondanivalóra és az önmagukban szép sorokra gondolnunk: „mintha nem is lenne húsod, / mintha meghalni járnál az ölembe, / és minden találkozásnál egyre kevesebb / maradna belőled.” (francia nyomás); „elhánytam elveszett kulcsok / közé a tengert is.” (madártánc)

Van valamiféle megragadhatatlan végzetesség a Pejin Lea megformálta világban. Ez talán a gyakorta felbukkanó halálmotívum margójára írható. A halál itt nem feltétlen a végesség, eltűnés értelmében erőteljes, sokkal inkább mindennapos tapasztalat. Ez a versbeszélő erőteljesen él („táncoltunk, / még mindig csak táncoltunk”), talán pont emiatt képes újra és újra meghalni: „a teremtő joga a pusztítás, meghaltam / múlt hét pénteken / kora délután” (azt mondja). És talán épp e mélyen ott lapuló törékenység miatt hihetjük el, hogy akármennyire szép is, de lassú halál az élet.

Pejin Lea: hogy meg sem érte. Előretolt Helyőrség Íróakadémia, Budapest, 2021.