Kapufélfa, kapaszkodónak

Várnagy Márta első kötetét, a Kapuzábét kíváncsian vettem a kezembe, mivel a címben szereplő szóval még nem találkoztam (megkockáztatom, hogy ezzel nem vagyok egyedül). Az internetnek köszönhetően egy percbe sem telt megtudni, hogy a kapuzábé jelentése: kapufélfa. Ettől még kíváncsibb lettem, mert mégis, mit lehet kihozni ebből a címből?

A kötet négy részének mindegyikében több elbeszélő tárja lelki szemeink elé az aktuális történéseket, és mesél a 20. és 21. századból nézve és emlékezve. A szerző a kronológiai sorrendet megbontva rendezte tömör szövegeit, a visszaemlékezéseket és történelmi eseményeket. Árulkodóak a részekhez rendelt címek. A Forgatás fejezetet olvasva valóban az az érzésünk, hogy filmet nézünk, hiszen a kutatóútra induló szereplő kalandjainak leírása nagyon szemléletes, a visszaemlékezések bevillanásszerűen jelennek meg, a bakelitről szóló zene mint háttérzaj folyamatosan jelen van a „színben”, az egymás után következő jelenetek pedig forgatókönyvet követő színészi játékként foghatók fel. A Szakadát fejezetben majdnem műszerpontos földrajzi tájleírást olvashatunk, ennél a résznél mintha ismeretterjesztő dokumentumfilmet néznénk. Előfordulnak ismétlődő jelenetek is, de más szemszögből, más korosztály nézőpontjából.

A kötetet olvasva egy magyar család életébe tekinthetünk bele. A könyv elején megjelenő szereplő elhatározza, hogy felkutatja apja hadifogságban eltöltött hat évének történéseit, és nem elégszik meg felületes információkkal. Ebből kiindulva több generáció, valamint az egyes szereplő-narrátorok különböző életszakaszainak szemszögéből nézve ismerkedünk a történettel. A színésznő epizódjában Horthy István kortársai leszünk, majd ugrás a jelen évszázadba, később pedig a ’60-as évekre tekint vissza. A számunkra általában ismeretlen beszélő hol egyes szám első, hol egyes szám harmadik személyű megszólalása nehézkessé teszi a történet követését, nem egyszer kell újraolvasnunk egyes részeket. Fontos témák a szülő-gyerek viszony, a generációs problémák, valamint a korszakok különbségeiből és változásaiból adódó értetlenségek és félreértések. A rendszerváltás után született gyerek már nem érti, hogy a szülőbe milyen zsigeri traumák és félelmek épültek be. („Egységes rendőri alany, társadalmi egyed. Apám ezt tanulta harmincnyolcban.”) És fordítva, a szülők nem tudják, hogyan kezeljék és neveljék gyerekeiket a szabad világban.

A romániai rendszerváltást követő tömeges migráció a háttere az egyik szereplő kivándorlásának, ezzel párhuzamosan a városi és a vidéki életformát is összehasonlítja a szerző. Erős kritikaként értelmezhető, ahogyan a magyarországi városból erdélyi vidéken élő nagyszüleihez (haza) érkező gyermek (majd felnőtt) szereplő érzékeli a két életteret. A városi életre a fáradtság, csalódás, monotonitás, rohanás és az időhiány, a sok miniatűr egzisztenciális krízis jellemző, míg a vidéken eltöltött időhöz a természet és erdélyi táj hívogató képzete társul. A szereplő-narrátorban felmerül fel a kérdés, hogy miért hagyta el édesapja ezt az erdélyi földet.

A család tragédiái általános magyar problémák, ezért alig akad olyan trauma a regényben, amit, ha nem is családtagjaink tapasztalatából, de legalább hallomásból ne ismernénk. Emiatt annyira hatásos Várnagy kötete, van bátorsága felvállalni és feleleveníteni a kevésbé kellemes és mai napig is sokak által elhallgatott keserű múltat. A hétköznapi és lassan (sajnos) különösnek nem is mondható tragédiák – mint az öngyilkosság – bemutatása egyúttal arra emlékeztet, hogy a sors elkerülhetetlen, mindannyiunknak szembe kell néznünk a magunkéval. Néha megbotlunk, és valami támasz után kapkodunk; éppen ezekre az esetekre kell ott legyen a kapuzábé, hogy meg tudjunk kapaszkodni, mert a kapaszkodás lendületet ad a továbblépéshez.

A férfi és női jellem ütköztetése is helyet kap a kötetben. A függőségek és anyagi problémák okozta kapcsolatromlás és az összekötő szálak végérvényes elszakítása szemléletesen tárul elénk. A Kapuzábé című rész talán a kötet legkülönállóbb és legfurcsább szövege, hiszen ebben az öngyilkos, már elhamvasztott férfi hangját halljuk, amint a gyermekei részvételével zajló gyászszertartást, saját hamvainak szétszórását írja le, miközben a túlvilág kapujában áll, és nem tudja, hogyan tovább. Ez a kapuzábé az örökkévalóság nagy kapujának félfáját, a földi lét lezárásának utolsó lépését jeleníti meg, amit nem mindenki érdemel meg – ez is érdekes kérdése a könyvnek.

A kötet intertextualitás részeit jelöli az író, például amikor Berend Mihály Rodolfo – Vigyázat, most nem csalok című alkotására hivatkozik, utal továbbá a Bibliára és a görög mitológiára. A kötet utolsó részeiben idézett 18. századi szövegek inspirációs forrásként fontosak. A nyelvezetre jellemző a kevert stílus, a mai köznapi élőbeszéd mellett nemcsak a levelekből felolvasott részletek nyelve régies, hanem az idősebbek beszédmódja is.

A kötet egészén végighalad a nagyvíz motívuma, hol tenger, tó, folyó formájában, hol pedig lelkiállapotok kivetülésének metaforájaként. A víz az élet alapfeltétele, éltető erő és egyben fullasztó, halált okozó elem – hívja fel a figyelmet a szerző. Szövegszervező motívum a hatos szám is, amely bűvös amulettként vonul végig a cselekményen, minden fontos eseménynél megjelenik.

Várnagy Márta kötetében elmerülni nem egyszerű, hiszen ezt maga az író is akadályozza azzal az elbeszélő módszerrel, hogy váratlanul kiszól az olvasójához, kizökkentve és emlékeztetve őt a szöveg szövegszerűségére; a szöveg reflektál önmagára. Ugyanakkor a Kapuzábé összességében élvezhető, sokféleképp interpretálható kötet, aminek elolvasása arra ösztönözhet, hogy ne hanyagoljuk és hagyjuk elveszni az elődeink életéről való tudást, hiszen a transzgenerációs traumák megismerése révén önmagunk megismeréséhez kerülünk közelebb.

Várnagy Márta: Kapuzábé. Parnasszus Kiadó, Budapest, 2021