Vasárnap kora délután volt, Anti a nyári hőség elől elbújva a hűvös szobában sziesztázott, amikor matatást hallott a kapunál. Kinézett az ablakon, s hát a szülei óvakodnak befelé, egy nagyobb táskával kezükben, füleit kétoldalról fogva. Először nem értette, honnan jelenhettek meg, aztán leesett a tantusz, hogy persze, az anyja nem mer beállni kocsival az udvarra, mert oldalas a hely, nem tud jól megfordulni, csupán néhány alkalommal volt itt, de olyankor mindig leparkolt az utca szájánál, s gyalog tették meg a harmincméternyi távolságot, amikor csomag volt, cipekedve. Eszébe jutott, apja morogni kezdett egyszer emiatt, mire az anyja rászólt, ha neked nincs könyved, akkor hagyd rám ezt a dolgot! Mert – és ez nem volt túl gyakori a megyeszékhelyen sem – az apja bizony nem vezetett, az anyja volt a vállalkozóbb szellemű: nem is olyan túl fiatalon, (ők már meg voltak születve), sofőrvizsgázott (a férj tiltakozása ellenére), és az autó árát is összekuporgatta (gáláns szülei közreműködésével). Nagy sofőr nem lett belőle, kissé görcsösen vezetett, de elboldogult az autóval, ahová kellett, eljutottak. (Ő, ha egyébben nem is, ebben az apját követte: nem volt jogosítványa, és nem is tervezte megszerezni).

Önmagát meglepve nagyot dobbant a szíve: megörült nekik. A tornácra kilépve mégis kimért, szigorú arcot öltött:

– Ti meg mit kerestek itt? Nem megmondtam, hogy jelentkezem én, ha elérkezettnek látom az időt? –  kérdezte, köszönés helyett, megjátszott indulattal.

– Ki mondta, hogy téged kereslek? Egyszerűen csak hazalátogattam a szülői házba… – mondta vigyorogva az apja, elvéve fia kérdésének élét.

– Ja, az más... Akkor én nem is zavarok… – vette játékosra ő is a figurát, s úgy tett, mintha kifordulni készülne a kapun.

Ezzel csak annyit ért el, hogy az anyja karjai közé került, aki meg is ölelgette alaposan:

– Lebarnultál, s kicsit mintha megemberesedtél… De a borotvával haragban vagy? – kérdezte mosolyogva.

– Ugye nem azért jöttél, hogy rekcumolj, anya?!

– Nem bizony, hanem azért, hogy lássalak… De a borostától alig lehet…

– Ez a székely módi…

– Nem inkább hanyagmódi?

Az apja közben körüljáratta a tekintetét, bólogatott:

–  Látom, rendbe raktál ezt-azt…

–  Azért akad még tennivaló… De most, hogy segítségem is van… – mosolygott Anti.

–  Á…, én nem vagyok olyan vállalkozó szellemű, mint egyesek…

–  Elhatározás kérdése…

Nem akarta, mégis megrovó lett ez a kijelentése.

–  Mi van, férfijaim – állt közéjük mosolyogva az anyja –, csak nem kezditek enni máris egymást?!

–  Csak kóstolgatjuk!

–  Gyere, inkább mesélj!

–  Mit meséljek?

–  Mindent!

–  Jól vagyok! – mondta büszkén, talán túlságosan is büszkén Anti. – Dolgozok, beálltam egy helyi fakitermelő brigádjába!

–  Hallottuk… – szólta el magát az anyja.

–  Honnan hallottátok? – lepődött meg Anti.

– Hát… kíváncsiságból ráírtam Bíró Mariska nénire…

– Anya! Te kutakodtál utánam?! – kérdezte Anti megrovón.

Nem is tudta, bosszankodjon az eljárás miatt, vagy örüljön, mert szeretetből fakadt.

