Kertem gyümölcsei 6. – Ambrus Lajos: Gyönyörű dalú kikelet

Már vagy huszonöt éve építettem méhesházat – szalmafonatú rakodókaptárakba telepítve a méheket, de az első rajzás földöntúli élményét sosem feledem. Most nem részletezném e pillanat fenséges körülményeit – viszont a kiszállt rajt követni kellett, hová települnek. Mert kevesen tudják, hogy kaptárból kirajzó család első leszállása fa tetejére, galagonybokorra, kéményoldalba és ezer elképzelhető helyre történhet, de csak időlegesen. Csupán megpihennek, s miután az utóraj is befut, összegyülekezve végső helyük felé újra nekivágnak a levegőégnek.

Méhe (Apis millifera) – így jelöli szavunkat a kemenesaljai népnyelv ma is, és így használta maga Berzsenyi Dániel is: „Mint kis méhe csak itt, a vízerek körül / Döngécsel mezeink zsenge virágain.” Ő viszont ezért a  nomen-használatáért szigorú dorgálást kapott Kölcseytől, aki az afféle tájnyelvi alakzatokat, mint a méhe, döngécsel, pirholagos,  csatináz vagy biling, gunyhó  stb., melyeket öreg falusi szomszédaimtól én is naponta hallok, merő provincializmusnak minősítette. „Érteni kell a poétának, hogy vagynak szavak és szólások, melyekkel, kivált a poesis fentebb nemeiben, élnie nem lehet.” Erre szól vissza Berzsenyi kései válaszában: „A provinciális szavak és szólások csak úgy árthatnak a poézisben, ha azok vagy rosszak, vagy mértéktelenek.” Babits Mihály a régi intelem dacára már fölszabadultan használja a dunántúli tájnyelvet: „Csak egy kis méhe / szállt lelkembe / s ujra zeng lelkem – zsong, mintha örök / hangszer lenne.” De a méhes-lugas mellőli legjobb vers talán mégiscsak az önálló költeményként olvasható három sornyi textus Weöres Sándortól – hosszabb szankszrit-fordításának mutatványaként a Gíta Govindá-ból. 

„Szekfűvirágleheletzuhatagos-örörmillatu délövi szélben,

fülemüleszavu kusza méhzizgésü lugas susogó sürüjében

Hari vigad a gyönyörü dalu kikeletben.”  

És így tovább – méhe, méhesház, a kaptár látványa mindig is a lágy-érzelmes húrokat pengető homéroszi poézist ígéri. Vergiliustól fölfelé a szikárabb Hamvas Bélág, aki Az öt géniuszban, de előtte az Az öt géniusz földjé-ben is kifejti nézeteit délnyugat géniusza és a méhek közti összefüggések aurájáról.

Amikor én méhészkedtem, a maihoz képest szinte idilli természeti idők járták: volt még, ha egyre fogyóban is, jól mézelő és nem tragikusan agyonvegyszerezett legelő, ültettem a méhes elé somot, almafákat és hársat is, utóbbiból vagy húszat; a napraforgó még maradéktalanul mézelt – igaz, a sűrű költésrothadással, szaporodó atkákkal, a legelők vészes fogyásával egyre nehezebb idők jelentették be magukat. Amelyek aztán mára szinte rendkívüli állapotokat hoztak: Magyarországon a legutóbbi évben 400 ezer család pusztult el. Bélrothadás, elhullás, fiasítások legyöngülése, méhlegelők átalakulása és kiveszése, a csávázott növények vegyvédelme, a vegyszer-maximálás, a felelőtlen szúnyogirtás, extrém időjárás, a globális, ipari mezőgazdálkodás tragikus kísérőjelenségeivel együtt.

Hol vagy hát, merre bujkálsz dicső Virgil, ki a boldog méhek őszinte csudáiról danolsz hexametereket nekünk? 

„Admirand tibi levium spectacula rerum,

 Magnanimosque duces: totusque ordine gentis

 Mores et studia et populos et proelia dicam.  (Vergilius: Georgica IV.)

