Tanyavilág, romantika, történelem
Reisinger Attila Tanyákon című, két kisregényre tagolódó új kötete visszaemlékező monológ a második világháborút követő kegyetlen történelmi időszakra. A szerző olyan fontos társadalmi témákat tár elénk, mint a kényszermunkatáborba hurcolt gazdálkodó emberek sorsa, a letűnt magyar tanyavilág. A regények visszatérő motívuma a fény és az idő.
Az első, a Hortobágyon című könyvben a főhős, Sághy Irma az elepi kényszermunkatáborban töltött huszonhét hónapjáról számol be egy újságírónak. A nőt édesanyjával és édesapjával együtt minden előzetes bírósági tárgyalás nélkül tanyás kuláknak minősítették, és kényszermunkára ítélték. A szocializmusban a tanyák ellehetetlenítésére az ott élők erős identitástudata miatt törekedtek, a kuláknak minősített emberek öntudatossága ugyanis veszélyt jelentett a politikai ideológia terjesztésére, így a második világháború vége a török hódoltság óta létező kisközösségi rendszer, a ma már hungarikumnak számító magyar tanyavilág végét is jelentette.
Irma megtapasztalta, hogy a táborban máshogy telik az idő: „… a szabadulásom után eltelt negyven esztendő semmivel sem tűnik hosszabbnak, mint a kényszermunka huszonhét hónapja”, számol be az interjút készítő Rékának. A szövegben ismétlődő, felszólító módú kifejezések („ne csodálkozzon”, ne haragudjon”), melyeket az elbeszélő az újságíró felé intéz, emlékeztetik az olvasót a történet keretére.
A Sztálin haláláig működő munkatáborban Irma megismerkedik Hajdú Pistával, akivel hamarosan már közös életüket kezdik tervezgetni. A sors azonban közbeszól: a tábor felszámolásakor a nőt családjával Mosonmagyaróvárra küldik, Pistát viszont egy félreértés miatt börtönbe zárják, és ez a szerencsétlen fordulat egy életre elválasztja őket egymástól. A Hortobágyon drámai tetőpontja a telefonhívás, amelyben Pista a tengerentúlról meséli el Irmának nélküle leélt életét, és emlékezteti a nőt a szarvasra, amit utolsó találkozásukkor láttak.
A Holtág középpontjába állítja az időt, ám itt a frontra távozott férj utáni várakozás nyújtja olykor már elviselhetetlen hosszúságúra azt. Az éppen megházasodott fiatalasszony magára marad a tanyán. Cser Anna agyvérzés utáni terápiájának részeként idézi fel kezelőorvosa tanácsára élete fontosabb eseményeit, mégis nehéz lenne megállapítani, hogy az elbeszélői szólam kihez is beszél. „Elmondtam Vágó doktornak” – ismétlődik a fontosabb fordulatokat bevezető felütés, tehát Anna itt már nem az orvoshoz, hanem valószínűleg az olvasóhoz intézi szavait, ezzel egyúttal közvetetté is téve a beszámolót, hiszen ebben a formában nem elsősorban az életéről, hanem inkább magáról a terápiáról számol be nekünk.
A szöveget végigkíséri a fény szimbolikája: szinte nincs olyan bekezdés, amelyben ne szerepelne fényforrás vagy fénysugár valamilyen formában. A közlekedési lámpa, a holdfény, a kórházi folyosó világítása, a régi ház falán függő esküvői képről visszaverődő fény mind összekötik Anna emléktöredékeit. A fény szerepét az író is hangsúlyozza a szövegben: „…az emlékek, bármilyen fájdalmasak is, az igazság fényével világítják meg a lelket.” A fény néha az idő múlására is emlékezteti az olvasót, ahogy például a nő kórtermének ablakán besütő fénycsóva bejárja az útját reggeltől estig. A Holtág tetőpontja az az erőszakos esemény, amit a régi jegyző helyét elfoglaló Török Lajos követett el ellene, és amely a nő testén és lelkén is maradandó nyomot hagyott.
Reisinger Attila művei egységes, érett hangon íródtak, a történetek korára jellemző nyelvet használva. Művei bővelkednek hosszú, érzékletes tájleírásokban, amelyek szinte elénk varázsolják a helyszínt: a Hortobágyot vagy éppen a Lajta partját. Sorainak érzelmessége olykor túlcsordul – mintha nehezen lenne képes megválni a fennkölt hangnemtől, még akkor is, ha egy-egy mondat nem illik a szereplők szólamának stílusához; például olvasás közben nehezen hittem el, hogy egy Sághy Irmához hasonló asszony „a februári alkony kékbe játszó verőfényében (röpködő madarak néma természetességéhez)” hasonlítaná, ahogy kedvesével egymásra találtak a bozótos tanyarom mellett.
A szerzőnek 2007 óta tizenhét, novellákat, kisregényeket és elbeszéléseket tartalmazó kötete jelent meg. Küldetésének érzi, hogy elkészítse a 20. századi magyar történelem minél több fordulópontjának irodalmi feldolgozását. Írói munkásságát a ’70-es években kezdte, amiért lakóhelyének önkormányzata 2021-ben Mosonmagyaróvár Város Kultúrájáért díjjal jutalmazta.
Papp Gyula – pedagógus, a Mosonmagyaróvári ’56-os Egyesület alapító tagja – egy, a díjjal kapcsolatban adott interjúban úgy hivatkozik Reisinger Attilára, mint a múlt század magyarországi eseményeinek hiteles krónikására, ugyanakkor megjegyzi, hogy a Tanyákonban a történelem egymással szembehelyezkedő szereplőinek bemutatásából hiányoznak az árnyalatok. A karhatalmi visszaéléseket, háborús bűnöket természetesen nem lehet relativizálni, és egyértelműen el kell ítélni, ugyanakkor az emberek általában nem kizárólag jámbor, becsületes és egyszerű emberek, vagy gonosz, autoriter, szadista kiszolgálói az elnyomó hatalomnak.
A Tanyákon keserédes, helyenként felkavaró olvasmány, amely kiváló választás azon olvasók számára, akik kedvelik a romantikus történeteket és a történelmi vonatkozású prózát.
Reisinger Attila: Tanyákon. Magyar Napló Kiadó Kft., Budapest, 2021.
Kapcsolódó anyag: interjú Lőrincz P. Gabriellával a vidéki életről:
https://irodalmijelen.hu/2022-okt-02-2028/kert-csodai-kortars-iro-videk…
