Friss hús

„El akartam mondani neki a történetet, mármint azt a keveset, amit tudtam róla. De rá kellett jönnöm, hogy a történet nem hagyja csak úgy elmondani magát: kannibálmesévé alakult, és a fogai engem marcangoltak belülről.”

Mohamed Mbougar Sarr: Az emberek legtitkosabb emlékezete

A tér hirtelen beszűkül, a kép rándul egyet, a figyelem egyetlen asztalra összpontosul. A menza tele van éhes diákkal, de a nagy alapzaj most mintha elhalkulna, mintha az idő is megállna. A fókusz egy sápadt lányra irányul, aki meredten nézi a tányérját, a gyomra hangosan korog. Résnyire nyílik a szája, felemeli a villáját, aztán hezitál, a falat lecsúszik és lassított felvételben zuhan vissza a tányérba. Bori arra gondol, az evés az élet egyik legnagyobb függősége, és sokkal könnyebb lenne, ha nem kéne túlesnie rajta naponta háromszor. Aztán arra, hogy talán egyszerűbb lenne, ha az ételeknek nem lenne íze és szaga. Végül a férfira gondol, aki miatt nem tud enni, és azon tépelődik, vajon tényleg egyenlő-e a szerelemmel, ha az embernek elmegy az étvágya. Háromig számol, a villát egy falat húsba szúrja, majd szilárd elhatározással a szájába teszi. Rágni kezd. Minél tovább rág, annál jobban fél, hogy nem fog lecsúszni. Nyel. Az ijedtségre megiszik egy egész pohár vizet.

A cigaretta vége parázslik, a füst kanyarogva száll fel, hogy aztán beolvadjon a sok mérgező anyagba, ami a légkörben kavarog. A kampusz előtti úton autók állnak a dugóban, a zaj és a fojtogató kipufogógáz éppen csak elviselhető, de máshol nem szabad dohányozni. Borit a hányinger kerülgeti, viszont a beszívás és a kifújás ritmusa megnyugtatja, mintha csak egy meditációs gyakorlatot végezne. Igyekszik nem az estére gondolni, de a nem-gondolás is megterhelő, és érzi, hogy az agyának egy szeglete sem tud elvonatkoztatni attól, ami történni fog. Vagyis, ami megtörténhet. Kívülről látja magát, ahogy szorong az egyetem előtt. Sőt, nem is csak kívülről, hanem inkább felülről, mintha ő maga lenne a cigarettafüst, amit az előbb kifújt. Tisztában van vele, hogy szánni valóan áll ott, úgy néz ki, mintha bármelyik pillanatban összeeshetne, mintha csak a ruha tartaná össze. Végül egy fiú zökkenti ki, aki tüzet kér tőle, ettől hirtelen visszatér önmagába és automatikusan odanyújtja az öngyújtót. Ekkor látja meg az araszoló furgont is maga előtt, amelynek oldalán egy mosolygó, meztelen nő fekszik sonkák és szalámik között. A cég reklámja az arcába fúródik: „Ön is friss húsra vágyik?”

„A szovjet vagy orosz montázselmélet egy olyan megközelítés, amely a vágást teszi meg a filmkészítés alapjául. Eizenstein a montázst egyenesen a mozi lényegének, a filmművészet legfontosabb sajátosságának tartotta.” A tanár csak beszél és beszél, a hangja eljut Borihoz, de a mondatok értelme csak halványan szűrődik át a tudatán. Az előadóteremben zörögnek a papírok, ujjak kopognak a billentyűzeten, odakintről autók zaja hallatszik, közben ahogy telik az idő, egyre kevesebb a levegő. Minden kicsit homályos, mintha nem is a valóság, és nem a jelen lenne, hanem valami képzelgés, álom vagy megkopott múltbeli emlék. Bori előtt éles képek villannak fel, ahogy próbálja elképzelni, mi történhet aznap este, és ő melyik variációra hogyan reagálna. Látja maga előtt, ahogy Miklóssal ül egy elegáns étteremben. Az étlap a kezében van és nézi a felsorolt fogásokat. A gyomra görcsbe rándul a gondolattól, hogy a férfi előtt kell ennie. Ennél csak az borzasztja jobban, ha húst képzel a tányérjába. Vagy belsőséget, májat, pacalt, velőt, szívet. Elképzeli, ahogy feltálalnak nekik egy szívpástétomot, amit közösen kell megenniük. Egyre feszültebb lesz, ez a kép nem hagyja nyugodni, látja maga előtt, ahogy a villa belefúródik a puha ételbe és Miklós a szája felé közelít vele. A fantázia összekeveredik a Diploma előtt egyik jelenetével, amit a tanár vetít, miközben a montázsfajtákat magyarázza. Nyár, medence, sör, napsütés, Sound of Silence és a feltálalt szív. Bori feláll, hogy kiszaladjon a mosdóba, de a lábai nem tartják meg, összecsuklik és elterül a padlón.

