Már vagy huszonöt éve építettem méhesházat – szalmafonatú rakodókaptárakba telepítve a méheket, de az első rajzás földöntúli élményét sosem feledem. Most nem részletezném e pillanat fenséges körülményeit – viszont a kiszállt rajt követni kellett, hová települnek. Mert kevesen tudják, hogy kaptárból kirajzó család első leszállása fa tetejére, galagonybokorra, kéményoldalba és ezer elképzelhető helyre történhet, de csak időlegesen.

2023. Május 30. Pünkösd hétfő – 103,7 kg

Személy szerint nem volt soha saját kertem, de hogy szüleimnek s az ő szüleiknek mindig volt, azt nem feledhetem. Virágokra láttam a mózeskosaramból Tapolcán és Badacsonyörsön. Ezek voltak életem első állomásai a Mogyorósi utcában, ahol még tehéncsorda járt reggelente föl a dombra, esténte le a dombról, valamint a Balaton fölött is egy szőlőlugasban. Tapolcán petúniák, lángvirágok, porcsinrózsák, krizantémok, Badacsonyörsön – nomen est omen – este illatozó estikék nyíltak, s rózsák jelezték, ha a szőlőleveleket peronosz vagy lisztharmat fenyegette.

Boldogult ifjú (ilyen is volt) újdondászkorában egyszer (nem csak egyszer…) verbális inzultusban részesült a Szerző (itt „gyorsreagálású” írásokat kattogtatót jelent, aki később kertet megszerzővé avanzsál). Falusi riportútra indulván egy belvízben tocsogó mező közepén, békalesen ott állt fél lábán egy gólya. Szerzőnk felkiáltott: „Egy gólya!” A megyei újságírásban jócskán „elhasznált” fotós kolléga, a gépkocsi vezetője érdesen: „Na és, az a dolga, hogy ott álljon. Micsoda aszfaltgyerek!” Utóbbit Szerzőnkre értette.

Bár kertes házban nevelkedtem, a kerti munka sosem volt ínyemre. A gondolataim máshol kalandoztak: színházon, népdalokon, verseken. Igyekeztem is minél előbb szabadulni a földtől, egy másfajta életbe, egy másik világba, panelba. Mégis történt egy fordulópont, jött a vágyakozás, és attól fogva minden egy kertes ház felé mutatott.