„Annyi szélvész játéka”

Borsos Miklós valahányszor a Balatont rajzolta – a vizet a horizont földcsíkjával és az égbolt ívével –, a teljességet érzékeltette. Víz, föld és égbolt együttesen az univerzum modellje lett a grafikus képein. Ehhez elég volt egy koordinátarendszer vízszintes tengelyének egy pontját alulról domború és felülről homorú parabolával érintenie. Az emberi szem számára a napvilágnál a látványnak e hármas egység az összefüggéseket is elrejtő mindenség modellje.
Kisfaludy Sándor az elemeket szavakkal éppen ilyen pontosan szerkesztette Kesergő szerelem című verseskönyvébe több mint kétszáz éve már erről a világról, amelyet gyermekkorában ép egésznek láthatott. Ennek a földet, vizet és levegőeget még együtt-érzékelés gyermekkori élményét festi elénk Himfy könyvének első soraiban. Íme, Kisfaludy Sándor verses iniciáléja az I. énekben:

Mint az őzek az erdőben,
         A halak a vizekben,
Madarak a levegőben,
         A méhek a kertekben:
Oly szabadon s kedvem-telve
         Éltem egykor napjaim!

A méhek sem hiányozhatnak e képről, ugyanis Kisfaludy korában még ismerősek voltak azok az ikonológiákból, s a méz aranyszíne az emberiség gondtalan, szenvedések nélküli időszakát jelentették: az édent. A gyermekkor paradicsomának, vagyis a boldogságnak az elvesztése azonban mind a fiatal férfi bensőjében, mind az általa érzékelt világban szétroncsolja az épséget. Ehhez elég az, ha „egy gőgös szép” megsebzi az ifjú szívét, mint soha még senki azelőtt. Kisfaludy és a kor szóhasználatában a ’szép’ nem jelző, hanem magát a szebbik nemhez tartozó nőt jelentette. (Igen, az örök Évát!)
A költőben fellobbanó szerelem tüzét nem csillapította viszonzás. Ezek a hagyományos képek az antik mitológiából is ismerősek, így járt és jár mindenki, akit Ámor nyila talált szíven. (Nota bene: A szívet emésztő, olthatatlan tűz a negyedik őselem!) Viszont a gyermekkor édeni boldogságát, ami a fájdalmas, keserves szerelmet (a jelző ellentéte a mézédesnek) megelőzte, Kisfaludy Sándor a 9. dalban ismét kiterjesztette vízre, földre és égre:

Boldog valék nyugalmamban,
Őtet még nem ismervén,
Mint a halak a folyamban,
Bú s gond nélkül éltem én.
A szabadság mezejében
Kényről kényre repültem,
S a barátság kebelében
Életemnek örültem.
Ámor sorsom irígylette,
S őt velem megismértette;
Láttuk egymást, s Ámor ott
Csak magamat nyilazott.

Ha csupán a gyermekkori boldogságát – mint fiziológiai komfortérzetet – akarta volna még hangsúlyosabbá tenni ifjúságának komisz lelkiállapotával szemben, Kisfaludy bizonnyal megáll, s beérte volna azzal az archaikus szóláshasonlatunkkal, amely szerint „él, mint hal a vízben”. De továbbment, komplexszé téve a strófa képfüzérét. Azzal, hogy nyugalma és fájdalommentessége egyszerre ott lakozott mindenekben: az égben, a földön és a vizekben, de még a baráti ölelésekben is, azt üzeni a költő, hogy szerelmi érzésről vallani csakis létezésünk egészére vonatkozó kérdések föltevése után, metafizikai válaszokkal lehet. A Csongor és Tündét író Vörösmartyt már semmi egyéb nem foglalkoztatja. Boldogságkereső hőse a hármas útra lép, s onnantól nem az anyagi világ próbáit kell kiállnia szerelméért.
Kisfaludy a 30. dalt követő IV. énekben harmadszor is fölidézi a három elemet, s abban a teremtményeket, amelyek az éjtől – a költővel ellentétben – megkapják a természettől a nyugalmat:

Akkor ég, föld, víz elcsendesűl,
S napkelet, napenyészet:
A nyugalom ölébe dűl
Az egész nagy természet;
Minden állat: járó s úszó,
Az okos és oktalan,
Szelid és vad, mászó, csúszó,
Az okos és oktalan,
A szóló s a szótalan…

Kisfaludy Sándor megpróbáltatásai a mindennapi életben annyival súlyosbodtak, hogy nem csupán szerelmi csalódásának jelképes foglya, de ténylegesen a francia birodalomé is lett. Egyszerre Vénusz és Márs rabja. Igaz, Madame Caroline d’Esclapon akár meg is édesíthette – ez utóbbi – státuszának napjait. Hogy másról, többről ne is szóljunk… Kisfaludy Sándor vándorlása francia földig mindenesetre tényleges, nem pedig irodalmi toposz. De azzá válik, mégpedig a szerelem intim tájain, a Kesergő szerelem oldalain. Kisfaludy is filozofikus alkat, nem csupán Vörösmarty. Himfy bensőjében szív vezérel, amikor örvénylik. Szíve hánykolódásának története a Kesergő szerelem minden strófája. Kínlódásai közepette is a szerelem eszménye vezeti Himfyt, akár Csongort.

Mi az, ami a szétesett elemeket összekötheti? S amitől átjárhatóvá válnak a külön világok, a földi és égi szerelmek? Igen, a mesefa. Az életfát, a paradicsomfácskát kell keresnünk! Kisfaludy Sándor a dunántúli erdők fáiból a legjellegzetesebbeket meg is nevezi a II. énekben:

Tölgyek s bükkök árnyékában
Lankadok, nem enyhülök:
A patakok zúgásában
Álomba nem merülök.

A francia fogság idején Himfy fenyőkre és olajerdőkre látott (amelyek nem vigasztalhatták), de e tölgyek és bükkök hazaiak, valóságosak voltak, ismerősek a költő számára a Sümeg környéki erdőkből, amelyekben gyermekkora telt. E fák konkrét fák, de ne feledjük, egyáltalán nem lehetnek közönségesek attól fogva, hogy csak alattuk tud a sebzett szívű férfi álomba szenderülni. (Hamvas Béla szótárában az alvás „kozmikus metamorfózis”!) A lombok itt, a versciklus elején, máris összekötöttek két világot: az álomét és a valóét. Arról pedig, hogy mégiscsak a szerelem fáiról van szó, a 31. dal győzheti meg az olvasót, abban Balatonhoz közeli bükkök és tölgyek a mitológiai plánták:

Nem nyomhatván el tüzemnek
Ki-kicsapó lángjait,
Hátra hagyom szerelmemnek,
Ahol járok, nyomait:
Nevét szerte írogatom
A bükk- s hársfák kérgére,
S mindenütt megtanítgatom
Az echókat nevére.

A szerelem triviálissá vált szimbólumát látjuk manapság fákba vagy padokba vésve ma is, nemegyszer nyílvesszővel átfúrtan, s nem lehet egészen meglepő itt és most ugyanezt észrevennünk Kisfaludy versében. A szerelmes költő, akinek szívét Ámor sebezte, versében bicskájával a bükkök és a hársak kérgébe véste a Kedves nevét. A 38. dalban elárulja, hogy négybetűs. Azt, hogy a valóságban is fölírta-e az eleven fákra egy szív keretébe Szegedy Róza nevét vagy (a kötetben Liza) keresztnevét, netán csak kezdőbetűit – ma már aligha tudhatjuk meg. Abban viszont biztosak lehetünk, hogy Kisfaludy Sándor – Batsányi Jánoshoz, Csokonaihoz és Ányos Pálhoz hasonlóan – Vergilius költeményének soraira játszott rá. Aki ugyanúgy fájva panaszolta el a szerelmét, míg, mintegy pogány varázslatban, megsebezte a fát:

S fájva bevésem a fák fiatal héjába szerelmem,
mint növekednek a fák, úgy fog növekedni szerelmem.   