Először a hangok jönnek vissza, aztán az illatok, legvégül pedig a látvány. Az orvosi szoba vakítóan fehér és kórházszagú, az üvegajtós szekrényekről élesen visszaverődik a fény. Boriban lassan tudatosul, hogy a lábát felpocolták, a blúzát kigombolták, a nyakán és a csuklóján nedves borogatás van. Az egyetem orvosa első pillantásra elég furcsának tűnik, még alulnézetből is. Fehér köpenye alatt fekete ruhát visel, szegecses övéről különböző méretű láncok lógnak le. Menstruálunk? – kérdezi a férfi, így többes számban, hangsúlya egyszerre lekezelő és mézesmázos. Bori a fejével nemet int, felül és ügyetlenül gombolkozni kezd. Még ne öltözzünk vissza, meg kell mérnünk a vérnyomásod! – állítja meg az orvos, és a pillantásával jelzi, hogy a blúzt teljesen le kell venni. Bori magán érzi a férfi vizslató tekintetét, és bár sejti, hogy a vérnyomásméréshez nem kéne levetkőznie, zavartan engedelmeskedik, hiszen mégiscsak orvosi utasításról van szó. Amikor azonban az utolsó gombhoz ér, ösztönös hümmögő hangot hall a férfi felől, mire felpattan, felkapja a táskáját és úgy ahogy van, kigombolt blúzzal kirohan a szobából.

Bori hátulról látja magát, ahogy kifut a neonfényű folyosóról, az épületből, majd ki az egész kampuszról. Fut végig a Múzeum körúton, lobog a haja, lobog a blúzának két szárnya, a táskája lifeg, csapkodja az oldalát. Átszalad a zebrán, egy autó rádudál, elfut a Nemzeti Múzeum mellett, átszalad a Kálvin téren, majd fut tovább és tovább, végig a Vámház körúton, cikázik a járókelők között. Tudja, hogy kívülről nézve úgy fest, mint aki menekül. Úgy is érzi, mintha követnék, vagy kamerával vennék minden lépését. Tisztában van vele, hogy nincs semmi értelme a reakciójának, hiszen tulajdonképpen nem történt semmi. Szorong, nem evett, elájult, megvizsgálta egy orvos. Miért olyan mégis, mintha üldöznék? Hiába próbálja racionálisan végiggondolni, a teste nem áll meg és nem is tud megálljt parancsolni neki. Ahogy figyeli magát futás közben, filmjelenetek pörögnek a fejében és összemosódnak a jelenével. Látja maga előtt Forrest Gumpot, ahogy felveszi a piros baseball sapkáját, feláll a tornácon és futni kezd, át a ház előtti mezőn, át az úton, majd egészen az óceánig és vissza. Látja Jane Eyre-t, ahogy csorognak az arcán a könnyek és elindul futva a ködös angol tájban, amíg zokogva össze nem csuklik. Látja Hófehérkét, amikor a vadász, ahelyett, hogy kivágná a szívét, azt mondja neki, hogy fusson, és ő elindul a sötét erdőn át, és küzd az indákkal, fennakad a bokrok ágain, rémülten hadonászik, miközben mindenhonnan ijesztő sárga szemek merednek rá. Az utóbbit érzi a legpontosabbnak, és mire elér a Fővám térhez, kezdi magát rajzfilmszerűnek, kétdimenziósnak látni. Arra vágyik, hogy ő maga is csak egy rajz legyen vagy animáció, nem pedig hús-vér nő.

Végül a Szabadság-híd közepén áll meg. Mindkét kezével megmarkolja a korlátot, görnyedve kapkodja a levegőt, a szíve hevesen ver, a hátán és a mellkasán csorog az izzadság. Alatta hömpölyög a Duna, sirályok röpködnek rikácsolva, dinnyehéj csorog át a híd alatt, távolról uszály közelít. Minden irracionálisnak tűnik, Bori mégis megpróbál belekapaszkodni abba, amit lát maga körül. A folyó sodrása valamelyest megnyugtatja. Ahogy lassan visszaszerzi az uralmat a teste felett és elkezdi normálisan venni a levegőt, hirtelen megérzi a bőrén, hogy csepereg az eső. Ekkor tudatosul benne, hogy a blúza még mindig nyitva van, és miközben elkezd alulról felfelé begombolkozni, egyre inkább elönti a szégyen. Aztán eláll az eső, mintha mindegy volna.

