Hermész hálója

Már hónapok óta utazunk együtt, és attól tartok, valahányszor szálka akad a torkomon, mindig ő fog eszembe jutni. Egészen kiismertem, olyan ez a lány, mint egy régi, kedves tréfa, amelynek előre tudom a csattanóját. Vagy mint egy díszes és kissé dohos láda, amelyből kifelejtették a kelengyét. Néha már teher a kis teste, ahogy mindig vágyódik, mindig kapaszkodik, kötelességének érzi talán, hogy szeressen, vagy védelemre vágyik, magam sem tudom. Mindenesetre a ragaszkodása mindkettőnket untat már, és lehangol.

Egy kipárnázott vasúti kocsiban találkoztunk. Borvidékeken zakatoltunk át, édes illat terjengett a levegőben, a szőlő fényes, fekete gyöngyei karnyújtásnyira függtek a roskadó tőkéken. Az ingem alatt végigcsorgott az izzadság, remegett a levegő a forróságtól a földek fölött. Helené sápadtan ült az asztalánál az egyik étkezőfülkében, a haja a tányérja körül tekergett. Ádázul döfködte villájával a porcelánon fekvő hal szemét.

Aggódtam, hogy talán túlzottan hisztérikusnak bizonyul majd, és a sületlenségeivel elveszi az étvágyam, de azért bekéretőztem hozzá. Feltűnt, hogy ugyanazzal a mozdulattal, amellyel keresztbe teszi a lábát, fellibbenti a ruháját is egy pillanatra, felkívánva a látványt óvatos tekintetemnek. Határozott mozdulata feltüzelte az érdeklődésem, és rögtön kétségbe vontam első megérzésemet.

Bár viszkettem a kíváncsiságtól, ódzkodtam rákérdezni, hogy miért szurkálja a hal fejét. Hiába folyt ki a szem az üregéből, hiába szakadt fel körülötte a bőr, fehérlett elő a koponya, a villa újból és újból lesújtott. Helené közben az arcomat fürkészte, szenvtelen hangon érdeklődött az úti célom, a hogylétem felől, mintha nem is az övé volna a monoton ütemben mozgó kar.

Végigsimítottam a kezén a könyöke hajlatától egészen az ökléig, erre elengedte a villát, és a karját sóhajtva az asztalra fektette. Később megtudtam, sosem evett még halat, irtózik és undorodik tőlük, s hogy kikérte, csupán pillanatnyi szeszélyének volt köszönhető.

Első pillantásra sejtettem, hogy a halak különös kapcsolatban állnak Helenével. Utazásunk során még jobban megbizonyosodtam a hasonlóságukról, mikor úszni láttam a lányt, hosszú lábaival a vizet szelve, vagy később, mikor a szeme ostoba pislogását figyeltem az idő hullámai alól, de leginkább akkor, mikor alattam vonaglott, és a derekam nyálkás combjai közé szorította.

Egy teherhajó egyik kabinjában lett az enyém a Földközi-tenger vizein, valahol Egyiptom felé. Ruháját a padlóra ejtette, elnyúlt a keskeny priccsen, és a nyújtózásba belevonaglottak, majd elernyedtek fehér tagjai. Fölé térdepeltem. Hisztérikusan zihált, sovány tüdejével levegő után kapkodott, miközben a dolgomat tettem.

Az az érzés tört rám, hogy vissza kell dobnom a vízbe, mielőtt megfullad. De a félelem, hogy kicsúszik a karjaimból, és a múlt habjává válik, azóta kísértett, mióta először végigsimítottam sápadt bőrén. Álmomban Helené hálók között vergődött, amelyek a távolba nyúltak, átszőtték és gúzsba kötötték egész Hellászt. Úgy döntöttem, akváriumot készíttetek neki, és időnként megkocogtatom majd az üvegét.

Egyiptomba érkeztünk. Az évek teltek, és a figyelmem üvegfalai között nagyon is szépen lubickolt Helené, talán túl nagyra is nőtt. Ráuntam egy idő után, s viszonyulásom valamiféle bohókás, gondoskodó közönnyé változott. Hogy az arabok vakká váltak kerekded, érett szépsége láttán, elnéztem neki, s időnként némi hasznot is hajtottam belőle. Mikor igazán bosszantani kezdett, hogy a kenyeremet eszi, egy emlékezetes vacsorát tálaltam fel neki az egyik este.

Megindultan, szinte remegve meredt a tányérján fekvő heringre. Az állam a tenyerembe támasztottam, úgy néztem vissza rá, hidegen és kelletlenül. Nem tudom, mennyi ideig ülhettünk a hal fölött. Az arcát hosszú perceken át húsos tenyerébe temette. Hallottam zokogni, láttam, ahogy a bőre vörösre vált az ujjai között. Azután a sírása egyszerre lecsendesült. A szemembe fúrta a tekintetét, felemelte a kést és a villát, és apró falatonként nyelni kezdte a halat.  Néha öklendezett egy darabig, vörös halántékán kidudorodtak az erek, aztán erőt vett magán. A könnyei a szája sarkába csorogtak.

Mire végzett, nem sírt már. Hideg volt, kelletlen és szeretetlen, akárcsak én. Másnap eladtam egy tevéért egy nagyszakállú idegennek. A búcsúmat nem viszonozta, vissza sem nézett rám.