– Tudod, milyenek az anyák…

– Immár igen…

– S hát egy jó töltöttkáposztát megennél-e? –  váltott témát az anyja, mert nem akart elérzékenyülni.

– Mi az, hogy?!

Bementek a házba, az anyja gyorsan körülnézett, picit elfintorodott, de nem szólt semmit, a konyhakredenchez lépett, tányérokat, villákat vett ki, milyen jól feltalálja magát, állapította meg Anti, sokkal jobban, mint korábban, abban a pár esetben, amikor kijött, anyóst-apóst vizitálni (többnyire fintorgó, távolságtartó úrihölgyet játszva). Termoszedényben hoztam, hogy ne kelljen babrálj a tűzzel, magyarázta, miközben abroszt varázsolt elő ételes kosarából; van villanyrezsóm is, mondta Anti; mindegy, így azért egyszerűbb, s a következő percben már ott gőzölgött a töltelékes káposzta az asztalon, Antinak összefutott a nyál a szájában, az apja még kérette egy kicsit magát, mint mindig, de azért ő is odakavarodott; Antinak kimondottan ünnepi hangulata kerekedett, talán a házigazda büszkesége ez?, kérdezte magától, úgy érezte, a szülei is más szemmel néznek rá, ihatnánk egy korty pálinkát, szólt nemsokára; de hisz tudod, hogy apád nem iszik!, nézett rá rosszallóan az anyja; tudom, tudom, de ez most különleges alkalom!, erőltette Anti; hagyd csak, fiam, vedd úgy, hogy megittuk, legyintett az apja; hangjában nem volt lemondás vagy önsajnálat, túl volt már azon, sok mindenen túl volt, Anti olykor arra gondolt, ha egy férjnek ennyi mindenen túl kell lenni, ő nem is akar megházasodni, persze, sejtette, hogy ez gyermeteg hozzáállás, de azt nem tudta, milyen az igazi felnőttes, mert, hogy nem olyan, mint az anyjáé meg az apjáé, arról meg volt győződve. Náluk túlságosan az anyján fordult meg minden, a bevásárlástól a számlák fizetésén át a lakberendezésig, az apja egyszerűen csak vegetált (munkából hazaérve jobbára a tévé előtt ücsörgött), teljesen átengedte a terepet a feleségének, ő pedig belenőtt az intézkedős szerepbe. Többek között egy látens alkoholizmust is intézett a férjének, majd egy arról való többé-kevésbé sikeres kigyógyulást is. Anti gyerekkorában természetesnek vette, hogy anyja az iránytű, az apja pedig csak egy kellék (vagy jobb esetben kellékes), ahogy serdülni kezdett azonban mind gyakrabban lázadt fel ez ellen a helyzet ellen – és úgy érezte, ezt kissé az apja helyett is teszi. Ez akár cinkossá is tehette volna őket, ha Anti ugyanakkor nem érezte volna, apja túlságosan bedobta a gyeplőt, túl észrevétlen és akaratgyenge. Egy ideig fogadkozott, hogy ő aztán nem, nem ilyen lesz, míg lassan arra ébredt rá, apja nyomdokain járva ő is elfogadta az anyját családfőnek, iránytűnek, főként azért, mert ez kényelmes, nyugodt életet jelentett. Ezt a kényelmes életet és ezt a viszonyrendszert rúgta fel azzal, hogy előzetes egyeztetés nélkül kiköltözött ide. Most érezte, hogy igen, ennek köszönhetően valami új van kialakulóban, és ez tetszett neki.

