Pandóra

Li Yuan befejezte a reggelijét (doupit evett, a kedvencét), beköszönt a szobába az anyjához, megsimogatta Fu Fut, a macskát, majd elindult munkába. Késésben volt, ezért úgy döntött, átvág a piacon. Nem szerette ezt az útvonalat, mert bármennyire vigyázott, sokszor lett véres a gondosan kipucolt cipője, ahogy a szürke betonon kerülgette a csendben csordogáló patakokat. A zsúfoltság is taszította, de még így is ez volt a legrövidebb út. A hátsó kapun kiérve felpattant egy metróra, nem kellett sokat várnia, kilencven másodpercenként érkeztek a szerelvények. A laboratórium ajtajánál lassított, előszedte táskájából kis méretű tükrét, és kicsit rendbe szedte a gyaloglásban félrecsúszott kosztümjét, igazított egyet a haján, majd belépett az épületbe.

A recepciónál összefutott Wuval, aki éppen akkor gyújtott rá.

– Szia, Li! Siess, kérlek, a harmadikra! A patkányok már éhesek.

– Neked is jó reggelt, Wu! És senki nem tudta volna odaadni a tápjukat?

– Ez a te feladatod, drágám! – paskolta meg Li fenekét, majd sietett tovább a liftek felé, égő cigarettával a szájában. Li csak nézett utána.

– Csakhogy megjöttél végre, Li! Ezt meg kellene vizsgálnod – nyomott egy szemüveges, alacsony férfi egy aktát a kezébe, miközben ő éppen a kabátját vette le – Ha készen vagy vele, megtalálsz az asztalomnál.

– Rendeben, Qiao, de legközelebb te csinálod meg nekem – húzta el a száját Li. – A múltkori kísérlet adminisztrációját is az én nyakamba varrtátok.

– Majd, ha fagy – nevetett fel Qiao. – Tudod, hogy nekem fontosabb dolgom van.

– Én is tudnék érdemleges válaszokat adni, ha végre odaengednétek a mintához.

– Drágám, jobb, ha tudod, te azért vagy itt, mert kellett egy nő is a csapatba. Jobban mutatnak a számok. De ez nem jelenti, hogy neked itt valaha bármi is leesik – vetette oda Qiao. – Ezt a vérfoltot meg töröld le a cipődről – mutatott a foltos lábbelire, majd faképnél hagyta Lit, belépve a labornak abba a helyiségébe, ahova a lány még soha be sem pillanthatott.

– Li, kérlek, ha már úgyis a konyha felé tartasz, hoznál nekem egy kávét? – dugta ki épp csak egy másodpercre a fejét Chang, Li közvetlen főnöke. Li, aki éppen egyáltalán nem a konyha felé tartott, morogva irányt változtatott.

– Azt hiszem, akkor kávézással kezdem a munkát – vonta meg a vállát, majd eltűnt a konyhaajtó mögött.

Liu Hong a tévé előtt ült, egy csésze meleg vizet kortyolgatva. Csak félig-meddig követte, hogy mi zajlik a képernyőn, a gondolatai állandóan a lányához, Lihez kanyarodtak vissza. Időnként megigazította a zsámolyon pihenő lábát, az utóbbi időben elhatalmasodott rajta a köszvény. Sokadjára nézett az órára, de az még mindig csak fél hármat mutatott. Li sosem ért haza hétnél előbb. Pedig olyan jó lett volna elrágcsálni egy kis csípős kacsanyakat, kibeszélni az izgalmas dolgokat. Bár Livel nem lehet virológián kívül túl sok dologról beszélni. Teljesen a munkájának él. Liut egyre jobban aggasztotta a lánya sorsa. Harmincöt évesen teljesen egyedül van. Egyedül pedig nem könnyű. Neki akkor feneklett meg az élete, amikor az egyetlen gyermek, akit világra hozhatott, lány lett. Xiao sosem vette a nevére. Megtagadta, hogy köze lenne hozzá, őt házasságtöréssel vádolta, és elhagyta. Xiaot már a házasságuk előtt sem tartotta sokra, a szülei választották neki, mégse csalta meg soha. Talán már mindegy is, hogyan volt. A végén ő maradt egyedül egy lánnyal a világ szégyenére. Lire mindennek ellenére úgy tekintett, mint egy hatalmas ajándékra. Megtett mindent, amit tudott. Etette, itatta, megtapogatta az ereit, amikor fájt valamije, gondosan figyelte, hogyan áramlik a vére. Olvasott is neki, főleg görög mitológiát. Ez volt az egyetlen hóbortja, amit megengedett magának az életében. A görög mitológia. Még diáklányként találkozott vele egy ósdi könyv lapjain, és azonnal beleszeretett a sok szövevényes történetbe. A görög istenek pontosan olyanok, mint az emberek. Visszapillantott a tévére, de Taiping hercegnő és Shao románca most az egyszer nem kötötte le. – Férjet kellene találnom neki – kanyarodott vissza az elejtett fonalhoz –, az volt mindig is a legnehezebb, hogy hagyjam menni a saját feje után. Egyetemre, messzire. De hát abban bíztam, így talán a saját ura lehet az életének. Talán körülnézek a piacon – ötlött fel benne a gondolat. Megint az órára pillantott, kettő óra negyvenegy percet mutatott.