Kicsi lényekről hallasz ma csudákat: / Sorra egész nemzetségek, népek hadi dolgát, / Erkölcsét dalolom, buzgalmát, hős vezetőit. (Lakatos István fordítása) 

És hol a mi Kárpát-medencei jól mézelő ezer évünk – az első magyar méhészkedés írásos nyomai óta?

Szent István 1015-ben kelt, a Szent Benedekről nevezett s az okmánya szerint 1001-ben alapított pécsváradi monostor javadalmait a templom felszentelése alkalmából megerősítő diplomája a szolgaszemélyzet közt 12 méhészt és 6 cereáriust (viaszöntőt) jelöl meg. S hogy mekkora becsben állt már a legelső írott források idején is a méhészet tekintélye? Bizonyítja a szolgaszemélyzet rangsora: a méhészek az előkelő negyedik helyre kerülnek. Olyan fontos foglalkozások, mint a vámszedők, kovácsok, pintérek, esztergályosok, pékek, szakácsok, fazekasok, cereáriusok, pistardusok (süteménykészítők), aranyművesek, kocsigyártók, molnárok és juhászok mind-mind a méhész után következnek… Szent István másik diplomája, az 1109-ből másolatban fönnmaradt, de szintén 1000–1001-re datálható nyelvemlék a Géza alapította veszprémvölgyi monostor görög katolikus apácái részére 70 méhészt engedélyez.

Maga a méhe, a nyugati mézelő méh név szerint legelőbb I. András 1055-ös tihanyi alapítólevelében szerepel: a diploma egyéb javak mellett 2 méhészt és 50 kaptár (vasa) méhet adományoz. A királyi diplomákon kívül magánokiratok és inventáriumok sokasága maradt fönn, amelyek a méheket, méhészetet, mézet, méztermelést emlegetnek – egyre gyarapodó számban. Nagyon sok mézeskalácsost, viaszmunkást találni; a tömérdek templomi gyertya és okiratpecsét egyre több viaszt használt fel. Mátyás 1481-es törvénye aztán ki is mondja végszót, a papi tized csakis borból, bárányból, méhrajból, tavaszi és őszi gabonából szedhető – kiemelve a méhészet gazdasági jelentőségét. Magát a méhszeretetet és a méhészkedést jellemzi a viharos évszázadok számtalan forrása – a kevéssé ismertek közül a Homonnai Drugeth Bálintét említsük meg, példa gyanánt.

Apró, de igen jellemző történet ez – báró Mednyánszky Alajos régiségbúvár gyűjteményében maradt fönn, és a Tudománytár 1839-es évfolyama közli. Itt áll az intim, ám számunkra annál fontosabb jelenet. Homonnai-Drugeth, akit Bocskai István végrendeletében fejedelemnek is ajánlott, 1605-ben jegyezte föl naplójában, az egyik török elleni várostromról. Akkor is az egymást emésztő „polgári viszálkodások” korában járunk – az embernyúzó Basta és a foltos hitű Belgiojoso; zsoldosok, császáriak, beste muszlimok rabigája és békétlenkedő, egymásnak tőrt vető, egymást Bécsben följelentgető és eláruló önérdekű magyarok siralmas sokszögében. Vitéz Homonnai Drugeth Bálint ostrom előtti naplórészlete e véres díszletek közt ma is zsinórmértékül szolgálhat mezei olvasójának – a technokrata, tömegtermelő globalista világszellemnek.

„1605. 29. Aug. Indultam isten segítségeért háromszor való Jézus kiáltásunkkal, táborunkban lévő egynehány ezer ő felsége szép lovas és gyalog vitézeivel Újvár alá, és szállottunk meg az mezőben Tardoskednek ellenében. Itt szállott vala egy szép raj méh szemünk láttára. Ezt jó két vitéz szolgám Teleki Pál és Pankotai János egy dézsába befogván, az mezőben szép ékes helyre tevén békével hagytuk szegényt.” 

