Igaz rémtörténetek
Vörös villogó fény az utcán
nem látod? mit? a vörös foltokat a mennyezeten
átiszkolnak az éjszakán
fellopódznak az utcáról
vagy a házunk előtt álldogáló járműről
nem, nem kelek fel a cikázó vörös foltokért
majd az álom fertőtleníti az éjszakát
de kiért jöttek? a szomszéd házban lakó idős házaspár
valamelyikéért vagy a túloldali ház fiatal családjának
egyik gyermeke lett rosszul?
a villogó vörös fény ismeri az irányt és az áldozatot
de ez a vörös villogás biztosan a járvány vírusait szórja
a fákra a mókusokra az erdőben kóborló őzekre
az ablakunkon bekukucskáló örökzöld bokorra
nem, nem kelek fel az éjszaka derekán
engem ne mentsenek meg és én sem mentek meg senkit
talán egy szívroham tisztességesebb
módja az elvonulásnak mintsem vírusfelhőket hagyni hátra
hátha csak az öreg szívest vitték el
de azért tisztítsuk meg az ablakot whiskyvel
ha nincsen más kéznél
itt is ott is vörös foltok
a megfertőzött villanások lenyomatai a plafonon
hajítsd a whiskys üveget a villogó lámpába
és hagyj aludni
egy álom mentsen meg
megint az álmaid? mind megfertőződtek
és tudod hogy azok hova vihetnek
látod-e vagy sem
a mennyezetre freccsent vörös foltok nyoma
örökre itt marad
nem nem kelek fel inkább megvárom
hogy a vörös villogás rángasson ki a házból
ha a fekete helyett most ez a Kaszás új színe
Igaz rémtörténetek
Én már láttam a világvégét
ezerkilencszáznegyvennégyben,
amikor feljöttünk a pincéből,
és kinéztünk a második emeleti lakásunk
ezer darabra tört ablaküveg keretén
láttuk a feltörő tüzeket az éj sötét mezején,
vadvirágok borultak lángba mindenfele,
bokornagyságú tűz táncolt,
jajongva lángoltak fel a jegenyék;
szellem lettem én is, lobogtam mint
vékony füstfelhő az égő temető felett,
alattam lángokban a kis városunk; ilyen
a világ vége, ezután már nem történhet semmi,
sem jó, sem rossz.
De aztán egy napon, évtizedek múlva,
szeptember 11-én,
a Hudson folyó menti városban,
újra láttam a világvégét,
újra és újra és újra,
és ma már tudom, hogy semmi sem örök,
csak a vég,
és ez a gorilla toporzékol a világ felett, mint
aminek soha sincs nyugta.
Kezdet nélkül mit sem ér a vég,
valahol lennie kell egy másik világnak,
amely élni akar, ha nem máshol, akkor a föld
hasadékaiban, a gorilla lábai alatt,
mennél dühösebben tombol ez a szörny,
annál több hasadék keletkezik nyomában;
ma láthatatlan ez a gorilla, álcázza hatalmát
ez a szörny, fertőző farkával napok alatt
üresre söpörte a valamikor büszke sugárutakat,
hogy azokon a mai világ ége szabadon masírozzon.
Végidők hevében
Amikor a tetőlakásodban a legnagyobb szükséged lesz rá –
(szép a kilátás a Central Park nemrég elkészült sivatagára)
áramszünet miatt, a klímád majd leáll, kézzel pedig nem lehet működtetni.
Ne aggódj! Ha benzin sem kapható, lakájaid, majdnem ingyen
elhúzzák a Mercedesedet, merő hálából, vagy csak azért,
hogy életben hagyod őket;
nem kell tenned mást, mint rájuk fognod a pisztolyod,
máris bekötik magukat kocsid elejébe, és új életet lehelnek a hintódba;
hámnak pedig jó lesz egy köteg áramra kiéhezett számítógépkábel;
Amikor a lőszerből is kifogysz, akkor rabszolgáidat lándzsával tartod féken,
ami régi tévéantennákból és kiselejtezett útjelzőkből legyártható …
A halmokban álló hulladékok korlátlan forrásai az emberi találékonyságnak…
A jövő határtalan, csak a képzeleterő határolhatja be;
amikor a konzervek elfogynak és a gabonapehely-dobozok összelapítva,
üresen hevernek, akkor majd patkányokra kerül sor…
szemfüles tőzsdések már nagyban fogadnak kedvező patkány-szaporodásra…
De persze, idővel a pénz szerepe megszűnik a kereskedelemben, helyette ott lesz
a lándzsa és a dorong, ahhoz, hogy valakit fejbe verj,
a hulladéktégla is megfelel…
Tarts egy jó nagy franciakulcsot kéznél, talán nem is egyet, hanem kettőt;
egyet az óvóhelyeden, a másikat a Mercedesedben,
nagy hasznát veheted mindkettőnek, hacsak egy másik ügyes
spekuláns rá nem teszi a kezét, és fejbe nem ver…
Idővel persze minden elfogy, minden a végére ér,
kivéve magát az időt,
de azon nem sok rágni való van, és csak szomjasabb leszel tőle.