Li ma előbb eljött a munkából. Soha, tényleg soha nem csinált ilyet, de most nem volt kedve a végtelen adminisztrációhoz. Az utcán állva döbbent rá, hogy nem tudja, mit kezdjen a délutánjával. Családja nincs. Már nem is valószínű, hogy lesz. Az anyjával meg szinte csak Prométheuszról vagy a többi görög hősről lehet beszélgetni, esetleg egy-egy kínai sorozatról, ami még jobban fárasztotta. Nem értette egyébként ezt a görög őrületet. Itt volt helyben a hamisítatlan, ősi mandarin kultúra, az anyja meg szinte fittyet hányt rá. Soha nem értett egyet a döntésével sem, hogy tovább akart tanulni. De legalább elfogadta. Csak szinte mindennap tudtára adja valahogy, hogy szerinte elpocsékolta az életét, és semmibe vette a sok áldozatot, amit az ő megszülése és felnevelése jelentett neki.

És tessék, lehet, hogy igaza volt. Mindenki semminek veszi a munkában, pedig nagyon jól tudják, hogy bárkivel felveszi a versenyt. Li hirtelen ötlettől vezérelve elment a Sárga Daru Tornyához. Mindig lenyűgözte ez az épület. Kicsit rontott a képen a turisták hosszú sora, de még így is beszippantotta a látvány. Elképzelte a régi csapszéket, ami a legenda szerint itt állt, a tanáremberrel, aki fél év ivás után citrommal rajzolt a falára egy darut. Látta maga előtt, ahogy a gyönyörű madár egyszer csak életre kel, és elkezd táncolni. Ahogy forog, úgy borzolódik a tollazata a szélben, majd felkapja Lit, aki ugrásra készen várja, és csak száll a messzeségbe. Semmire sem vágyott jobban, mint hogy irányíthassa a saját életét. Li lassan megfordult, és leballagott a lépcsőn a metró felé.

Liu Hong kinyitotta az esernyőjét, amivel a napsugaraktól óvta fehér bőrét, és elindult. Nem volt egyszerű, mert már hetek óta nem volt a lakáson kívül. Alig bírt ráállni a lábára, de úgy érezte, a cél érdekében erőt kell vennie magán. Felszállt egy metrószerelvényre. Elborzadva gondolt arra, hogy nem olyan soká már teljesen maguktól fognak közlekedni ezek a járművek. Ha rajta múlna, ez sohase történne meg. Miután leszállt a szerelvényről, besétált a parkba. Előhúzta a táskájából az egyoldalas, kézzel írt hirdetést. A legalapvetőbb információk szerepeltek rajta: nem, kor (Liu itt jócskán csalt), magasság, testtömeg, képzettség, munkahely, kereset, egészen pontosan megadva, mennyi jüan egy hónapban. Utána következtek az igények, milyen tulajdonságokat keres a másik nemben. A randipiac idősödő szülőkkel volt tele, akik gyermekük jövendőbelijét kutatták. Liunak nem sok sikere volt, hirdetése elveszett a többi kínálat között. A legtöbben, akik megálltak nála, csak a fejüket csóválták. Voltak, akik kitárgyalták a lánya helyzetét, de a legtöbben még úgy is maradék nőnek tartották Lit, hogy nem is tudták az igazi korát. Végül egy úrral (akinek hosszú, elegáns körmei voltak) mégis sikerült találkozót megbeszélni, így Liu elégedetten vette hazafelé az irányt.

Este a vacsoránál még a szokásosnál is nagyobb volt a csend.

– Ma még a szokottnál is később jöttél, Li! – vetette a lánya szemére, miközben a tányérjáról a terítőre pakolta az algát, amit nem kedvelt.

– Igen, tudod, ma rengeteg feladatom volt, nem is tudtam befejezni. Lehet, hogy holnap is túlóráznom kell.

– Holnap péntek van, gyere haza, kérlek, időben, most én főzök vacsorát.

– Te főzöl? – kapta fel a fejét Li. – Már évek óta alig lépsz be a konyhába.