Jó, nem bánom, de én azért csak megiszom egy pohárkával!, jelentette ki határozottan, tüntetően felállt, odament a kredenchez, kivette a pálinkásüveget, s töltött. Nem sokat, csak annyit, amennyiről tudta, hogy egy hajtásra krákogás nélkül le tudja nyelni, a stílus most rendkívül fontos… Apja bólintott, hogy egészségedre, fiam!, anyja elnézően mosolygott. Remélem, nem arra gondol, hogy pont olyan vagyok, mint apám!, tette le a poharat Anti. Csak nézte anyja keskeny ajakívét, sovány, lányos arcát, amelyet a ráncok szinte még bájosabbá tettek (nekem van a legszebb anyám, csak ne tudna olyan hárpia lenni!, mondogatta olykor baráti körben), s arra gondolt, mitől is vált ilyen angyali sárkánnyá. Túl sokat nem mesélt a lánykoráról, annyi azonban keringett a családi legendáriumban, hogy volt valami botlása. Antit furdalta a kíváncsiság, miféle botlásról lehet szó, a nagyanyját próbálta faggatni párszor (otthon ez tabutéma volt), de az csak annyit mondott, szenvelgőn félrenézve, hogy nagy reménység volt az anyád, ha nem lett volna ez a botlása, jobb partit is kaphatott volna, mint az apád. Antit idegesített anyai nagyszülei hűvös felsőbbrendűsége, ami valami rosszul értelmezett értelmiségi elitizmusból fakadt. A Bárdos család egykor fogalom volt a városban. Nagyanyja magyartanár, nagyapja elektromérnök volt, megbecsült személyiségei a közösségnek, kik egy szem lányukat körülrajongták, sorsát óva igazgatták. Apját, az úgymond jöttment falusit pedig csak jobb híján fogadták el, némi keserűséggel, ami jelentősen csorbította büszkeségüket is. Bárdos Eszterből Desági Eszterré, egy betelepült munkás feleségévé válni az ők szemükben finoman szólva is lezüllést jelentett. Anti nem tudta eldönteni, lehetett-e köze ennek korai halálukhoz (gyors egymásutánban mentek el, nagyapja a nyugdíjazást sem érte meg, ők Ildikóval még nagyon kicsik voltak, nem is igen emlékeznek rájuk), utóbb visszagondolva rá, hovatovább meggyőződésévé vált, hogy igen. Egybekelésükről nem sokat meséltek a szüleik (sőt, úgy általában semmiről sem), inkább csak annyit, hogy nem volt hosszas udvarlás, egykettőre megvolt az esküvő; egyszer, egy gyenge pillanatában tett egy olyan utalást az anyja, hogy nem is volt olyan nagy szerelem az övék (de aztán az lett, korrigálta rögtön magát), merthogy előtte volt valaki más…

Próbálta elképzelni Bárdos Esztert, a menő, nagyszájú, felszabadult lányt, aki kihasználja a szülői hátszelet, aki mindenből a legjobbat kapja, aki elegáns és divatos, aki egyetemre készül (igaz, hogy első évben a felvételije nem sikerül, de azért továbbra is tényként kezelik a családban, hogy egyetemre fog menni). És akkor…? Miféle bűnt követhetett el?, morfondírozott olykor. Nem tudta, mit tudhatnak erről a városlakók, s ez mennyire gyengíti őket, a családot. Párszor azon kapta magát, hogy megy az utcán, és fürkészi az emberek arcát: ez tudja, hogy az én anyám…? Sajnálatot, kárörömöt, esetleg cinkosságot keresett az emberek tekintetében, a szégyen és bűntudat pedig beépült a személyiségébe. És úgy érezte, anyja jelleme is ettől vált kérgessé. A legrosszabb pedig a bizonytalanság volt. Hogy nem tudta pontosan, mi is az a súly, amit cipel.

Most, hogy együtt ültek itt, s jóízűen, már-már összehangoltan falták a töltött káposztát, újra felötlött benne, meg kellene kérdeznie. Aztán elhessegette a gondolatot. Majd négyszemközt. Egyszer. Most az apja biztos közbeszólna, elbagatellizálná a dolgot valami olyasmivel, hogy a lónak is négy lába van, mégis megbotlik. Ez a pillanat most túl szép, túl bensőséges. Ez most az ő pillanata.