Békében hagyni és dézsába tenni szegényt – még Teleki és Pankotai, két egyszerű közember is tudja, hogy a raj, az examen apum: örök. Hogy a kirajzott méhraj első leszállása után tovaszáll; már ha időnek előtte szét nem tapossa őket a nehézvasú, lánctalpas hadnép. Ezért ezek a férfiak a nyitrai Tardoskedd és Érsekújvár közti augusztusi mezőn lóról szállva teszik a dolgukat – a méhét dézsába söprik egy új élet ígéretének reményében. Nem szétrúgni, nem eltiporni és nem legyilkolni! Olyan világosan tiszta pillanat ez, mint ma, szintén a háború idején fonikus költeményként a világba belekürtölni Weöres Sándor zseniális egysorosát:

„Szekfűvirágleheletzuhatgu-örömillat”!

*

Egy itáliai tájépítész méhest építene, kérte, rajzolnám le, milyen volna a valóságban a régi méhes – mit lehet újragondolni belőle?

A „méhes-lét” sokakat inspirált már – jól emlékszem, mekkora hatású volt rám a szövegrészlet Hamvas 1943-as Sorsunk-beli közlésében, majd Az öt géniuszban. A magyar délnyugat géniuszát beszéli – középpontjában Berzsenyi Dániellel, akinek költészete „tüzesen, keményen, mélyen és ragyogóan harmónikus”, és az ő kemenesalji méhesházával.

Hamvas Béla erős állítással mondja, hogy Kemenesalján a kúria legintimebb helye nem a könyvtár, nem az ebédlő, nem az ősök terme, nem a háló, és nem is a konyha. Dél szelleme itt olyat teremtett, amilyet a föld egyetlen pontján sem látni – még távolról hasonlító formában sem. Ez a méhes. És e tájnak és méhesének Berzsenyi a költője, a filozófusa.

„El kell képzelni Berzsenyit nyáron, a sugárzóan forró napon, augusztusban, amikor ebéd után a szikrázó udvaron átmegy, hóna alatt Horatiusával és néhány papírral, amelyre ódájának vázlatát vetette. A méhes a háztól ötvenlépésnyire van. Az ajtót kinyitja. A kaptárak körül zúgnak a méhek és az ablakon szállnak ki és be. A kaptárakon kívül csak puhafa asztal és szék, semmi más. A lángoló kertre néz, aztán a méhes felé fordul, a könyv ott fekszik az asztalon, a papír, a külvilág eltűnik és elsüllyed valahová, ahonnan már nem látni a forró nyári kertet és kaptárt. Ott ül mozdulatlanul a zsongásban, és mintha valami belül elkezdené mindazt, amit eddig életében magába gyűjtött, zajtalanul dagasztani és köpülni gyermekkort, a szülői házat, a szerelmeket, azt, amit tanult és látott és olvasott. Valami dolgozik benne és forgatja életét. A méhes az éber alvás helye. […] És Berzsenyi ott ül, ez az élet már alig emberi ebben a zümmögő forróságban és az olajosan lassan ömlő idővel zeuszi magányban.”

S amellett, hogy Kemenesalján újra megépítettem a méhest, megtaláltam a hetyei Berzsenyi-méhes eredeti helyét az ún. Kertész-kertben. Közvetlenül a régi Berzsenyi-ház végében, a Kódó nevű patak mentén.  

Ó, bővizű patakok! – a Kódó eredetileg első osztályú folyóvíz volt, de ma már szinte döglött víz, itt-ott azért mégis akad hal benne, bizonyítja a sok hódvár, ami fölös számban épült rá az utóbbi években. Feljebb alulcsapó vízimalom működött rajta „ad Rivulum Kodo patak” néven (az is hol van már? Törött malomkerekét almáskertem telepítése közben találtam gyökér-mélységben, kiástam és hazatalicskáztam) – itt csak csekély vizű öblöt kellett méhitatónak kialakítani, hogy a méhek rászállhassanak. Szalma, gyékény, vagy vesszős kasos méhészkedést űztek itt mindenfelé – egészen az 1845-ös, Dzierzon-féle keretes kaptárak föltalálásig. De méhesház sokfelé állt – a táj másik költője, Kisfaludy Sándor sümegi házának leltárában épületek és szobák mellett az építményekkel jól felszerelt gazdaság jelölendő részeként szerepel: tyúkház, lóistálló, félszer, tehénistálló, padlás, életes ház, major alatti pince, granárium, góré, méhes ház, szérű és gyümölcsös. És ami biztos: Sümegen is tudták, hogy az antik szerzők világképének időtlenségét és az élet értelmezésének kivételes pillanatát nyújtja mindenfelé a méhek közelsége.