E stigmatizált fák alatt, a távolban, otthon, az imádott Róza-Liza sétál:

A hol ő van, nézd a fákat
S virágokat: milyen báj!
Szerelmet és Grátiákat
Lehell ott az egész táj…

Milyen gyönyörű panteista kép ez a dunántúli részlet önmagában is, szinte mesei, már-már a kortárs William Turner párás fényeit idézi. A kéklő dunántúli táj álomi lebegéséből egy súlyos és vén törzs formája bontakozik ki a legtöbbször, a tölgyé:

Ti a világ kezdetében
Támadt hegyek és völgyek!
S ti több százak szélvészében
Görbedt, csonkult vén tölgyek;
Életemet isméritek…

Ezek a sorok a 41. dalban szerepelnek, de mintha a 74.-ben is e strófa folytatódna: „Itt panaszlom kőnek, fának / Boldogtalanságomat; / Kő s fa talán megszánnának, / Ha értenék jajomat.” Csokonai Vitéz Mihály szintén egy vén tölgy (!) árnyában láttatja saját magát, az alól pillantja meg a sápadt időt, egy másik költeményében pedig ugyanúgy reménykedik, hogy a zordon erdők, durva bércek több érzéssel bírnak, mint embertársai.
A háború következményeit, köztük azt, hogy nem csupán egy halottat jelent, ha valaki a harcban elesik (lásd Georg Trakl Grodek című versét), mert szeretteit is lesújtja e végzet, Kisfaludy egy hasonlattal érzékeltette:

Egy élet felgyilkoltatván,
Így visz többet magával;
Ama tölgy levágattatván,
Így dült oda ágával.

A 76. dalban a „vén tölgyek gerebein / Csókák s varjak kárognak…” Egyre kísértetiesebbé válnak a fák. Ám Pilinszky János szavaival élve: „Valamikor a Paradicsom állt itt. / Félálomban újuló fájdalom: hallani óriási fáit.” Kisfaludy még Ádám és Éva megkísértésének a kígyóját sem hagyja említetlenül a 81. dalban:

Egy szép kígyó a szerelem:
Kerüld kiki okosan!
Ha kit megcsíp, odavan.

Akit megsebez Ámor nyila vagy az éden kígyója, annak szíve égő fájdalmakat érez. Ez a régi toposz új értelmet nyer Kisfaludy 85. dalában. A költő ugyanis mégsem hagyja, hogy a szerelem (az égi és földi érzés) a gonosz képzetét keltse. A szerelem diadalát és egyben szentségét dicsőíti himnikusan egy merész képalkotással: a teremtett világ mind a négy őseleme, még a tűz is, elfér egyetlen szerelmes emberi szívben. Az egész világ maga a szerelem, a kettő egy és ugyanaz, erre tanít az ész és a szív együtt:

Szerelemben fogantattál,
Szerelemtől születtél,
Szerelemmel tápláltattál,
Szerelmek közt termettél;
Amit szemed lát s füled hall,
(Így szól a bölcs értelem)
A teremtés valóival
Nem egyéb, mint szerelem:
Szerelem a föld, víz, tűz, ég,
S azt te még sem ismernéd még?
Kémleld ki csak szívedet,
Megtanít az tégedet.

Ezt a szépséges litániát bátran helyezhetjük Goethe rímes sorai mellé, aki Frau von Steinnek szóló levelében írt a szerelemről (szeretetről):

Woher sind wir geboren?
   Aus Lieb’.
Wie waren wir verloren?
   Ohn’ Lieb’.
Was hilft uns überwinden?
   Die Lieb’.
Kann man auch Liebe finden?
   Durch Lieb’.
Was lasst nicht lange weinen?
   Die Lieb’.
Was soll uns stets vereinen?
   Die Lieb’.        
 