Azt nem értette pontosan, hogy anyja „előéletének” folyamodványaként hogy nem alakult ki az apjában valamiféle erkölcsi felsőbbrendűség és ezzel együtt dominancia, miért van az, hogy anyja lett a családi főnök. Talán az apjának is volt valamiféle botlása? Talán mindenkinek van? Mert ha igen, ha törvényszerűségről beszélünk, akkor viszonylagossá válik a jelentősége, akkor az anyjáé is lehet akár bagatell is. Vagy, ha az apjának nem volt, akkor miért nem éreztette az anyjával? Vagy kezdetben éreztette? Vajon miféle harcokat vívtak meg házasságuk elején, amíg kialakult a mostani felállás? Vagy nem kell harcokra gondolni, csak arra, ami minden férfi örök dilemmája, hogy a kényelmet még a dominanciánál is jobban szereti? Valahogy így volt az apja is: a kényelméért cserébe eltűrte, hogy anyja legyen a vezér. És ő nem is élt vissza ezzel, állapította meg Anti: irányított, de nem annyira paranccsal, (például sem az apjával, sem vele nem beszélt durván, lekezelően), mint inkább okos taktikázással.

– Ízlik-e, fiam? – törte meg a beálló csendet az anyja.

– Fasza étel, anyám, basszon ide még egy kalánnyal! –  vigyorgott Anti, jelezve, hogy szerepet játszik, aztán, anyja reakcióját látva, feltartotta kezeit bocsánatkérés gyanánt. Tudta, semmit sem rühell úgy az anyja, mint a székelyes nyelvi modoroskodást, épp azért, hogy borsot törjön az orra alá, olykor megeresztett egyet-egyet, hogy rögtön el is szégyellje magát utána.

– S hát ha még Ildikó is itt lenne… – hümmentett az anyja, fia vaskos kijelentését elengedve füle mellett.

Apja színpadiasan felnevetett:

– Mind együtt a Desági birtokon? Ugyan, az túl szép volna…

– Ami azt illeti, Ildikó csakugyan hiányzik… – vallotta be Anti.

– Csakugyan?

– Ezt nem úgy értem, hogy ti nem…

– És miből gondolod, hogy én úgy értettem?

Anyja válaszát hallva Anti elismerően bólintott, valahogy úgy, hogy nem teljesen reménytelen. Aztán komolyra váltott:

– Mikor beszéltetek legutóbb vele?

– A minap. És te? Ha annyira fontos neked, miért nem próbálsz kapcsolatba lépni vele?

– Mondtam már, és neki is, hogy ki kell remetéskednem magam…

– Persze, persze… Egyáltalán miért jó neked, hogy kijöttél ide? Apáddal csak néztünk, mert mondani nem mondtál semmit…

– Úgy látszik, családi jó szokás, hogy bizonyos dolgokról nem beszélünk…

Anti úgy látta, az anyja meglepetten, fürkészőn néz rá.

– Jó székely módi szerint… – tromfolt rá az apja.

– Ebben ha nem vagyunk székelyek, mert egyébben már alig…

– S ezt épp te mondod, aki…

– Hogy kijöttem ide, eddig főképp arra volt jó, hogy rájöjjek: inkább antiszékely vagyok. Benne van a nevemben is…

– Na, erre még nem is gondoltam, látod-e?! – röhintette el magát az apja.

– Sok mindenre nem gondoltunk…

– De az is több a kelleténél…

Hozod a formádat, apám!, gondolta Anti. Elviccelsz, elhülyéskedsz mindent, mert félsz komolyan beszélni.

Az anyja időközben felállt, táskájából tiszta ágyneműt vett elő, és nekifogott áthúzni az ágyat. Anti legszívesebben rászólt volna, hogy hagyja. Aztán mégsem tette, helyette leszedte az asztalt, és vizet rakott melegedni a villanyrezsóra. A mosogatást csak azért se hagyja rá, döntötte el. 