Miklóssal azt beszélték meg, hogy a Károlyi-kertben találkoznak, de Bori nem találja, amikor odaér. Ha majd később visszaemlékszik erre az estére, csak egy képsorozatot fog látni maga előtt, szép villanásokat: a bolyongást a kertben, az egymásra találást a szökőkútnál, az eldugott padot a fák alatt, a hosszú csókolózást és az ujjaikat, ahogy egymásba fonódnak, amikor kifelé mennek a kapun. A képekből azonban hiányozni fognak a jelen szorongásai, az émelygés, a tanácstalanság, a csók szárazsága, az érintés kelletlensége és a bizonytalanság, hogy vajon ezek az összessége-e a filmbeillő szerelem.

Miklós, aki filmrendező és odavan Woody Allenért, a Manhattanről magyaráz, miközben az Astoria felé sétálnak. Szerinte zseniális az egész film, kezdve a zenétől egészen addig, ahogyan bemutatják a várost, de persze a lényeg nem ez, hanem a szerelmi viszonyok, a dekadencia és a sznobizmus ábrázolása. Bori nem mondja ki hangosan, de nem szereti ezt a filmet, sem pedig Woody Allent. Főleg a műviség taszítja, a kiszólások és ahogyan átszabták Manhattant, hogy jobban fessen a vásznon. Mindenki tudja, hogy a hídjelenetben a szereplők egy olyan padon ülnek, ami a valóságban nem is létezik.

Miklós szerint a szerelem szenvedés, és hogy elkerüljük a szenvedést, nem szabad szeretnünk. De akkor attól szenvedünk, hogy nem szeretünk. Bori biztos benne, hogy a férfi lopta ezt a mondatot, valószínűleg éppen Woody Allentől, de most nem törődik ezzel, mert megkönnyebbül attól, hogy a férfi nem étterembe viszi őt. Miklós azt tervezte, hogy megmutatja neki a lakását és ő maga főz valamit vacsorára, hogy mit, azt nem árulja el a lánynak. Borinak kiszárad a szája, amikor az evésre gondol, érzi, hogy a gyomrában egyre gyűlik a sav, ami belülről emészti őt. Ahogy sétálnak a járdán, hirtelen fekete-fehérnek kezdi látni magát, aztán mintha Miklós is fokozatosan elveszítené a színeit. Felszállnak a 47-es villamosra, és ahogy haladnak át a városon, úgy fakul ki minden körülöttük. Mire elérnek a Deák térre, besötétedik és minden fekete lesz, alig lehet kivenni a város körvonalait. Csak Miklós szemei világítanak.

A sötétben a szagok felerősödnek, amitől Bori egyre jobban émelyeg. Amikor bekanyarodnak az utcába, ahol Miklós lakik, az egyik pad mellett éppen egy hajléktalan vizel. A járdán több helyen is valami szét van kenődve, de nem látni jól, pontosan hol kezdődik és hol ér véget, közben az enyhe városi szellő, amit az elhaladó autók keltenek, görgeti a szemetet és az eldobott cigarettacsikkeket körülöttük. Mikor odaérnek a házhoz, Miklós a kaputelefonhoz lép és elkezdi beütni a kódot. Botlatókövek csillannak meg Bori lábai alatt, amikor belép a hűvös épületbe. A lakásához egy szűk és dohos cselédlépcsőn mennek fel, minden léptük visszhangzik.

A színek akkor sem térnek vissza, amikor belépnek a lakásba, ráadásul minden forogni kezd Bori körül, amint eljutnak az orrába az előszobában terjengő szagok. Kér egy pohár vizet, mert úgy érzi, megint el fog ájulni. Ahogyan kimennek a konyhába, kiderül, mi a szagok forrása, a férfi valóban készített ételt estére, tatárbeefsteaket, nyers marhabélszínből, dijoni mustárral, tojássárgával, kapribogyóval, apróra vágott hagymával és egy kis konyakkal. Utóbbira Miklós kifejezetten büszke, ahogy a fűszerezésre is, amit egy gourmet-oldalról böngészett ki.  