A régi méhes hárságyas pipázóhely – Móra Ferenc emlegeti Georgikon című könyvében. Móra szerint a régi méhesházban „fontosalmák” sárgulnak a polcokon – nyári fontos almák, tehetném én hozzá, amelyek nagyságuk és súlyuk alapján érdemelték ki a „fontos” jelzőt. Ám mivel illatos almahúsukat könnyedén lehet finomra reszelni, rétesalmának is nevezik; almáslepénybe, almásréteshez verhetetlenül kiváló. Ropogós, cukros, bő levű, mégis kissé savanyú, fűszeres ízű – méhesünk dolgozói porozták be almáskertünkben a többi társsal együtt. Móra méhesében hűtött borocska is várja a nemzetes úr ébredését – az iksz-lábú hársfaasztal alatt viszont esztendőszám felbontatlanul hevernek a legelső magyar méhészújság, a csodálatos nyelvi leleményű A Közelben és a Távolban Körültekintő Szorgalmas Méhész példányai. 1930-ban a néprajzos, méhekkel, méhészkedéssel is sokat foglalkozó tudós, Gunda Béla meglátogatta az akkoriban Zengővárkonyban lelkészkedő műtörténészt, Fülep Lajost, akire a méhesben talált rá – a méhes asztalán a Nyugat legfrissebb számai és Leopardi verseskötete hevertek szépen egymás mellett.

A méhes valóban az „éber alvás helye” – s ha nem is puhafa széken, ha nem is fonott hárságyról és nem is „hűs borocska” mellől, de régi szakkönyveket lapozgatva én is órákat figyeltem néhány nagy Boczonádi és néhány szalma rakodókaptár mögül a méhek csudálatos életét. És jól tudom, hogy ilyenkor érzékeny és meditatív lassulások fogják el az embert.

A röpnyílásokból, ha jó illatú virágszirmú méhlegelő kínálja magát, mint bombavetőkből vágódnak ki, és kinccsel megrakott hajócskákként vitorláznak vissza a méhek– órákon át szakadatlan kitartással. Olykor tempót váltva-gyorsítva, folyamatosan és tétovázás nélkül. Ég és Föld ér össze, amikor tízezernyi dinamikus apró lény zúdul a vadörömű fénybe, az „égbolt csontos tisztaságába” – hogy ugyanolyan misztikus eltökéltséggel térjenek vissza. A méhesházban, s ez is csudálatos benne, tökéletesen kiléphetünk térből és időből. Zsongás van, éteri zene van, fáradhatatlan zsolozsmázás és mézillatok gomolygása – racionális nagyepikai mű írásába ilyenkor lehetetlen belefogni. Talán inkább aludni lehet – miként a régi magyar méhészek is tartották: a méhesben legszebb az álom. 

S hogy a kemenesalji Berzsenyiek mennyire becsülhették a méhest?

A zord szívű atya, Berzsenyi Lajos fiának írt levelében tudatja a szomorú hírt, hogy 1809-ben Hetyén járt a „francúz, harminc ezerrel”. (Értsd a napóleoni hadsereg katonáit, akik Stájerországból indultak Győr irányába; váltó-lovakkal és tüzérséggel.) Feldúlták az udvart, a marhákat levágták, Berzsenyi méhesét kirabolták. 1809. május-június fordulóját írjuk – a franciák reménytelenül tévelyegnek a Marcal-menti őserdőkben. A kaptárak belső életében éppen a csúcshordás előtti idő ez; a tudós öreg méhész, Sőtér Kálmán (1834–1915) írja a méhlegelőkről, hogy április közepétől május végéig a régi magyar méhészeti flórában a látogatott virágok száma általánosan négyszázra tehető, július végéig megközelíti a hétszázas csúcsot, és még szeptember közepén is kétszáz virágzó növény áll a méhek rendelkezésére.