A mosogatás végül mégis elodázódott, mert amire a víz megmelegedett, beállított Bíró János. Ezúttal nem örült neki különösebben Anti. Mintha ellenőrizni akarna ő is?, mordult magában. Összeül a konzílium, hogy döntsön rólam, vagy mi a szösz?!

– No, jöttetök… – állapította meg somolyogva az üdvözlések után az öreg.

– Nem bírtuk már tovább, hogy ne lássuk! – mondta kedvesen az anyja.

– Van is mit nézni rajta…

– Mintha nem is a mi fiunk volna… – jegyezte meg az apja.

– Hát, réád ugyanvalóst nem hasonlít…

– Akkor kire, az anyjára?

– Valakire biztoson…

– Valahogy ez a vademberes stílus nem jön be nekem annyira… – mosolygott az anyja.

– Nem vagyunk annyira vadok, no! – húzta föl a szemöldökét az öreg.

– Jaj, nem úgy mondtam!

– Én se! Szerintem a fiatalembör jól megvan itt, ahhoz képöst…

– Nekünk is úgy tűnik, ahhoz képest…

– Hát akkor nincs sömmi probléma…

– Ez a fiatalember én volnék, ugye, ahhoz képöst? – szólt közbe Anti, akit zavart, hogy úgy beszélnek róla, mintha ott se volna.

– Te hát!

– Akkor jó, mert gondoltam, hanem kell szerezzek egyet…

Ezen elkacagták magukat, mindannyian.

– Ki is mehetnénk, most már nincs olyan meleg, szívjunk egy kicsi napot – javasolta az anyja, miután kinevették magukat.

– Ráétok is fér, ahogy elnézöm… – jegyezte meg az öreg pisolyogva.

Kimentek, az anyja karon fogta az apját, körüljárták az udvart, hátramentek a kertbe.

Anti kettesben maradt az öreggel:

– Addig suspusoltak a hátam mögött, míg a nyakamra hozták… – intett a szülei felé Anti, inkább játékosan, mint ellenségesen.

– Suspusolt a hájderménkő! A feleségöm s édösanyád…

– Gondóhattam vóna… Fehérnépek… Mi is lönne velünk, ha nem vónának…

– Nem tudhassuk, fiam…

– Nem, mert nem is hagyják…

– Nincs sömmi baj az asszonyokkal, fiam…

– De velünk sincs!

– Emböre válogassa!

– S asszonya…

Az öreg erre nem szólt semmit, Anti nem értette, miért nem vevő enyhén nőellenes dumájára, amit épp az ő kedvéért vett elő. Ugyanakkor örült is ennek.

– Ha nem egyéb, még jó gazda lesz ebből a gyermekből! –  tért vissza az apja a terepszemléről nemsokára.

– Hát, ha nem vigyáz… – ingatta a fejét az öreg.

– Vigyázkodni fogok…

– Tán csak nem akarsz itt maradni örökre?! – kérdezte az anyja aggodalmasan.

– Tán csak nem azért jöttetek ki, hogy hazavigyetek? – kérdezett vissza Anti élesen.

– Én szívesen nem bánnám…

– Réa kell hagyni, hogy forgolódja ki magát… – szólt közbe Bíró János.

– De meddig mégis?

– Még nem tudom. Amíg jónak látom…

– Otthon nem volt jó?

– Dehogynem, csak másképp…

– Olyan ez, mint a katonaság, ahelyett van… – okoskodott az apja.

– Olyan, csak egészen más! –  szellemeskedett Anti is.

A társalgás megakadt, egyiküknek sem volt hozzáfűznivalója. Anti szülei nem tudták, kellene-e még kérlelniük a fiukat, hogy hazatérjen (pláne a szomszéd előtt), Anti pedig a világért sem nyugtatta volna meg őket valami konkrét dátummal (főleg, hogy maga sem tudta, hányadán áll).

– A pajtába, a kecskékhöz bé se néztetök! – törte meg a csendet nemsokára Bíró János.