– Hát pedig most mégis főzni fogok. Unom már a sok rendelt ételt. Ez is micsoda? Sushi? Van nekünk saját ízletes konyhánk. Ne késs!

– Rendben, anya – csóválta meg a fejét Li, miközben Fu Fu az asztal alatt kedvesen a bokájához dörgölőzött. – Nem fogok. Ami azt illeti, lehet, hogy akkor kicsit előbb itt leszek.

Másnap Lit többen megnézték a laboratóriumban. Nem simította le a kosztümjén a ráncokat, a haja ziláltan hullott a szemébe, és a cipőjén is gyanús foltok éktelenkedtek. De úgy festett, Li ennek nincs is tudatában. Elmerülten dolgozott egy feladaton, amit nemrég valaki rálőcsölt. Délután aztán felállt, kinyújtóztatta elgémberedett izmait, majd megkereste Qiaot.

– Van egy perced, kérlek? Le szeretném adni a dokumentációt, és bizonytalan vagyok valamiben – azzal rábökött egy részre a vaskos papírkötegben. Qiao egyre jobban összehúzta a szemöldökét, ahogy a sorokat olvasta. Azt sem vette észre, hogy Li elemeli az asztaláról a beléptető kártyáját.

– Mi ez, Li? Szarvashibákat vétettél, pedig ez nem jellemző rád.

– Ma kicsit szétszórt vagyok – vette vissza Li a dokumentumot, és már hátrált is ki a szobából. Még látta, ahogy Qiao fejcsóválva néz utána, aztán sietve elindult a hetedik emelet felé. A légzsilipes ajtóhoz érve beöltözött védőruhába. Most nyugodott meg először, hogy egész testét takarta a PPE öltözet. Odaérintette Qiao kártyáját, és átlépett a külső ajtón. A kis fülkében vett néhány mélyebb lélegzetet, mielőtt a másik oldalon felnyílt a zsilip. A steril szoba most teljesen üres volt. Li odalépett az egyik lamináris fülkéhez, és leemelt egy mintát.

            A felmondólevél mellé egy ajándékkal is készült Li, amikor a főnöke, Chang irodájába belépett. Azt akarta, hogy tudják, ki tette. Bizonyítani meg úgysem tudnak semmit. Ő aztán többé be nem teszi ide a lábát.

– Lehet, hogy egy minta kiszabadult a sterilszobából – vetette oda félvállról. Chang azonban csak egy féloldalas mosolyra húzta a száját.

– Nálunk, Li, hidd el nekem, minden a legnagyobb rendben. A labor biztonsági protokollja több mint megfelelő védelmet nyújt. Ha itt eltörik egy kémcső, az pontosan azért törik el, mert mi azt akartuk, hogy maga ezt tegye. Jól jegyezze meg, minden a tervek szerint megy. – Li egy percig még szemlélte a gúnyosan vigyorgó arcot, aztán szó nélkül kilépett, és elsétált az épületből.

Liu ismét piacon volt. Izgatottan készült az estére. Úgy érezte, életében először megpróbálja irányítani a sorsot. Először vett egy kevés szárított tengeri hínárt, amivel a lábát akarta kúrálni. Ezután elsétált pár csirkeketrec mellett, alig tudtak mozdulni a szárnyasok, a tollazatuk kilógott a rácsokon. Liu végignézte egy kisebb szarvas leölését és feldolgozását. Csóválta a fejét, amikor meglátta, hogy mennyi az ára egy kölyökborznak, és a cibetmacskát is gyorsan elvetette a menü tervezésekor. A kutyák mellett elsétálva enyhe sajnálatot érzett, bár, ha úgy hozta az alkalom, nem vetette meg a belőlük készült ételt. Már kezdett kicsit elbizonytalanodni, amikor meglátta a kedvenc pultját, és már tudta is, mit készítsen estére.

Li gyanakodva pillantott az anyjára. Kicsinosította magát. A lányát is próbálta rávenni a tisztességes viseletre, de Li örült, hogy végre megszabadulhatott a kényelmetlen kosztümtől. Csengettek.

– Anya, várunk valakit? – kérdezte Li egyre idegesebben.

– Jön egy úriember – jelentette be Liu enyhe bűntudattal a hangjában. Li elképedve nézett az ajtóból rá szegeződő vizslató szempárra, ami egy kopaszodó, beesett mellkasú, sápadt férfi arcáról tekintett rá.

– Ő Li? – kérdezte nyersen.

– Igen, engedje meg, hogy bemutassam a lányomat.

– Nem lehet huszonkilenc – felelte a férfi, és már fordult is meg.

Liu szemét lesütve fordult a konyha felé.

– Gyere, Li, vacsorázzunk meg!