Szövődmény

– Mikor beszéltél vele utoljára? – kérdezte a nő a konyhából.

– Úgy fél éve. Apa temetésének évfordulóján – felelte a nappaliban ülő férje.

– Nem kéne felhívnod? Mégiscsak az egyetlen testvéred!

– Ő miért nem keres engem? – kérdezett vissza a férfi.

Néhány percig a tányérok csörömpölése és a mosogatás jellegzetes neszei hallatszottak. Az őszes halántékú férfi szórakozottan babrálta az okostelefonját. A kijelző előképe egy dalmata portréját ábrázolta.

– Ő Pöttyös? – kérdezte egyszer csak a nő a férfi háta mögül.

– Igen. A nagyanyám csak Pötyinek hívta, pedig kankutya volt. Közös húsvéti ajándékként kaptuk a húgommal, Apa rokonaitól. Többnyire rám hárult a kutyasétáltatás meg az etetés. Fruzsi igyekezett ebből is kivonni magát.

Angéla csendben állt a férje háta mögött. Várta a már sokadszor hallott mondatokat.

– Alig három évig örülhettünk Pöttyös társaságának, amikor a húgom jóvoltából elveszett. Egyik délután, épphogy a suliból hazaértem, anyám közölte, Fruzsi már levitte Pöttyöst. Utánuk mentem a kutyafuttatóhoz. Fruzsi szokás szerint a pórázzal, nyakörvvel a kezében egyik barátnőjével diskurált, a kutya kilométerekkel arrébb, és veszettül szaglászott egy spánielt. Egyből kapcsoltam, mi a szitu, ráordítottam Fruzsira, hogy hozza már azt a nyomorult pórázt! Rohanni kezdtem Pöttyös felé, egyfolytában a nevét kiabálva. Persze Pöttyös rám se hederített. Fruzsi pedig komótosan bandukolt utánam. A spániel gazdája egy fiatal anyuka volt, a másik kezével a gyerekét sétáltatta. Amikor látta, hogy rohanok feléjük, még szólt is, hogy tüzel a kutyája. Sajnos a futtató a megálló közelében volt, a spánieles anyuka felszállt a buszra, Pöttyös pedig hirtelen utánuk ugrott… az ajtó becsukódott, Pöttyösnek nyoma veszett… soha többé nem találtuk meg. Otthon persze mindkettőnket lehordtak, miért nem vigyáztunk rá!

– Ennek már majdnem harminc éve, Ödön… ezért nem hívod fel őt soha?

Ödön sóhajtott, mandulavágású szemei pár pillanatig lecsukódtak.

– Fruzsi mindig is olyan volt nekem, mint egy kellemetlen iskolatárs. Ugyanabba a kéttannyelvű suliba jártunk, mégsem merült fel bennünk, hogy segítsünk egymásnak a tanulásban. Inkább rivalizáltunk, melyikünk szerez jobb jegyeket. Mindig ő akart első lenni, mindenben! Amikor tizenkét évesen kaptam egy Csepel bicót a szülinapomra, Fruzsi akart rögtön ráülni. Anyámék azt mondták, irigy disznó vagyok, ha nem engedem. Lementünk a parkba, Fruzsié lett az első kör. A harmadik kör után már szóltam, hogy én is szeretném kipróbálni a járgányt, amit elvileg én kaptam. A Fater rászólt a húgomra, mire ő vigyorogva elszáguldott mellettünk, aztán az árokból kellett összeszednünk. Szilánkosra törte a karját. A bringám használható maradt, de úgy nézett ki, mintha az Öböl-háborúban karikáztam volna…

A férfi hirtelen elhallgatott. Meg akarta kímélni feleségét a rátörő fájó emlékektől, amelyek polipként fojtogatták. A félresikerült születésnapról, amikor Fruzsi leejtette Apa tortáját az égő gyertyákkal… a félbeszakadt balatoni nyaralásról, ahol a húga a szülői tiltás ellenére magába tömött legalább öt gombóc fagyit, aminek torokgyulladás, orvosi ügyelet és gyors hazautazás lett a vége. Nem is beszélve a videókazettára rögzített lengyelországi kirándulásról, amit Fruzsinak „véletlenül” sikerült letörölnie…

– Valahányszor cirkusz volt nálunk, Fruzsi mindig beállt anyám mögé, fumigálni az öregemet – folytatta Ödön némi szünet után. – Most meg depressziós, mert nincs Apa…

– Hívd föl a húgodat, most! – mondta Angéla türelmetlenül.

Ödön megadóan tárcsázta a testvére számát. A nyolcadik csöngés után ledobta a készüléket maga mellé a kanapéra.

– Nem veszi fel. Láthatja, hogy kerestem!