Ennél az érzelmi és metafizikai magaslatnál még följebb csigáznia az olvasó képzeletét költőnek aligha lehet. Közeledünk a 100. dalhoz, s Kisfaludy-Himfynek döntenie kell, hogy tovább jajong-e, vagy elnémul. Ez bizony hamleti kérdés, amelyet föl is tett a 77. strófájában:

Szivem sebét tapogatom,
S kételkedve azt forgatom:
Mit volna már jobb tenni?
Így lenni, vagy – nem lenni?

A feleletet a 100. dalba foglalta a költő. Szapphó sorsát idézi maga elé, de a világirodalom első lírikusának tragikus végzetét nem helyeselheti, szomorú döntését nem követheti. Ha valahol, hát itt, az égboltra, a tengerre és köztük a horizontra látva tisztán ki kell, hogy táruljon már a költő szeme előtt a teljes láthatár. A tenger és az ég kékjét ezúttal nem egy erdei fa, hanem a költő pipájának kék füstje köti egybe:   

…Lelkem testem elhervadva
Fekszem itt a hegyfokon.
Csoportosan eregetem
Égő pipám kék füstjét,
S kétségesen szemlélgetem
A tengernek ezüstjét:
És Sapphóról emlékezem,
És a sorstól azt kérdezem:
Jó volna-e követnem?
Egy Echo azt mondja: Nem.

Szapphót extatikus, ám reménytelen szerelmi érzése öngyilkosságba kergette. Akár Batsányi, Kisfaludy is azt vallotta, hogy keresztény ember számára az élet, bármennyire is fájdalmas, kötelesség, így a kordivat szuicid magatartását elutasítja. Goethe sikerkönyve – szomorú – az öngyilkos olvasók számát szaporította akkoriban. (Az ifjú Werther szenvedései 1774-ben jelent meg.)
A határozott Nemet, ne feledjük, nem feltétlen a sors mondta ki, hanem a Visszhang, amely csak azt tudja visszazengeni, amit a költő egyszer már elkiáltott. Játékra, poétai tehetségre és filozofikus hajlamra vall ez a Balassi óta ismert költői megoldás. (Csokonai is szívesen élt a rímalkotás ezen módjával.)
A Kesergő szerelem című verses regény itt akár véget is érhetett volna, a száz dalból és a hozzájuk tartozó (római számokkal ellátott) énekek tökéletes kompozíciót alkotnak. Lélektani tűnődés tárgya lehetne, miért kellett a másik száz darabot is hozzáilleszteni az ép, egész tömbhöz. Az első száz dalban fölfedezhettük Kisfaludy Sándor műgondját, amellyel ciklusa témahálózatát tervezte s létrehozta. Az elemek együtt még felbukkannak (Szapphót majd még kétszer is megidézte), de ismétlésük a másfél századik dal előtt nem kelt olyan hatást, mint a kötet első felében. Ha nem is fogadhatjuk el abszolút jogos ítéletnek a Kazinczyét, de így érthetőbb, miért vetette volna tűzre Kisfaludy verseinek a felét.

A félelem elenyészett:
S égen, vizen és földön
Új élet s öröm tenyészett,
S csendesség, és béke lőn.

Akkor sem éri komolyabb meglepetés az olvasót, amikor a 155. dalban újra zabolázhatatlan erők szabadulnak arra a világra, amelyben a kesereg a szerelmes költő:

Zúg a zápor, ordít a szél,
Csikorog a rengeteg;
Dörög az ég, fél ami él,
Iszonyú a fergeteg.
Viaskodik ég, föld, víz, tűz,
Dühödik a természet…
 
Van, ahol növényi értelemben, már mitológiájától megfosztva nevezi meg s ábrázolja a fát Kisfaludy:

Szeretni s nem szerettetni!
Egek! mely kín s gyötrelem!
Mért kell néked meglehetni,
Szeretetlen szerelem!
Keserűség, epe s méreg
Annak élte, ki így él,
Boldogabban él a féreg,
A faélet jobb ennél.