Sőtér kétkötetes munkája, A méh és világa 1908-ban jelenik meg – a hasznos méhlegelő jóval nagyobb volt, mint ma, s nem tűnt el nyomtalanul a hordás végéről az ipari mezőgazdálkodás brutalitása nyomán az egyik leghasznosabb mézelő tarlóvirág, a tisztesfű sem, amely pár héttel az aratás után kezdte virágzását. És hát Kemenesalja: méhészeti flórája-méhlegelője  páratlan – várostalan vidék, ipar nélküli, erdők, mezők, dombok, elszórt tanúhegyek, patakok váltakozása, odébb a Marcal. Vegyes virágmézei ma is teljes pompájukban hordozzák a Hely Géniuszát. A méhes végül is azt az egyszerű helyet jelöli és annak a belátását erősíti: hogy a méhes közös tulajdon. Egyik fele a dolgozó méheké – a másik az emberé. A legmélyebb meditációt folytató és filozofáló Berzsenyié – „minden magatartás, a hatalmi, a szent, a bölcs, a szubjektum-magatartás is valamely sorsban formáltan realizálható és ábrázolható. Ez a méhes.”

Hamvas majd újraírja méhesét, immár Szentendrén, 1948-ban, az Unicornis  Epilegomenia címet viselő fejezetében. Teljes életet élő emberével együtt.

 „Negyvennyolc éves korától az ország délnyugati sarkában a vasúttól háromórányira kicsiny faluban élt. A falut szelíd halmok vették körül, a kertek alatt fűzfákkal és égerfákkal szegélyezett patak. A községtől olyan távolságra, hogy benne is volt, kívüle is, tökéletes távolságban, mint a kínaiak tanítják, hogy a zaj nem hallatszott át, csak kakaskukorékolás, tizenhetedik században, másfélméteres falakkal épült kurtanemesi ház, az egész négy szoba, zöldséges és gyümölcsös közepén, a pataktól kőhajításnyira. A ház mögött kavicsos udvar s ennek hátsó sarkában a méhes, az «óvatos diófa» alatt. Meszelt szoba. Körülbelül húsz-huszonöt kason kívül semmi egyéb, mint a méhészethez szükséges eszközök és szerszámok, egyetlen ócska heverő, fenyő asztal, szék, egy polc, hol üresen, hol könyvvel, az Upinshadok, a Zohar, néha Rabelais, Keats, Hölderlin, Shakespeare, Rilke, Sterne, Kirkegaard, Nietzsche, Kassner. Néhány ív papír, tinta, toll, egy üveg bor és ásványvíz.”

A méhesházban meditáció és költészet is terem – fedezd fel a mindent, vagy akár a semmit! Inspiráljon a méhek „nyelve” – a röpnyílás előtt sajátos koreográfiájú táncnyelvvel jelzik kirepülő társaiknak a legkönnyebben elérhető legelő irányát. És azt, milyen messzi és mely finom falatokat ígér ez a legelő. Ez a „narratíva” annyit mond a méhes emberének: beszélj, de mondandód mellé a személyesség hitelét tedd oda!

S bár a méhek pantomim-játéka egyszerű kód, az összehangolt munka érvényességét folyamatosan bámulhatod. Mert aki a méhes „szavát” érti, bőbeszédű és locsogó filozófia helyett biztonságot talál. Végül is egy dialógus atmoszféráját érteni „elég száz szó”. Hérakleitosznak százharminc mondata maradt fenn, mondja Hamvas. És Lao-cének nyolcvanegy verse. De ennyi is elég. Az emberi értelemnek úgy kell alkotnia, mint méheknek a tiszta mézet.

Az esszé Ambrus Lajos Mezei szorgalom című kötetében jelent meg (Kortárs Kiadó, 2023.)