– Tényleg, a kecskék…

Az öreg odakísérte szüleit a pajtához, Anti nem tartott velük, épp csak egy kicsit somfordált közelebb, hogy hallótávolságon belül legyen: kíváncsi volt, mit mesél. Becsületére legyen mondva, őszintén bevallotta, hogy a vén kecskével becsapta őt (de kimondottan oktató célzattal, hangsúlyozta), azt is kiemelve, hogy aztán a gidóval kárpótolta (szintén oktató célzattal). Szülei bólogattak, feltehetően egyetértő célzattal, aztán csak álltak, és nézték a két jószágot, különösebb lelkesedés nélkül.

– Most arra gondoltok ugyé, hogy ezököt nem lehet fölvinni az emeletre, a blokkba…? –  kérdezte kajánkodva az öreg.

– Mi arra, pedig hogy hiányzik onnan nekünk két ilyen jó kiállású kecske… – vette a lapot az apja.

– Ki tudja, ha elvinnétök magatokkal, esetleg utána mönne a gyermök is…

Gyermök!, ez én volnék, mordult Anti, bezzeg az előbb, szemtől-szemben még fiatalembör voltam!

– Úgy megszerette őket?

– Feleségnek azért nem valók… – kacagta el magát az öreg.

– Kerülne az is, csak már jönne haza… – sóhajtott az anyja.

– János bátyám nem biztatná meg egy kicsit? – szegezte neki a kérdést az apja.

– Én-e? Neköm jó, hogy itt van…

– Ehh! Nem élet ez itt… – legyintett ingerülten az apja.

– Nem? Miattad nem élet! – keményedett meg az öreg hangja.

Faképnél hagyta a Desági házaspárt, és nekiindult a kapunak:

– No, én möntem…

– Hova siet úgy, János bátyám? – udvariaskodott Anti.

– Mönyök, mert ha nem, még mondok valamit…

– S hát nem akar?

– Nem kéne…

Anti érezte, hogy egy csapásra elpárolgott a korábban kialakult jó hangulat. Bosszús volt az apjára, amiért botorul megbántotta Bíró Jánost.

Egyszerre zavarni kezdte a szülei jelenléte, azt kívánta, bárcsak hazamennének végre. Ők megérezhették ezt, mert egy kicsit még tébláboltak, aztán az apja cigarettára gyújtott, ezzel jelezve, hogy részéről a dolog le van rendezve, anyja pedig bement a házba, őt is maga után híva, és kezdett kipakolni a táskából.

– Hoztam neked gyümölcsjoghurtokat, tudom, azok a kedvenceid…

– Már nem… – mondta Anti kimérten.

– Ezek szerint a müzliről is leszoktál már? – kérdezte megütközve.

– Le, vagyis…

– Vigyem vissza…?

– Azért itt hagyhatod, na…

– Hoztam még pár konzervet, néhány zoknit, alsónadrágot, pólót…

– Köszi, anya, nem kellett volna…

– Napkrémet is tettem be, de lehet, arra már nincs szükséged…

– Arra nincs…

– Ha valami még kell majd, üzenj Mariska nénitől… Kihozom, vagy kiküldetem valakivel…

– Nincs szükségem semmire, anya! Jól megvagyok!

– Persze, persze…

– Remélem, megnyugodtatok…

– Nem is voltunk mi idegesek…

– Akkor jó. Nagyon jó.

Kiléptek a házból, az anyja intett az apjának, öleléssel, kézfogással búcsúztak, némiképp zavartan, Anti egyszerre volt meghatott, amiért meglátogatták, és megkönnyebbült, amiért elmennek.

Vegyes érzéssel távoztak a szülei is, nem tudták, visszakapják-e a fiukat, azt sem, hogy vissza akarják-e kapni, mint ahogy azt sem, ha majd visszakapják, az még az ő fiuk lesz-e egyáltalán.