Goethe jegyezte föl szüleiről, hogy szerelem híján növényi életet éltek… Amikor a fájdalmaktól mentes faéletet jobbnak tartja az emberéletnél vagy az animálisnál, Kisfaludy a lefokozott, alacsonyabb rendű létezéssel cserélné föl a magáét? (Ez legalább olyan szomorú lenne, mint az öngyilkosság rémképének felmerülése.)
A csillapíthatatlan kárhozatérzés állomásainak repetíciói közül tán egy emelhető ki a könyv második feléből, az a stáció, amelynél a költő eredetien s megint csak alkotói rangjához méltón fejezi ki szorongó létállapotát.  Íme, a 168. dal:

Mint a füge áttétetvén
Egy sivatag országba,
Haszon nélkül úgy állok én
Ez eleven világba;
Csak árnykép vagyok én itt,
Semmit meg nem foghatok…

A Ficus carica a Dunántúl kedves bokra, szereti a forró nyarakat a vidéken, s ha délies fekvésben ültetik, van, hogy kétszer is beérik édes gyümölcse. Gondolnánk, hogy Kisfaludy számára mégsem a bölcsőhelyet jelenti itt a fügefa? Szomorú, de éppen Palesztina tájára és Jézus korára kell gondolnunk. Amikor tavasszal a Megváltó beért Jeruzsálembe, s nem talált termést, csak lombot a fügén, megátkozta a fát.   (Mk 11:12–14, 20-26; lásd még: Mt 21:18–22; Lk 13:6–9.) Kisfaludy Sándor éppen ilyen átkozott költőnek látta s láttatta magát, mint ez az átoktól hamarosan kiszáradó fügefa.
A Kesergő szerelem dalai egy szerelmi regény fejezetei is egyben. Hiteles epikai szál fut végig a lírai művön: megtudjuk a nagy találkozás színhelyét és körülményeit 1795 őszéből a nevezetes badacsonyi szüreten. 1796-ban érte Kisfaludyt Szegedy Róza elutasítása, s a csúfos leánykérés után Milánóba ment, ott került francia fogságba… 1799-ben térhetett haza Dél-Franciaországból, de útja odüsszeiának bizonyult, mivel Nizza és Genova között tengeri viharba került, s akár Camõesnek a Mekong habjaiba, neki a Földközi-tenger hullámsírjába vesztek a versei.
A vihar ábrázolása során Kisfaludy benső háborgásához igazán illő tájat rímeltet a XVI. énekben, ismét felfokozott érzelmi állapotának, szíve örvényeinek kivetülését láthatja az olvasó. Mezei Márta szerint „az ossziáni költészetnek kedvelt motívuma” a tengeri vihar, s irodalmunkban „előbb Kisfaludy Sándor regéiben, majd a romantikus drámákban s a költészetben, Vörösmartynál, sőt Petőfinél is…”

Vagy bár most itt volna velem
Ő is a habok között,
Mint akkor, hogy a szerelem
Láncával megkötözött:
Midőn véle Badacsonynak
Szüreteltem hegyében,
S egy estvén a Balatonnak
Hajókáztam vízében!

A szentimentalista közhelyeket – szívről és észről, a kegyes kegyetlenről – (amelyek ráadásul hamisan eszményítenek) föl-fölváltják a megidézett emlékképek, amelyek nem csupán az igaz történetről vallanak, de minden hagyományos toposznál szebben, mert igazán életszerűen jellemzik Rózát-Lizát mint múzsát, hús-vér nőt. A 109. dalban például Kisfaludy abban a pillanatban örökítette meg szerelmét, amikor az imádott hölgy Joseph Haydn Teremtés című oratóriumának bemutatóján vesz részt:

Tanú valék, mint érezte
A muzsika hangjait,
Melyben Haydn kifejezte
A teremtés dolgait:
Érzeményi szép lelkének
Néhány könnycsepp gyöngyében
Tündökölve reszketének
Gyönyörű két szemében…

Haydn oratóriumának hatása kimutatható a Kesergő szerelem strófáiban is. Ahogyan a nagy zeneszerző a muzsika eszközeivel kifejezte, hogyan teremt az Úr káoszból földet, vizet és levegőeget, úgy választotta szét – láttuk, tudatosan, mintha csak a modern Borsos Miklós skiccelte volna föl – Kisfaludy az elemeket. Vörösmarty drámai költeményének nyitó színe közepén is a tündérfa törzse csillagot (eget), gyöngyöt (vizeket) és földi ágat tart meg. Megértjük, hogy a fa ágai az őselemeket jelképezik, s viszont. Kisfaludy Sándor a Kesergő szerelem második felében, ha nem is emlegeti a fát mint a világ jelképes egészét, azért nem feledkezett meg róla. A könyve legvégére, záródarabként egy töredéket illesztett. Igen, a vén tölgyfáról. Tudatosan az alábbi, be nem fejezett szakasszal, a töredékes XXI. énekkel rekesztette be művét:

Csörgő patak! életemnek
Mint az hajdan foly vala,
Igaz képe, míg mellyemnek
Szabad volt bal oldala;
Oh te! kinek gyöpös partján
Jár és nyugszik gyakorta
A vad tündér, aki nem szán,
S életem letiporta.

Kinek folyó tükörében
Lelé csak mását a test,
Melyet egész szépségében
Senki soha le nem fest;
Oh te! kinek siralmimmal
Szaporodott folyása,
És panaszos hangjaimmal
Elegyedett zúgása!

Százados tölgy! te ki épen
Állasz itt még, noha vén,
Tiszteletre-méltóképen
A mezőnek közepén;
Te, az idők repültében
Annyi szélvész játéka,
S oly sok nyárnak hévségében
Annyi vándor árnyéka!

Oh te! kihez támaszkodva
A gyönyörű fáradt test,
Szép s nagy lelke gondolkodva
Nézte, mely szép a napest;
Kinek csipkés leveleit
Sohajtásim ingatták,
Kinek erős gyökereit
Bús könnyeim itatták!

Te árnyékos, hűves erdő!
Annyi madár tanyája,
Kit gyakorta megkeres ő,
Szívem kedves kányája;
Te, kit szava víg hangzattal
Oly sokszor meglelkesít,
És elméje gondolattal
Oly bőven megnépesít.

Kinek zengő homályában
A bús annyit tévelygett,
Midőn párja birtokában
Minden madár enyelgett;
S a természet emlőiből,
Ki mindent életre hítt,
S az állatok örömiből
A bús szív csak mérget szítt…

Az epilógus-fragmentum mintegy összefoglalja a történetet, esszenciáját adja a szerelmes vers-románnak. (Egyedül a regényekből ismerős happy end hiányzik a negyvennyolc versszakból. Talán éppen e boldog csattanót nem tartotta szükségesnek tömören művéhez írni, mivel az már másik könyvének témája: 1800-ban Kisfaludy második leánykérését teljes siker övezi…) Újrafesti a gyermekkor idilli táját: megvan a patak, a fa, minden. Egyedül az idillt hessenti el a látványból. Nem is emberi alakot, hanem tündért helyez a képbe. Ez a lebegő alak valójában nem az eleven Róza-Liza, hanem egy pusztító angyal, azaz démon:

…gyöpös partján
Jár és nyugszik gyakorta
A vad tündér, aki nem szán,
S életem letiporta.

A verses szakasz főszereplője, egyben megszólítottja a vén tölgy. Nem csupán a költő bánatának, de az évszázadok alatt arra járók sorsának is egyetlen eleven tanúja. Nem véletlen, hogy Kisfaludy dalában a „mező közepén” él, vagyis az idő és a tér origójában.