Rég volt már számomra ilyen hátborzongatóan ismerős és otthonos elsőkönyves szerző világa, mint Fehér Csengéé. A Kibomló test című vékonyka, ám annál velősebb novelláskötet már a nyitó történetben, a Burjánzásban egyszerre idézi meg a cronenbergi vagy lovecrafti testhorror popkultúráig indázó zsánerét, vagy William S.

Végigsimítottam a kezén a könyöke hajlatától egészen az ökléig, erre elengedte a villát, és a karját sóhajtva az asztalra fektette. Később megtudtam, sosem evett még halat, irtózik és undorodik tőlük, s hogy kikérte, csupán pillanatnyi szeszélyének volt köszönhető.

A testről szóló bármely diskurzus elkerülhetetlenül érinti az elborzasztó, tabuként kezelt témákat is, s éppen ez a viszonyulási mód adja meg Fehér Csenge kötetének élét: megmutatja a konszenzuálisan elhallgatott, tabusított testeket is. Azonban nem akarja megmagyarázni vagy fogalmi keretek közé szorítani a testet, hanem inkább megírja, megkomponálja, megfesti, történetekkel illusztrálja annak valóságát, rútságát, környezetbe vetettségét, sokkoló mulandóságát.

Kezem már légyként dongja körbe
combköze összeszorított berkét.