Bori azt hazudja, még nem éhes, bár a gyomra vadul korog, ami majdnem elárulja. Miklós nem bánja, ha még várnak egy kicsit a vacsorával, kitölt egy-egy pohár fehérbort és int a lánynak, hogy kövesse. Bori megállapítja magában, hogy a lakás nem igazán otthonos, inkább olyan, mint egy díszlet, amit még nem fejeztek be teljesen. Kevés bútor van és azok is papírszerűnek tűnnek, mintha összecsuklanának, amint megpróbál rájuk ülni az ember. Talán csak Miklós hálószobája más egy kicsit, az leginkább egy stúdióra emlékeztet, az ágyat leszámítva mindenhol kamerák és mikrofonok hevernek, a különböző méretű és vastagságú kábelek pedig úgy borítják a padlót, akár egy dzsungelt az indák. Bori óvatosan lépked köztük, mintha bárhonnan előugorhatna egy ragadozó, hogy felfalja őt.

Bár az ágyon ülnek, Bori azt képzeli, hogy az egyik sarokban álló kamera mögött áll. Ez a gondolat némileg segít neki abban, hogy enyhüljön az émelygése, így olyan, mintha nem is lenne igazán része az eseményeknek, mintha valaki mással történnének a dolgok. Fekete-fehér némafilm lett belőle, gyorsan pörgő képek sorozata, hang nélküli tátogással. Látja, ahogy Miklós végignéz rajta, először egyenesen a szemébe fúrja a tekintetét, aztán lassan, de határozottan végigpásztázza az egész testét. Felemeli a bal kezét, végigsimít a lány arcán, egy hajtincset a füle mögé tűr. Minden mozdulata művinek, mesterségesnek érződik. Bori alig érzékel valamit az érintésekből, zsibbadtan, élettelenül ül az ágyon, mintha nem is az ő teste lenne ott. Miklós, folytatva az előre megkomponált jelenetet, finoman megfogja a lány poharát, és a bort a szájába tölti. Aztán félreteszi az üres poharat és elkezdi kigombolni Bori blúzát, majd a saját ingét is leveszi, és a földre hajítja a kábelek közé.

A férfi egyre közelebb és közelebb húzódik, beleszagol Bori nyakába, befúrja a fejét a mellei közé, közben két kézzel a háta mögé nyúl, és egy mozdulattal kipattintja, majd lehúzza a melltartóját. Ott ül a lány félmeztelenül, fehér bőre világít a sötétben. A pulzusa egyre magasabb, és egyre biztosabb benne, hogy nem az izgalomtól, hanem a félelemtől ver annyira a szíve. Legszívesebben menekülőre fogná, de nem bír mozdulni. Kinyitja a száját, de nem jön ki hang a torkán, mintha tényleg egy némafilm színésznője lenne, a sikolya helyett csak zongoraszó hallatszik. Miklóst sem hallani, ő is csak tátog, a szájáról annyit lehet leolvasni: akarlak. 

Minél közelebb jön hozzá a férfi, minél több ruhadarabjuk veszik el a kábeldzsungelben, Bori annál kevésbé érzi a testét. Először a végtagjai kezdenek furcsán bizseregni, aztán a zsibbadás fokozatosan erősödik, amíg olyan nem lesz, mintha minden porcikájából kiszaladt volna a vér. Továbbra is kívülről, a sarokból szemléli a jelenetet, Miklós mozdulatai egyre vehemensebbek, a zene pedig egyre gyorsabbá és ütemesebbé válik. A lány ernyedt, sápadt teste eleinte szinte világít a sötétben, de ahol a férfi megérinti őt, ott elhalványul, mígnem a sötétség teljesen be nem kebelezi őt.

A fókusz ezután Miklósra kerül, aki hirtelen felébred a kábulatából és értetlenül néz szét az üres szobában. Kótyagosan felül az ágyában, keresni kezdi a lányt, de nemcsak, hogy ő nincs sehol, de a ruhái sem. Még a borospoharak is eltűntek. Hátulról látjuk, ahogy zavarodottan kóvályogni kezd a lakásban, nem érti, mi történhetett, nem találja semmi nyomát az estének. Nehézkesen előkotorja a mobilját a farmerja zsebéből, fel akarja hívni a lányt, azonban hirtelen nem jut eszébe a neve. Ő maga sem érti, hogyan lehetséges, de ha rá gondol, csak a testét látja maga előtt. Egy hirtelen ötlettől vezérelve a konyhába indul, úgy hiszi, ha megtalálja az ételt, amit készített, akkor bizonyítékot nyer, hogy mindaz, amire emlékszik, valóban megtörtént. Követjük őt, ahogy odamegy a hűtő elé és egy gyors mozdulattal felnyitja az ajtót. Ezután belülről, a hűtőszekrény egyik polcáról nézzük az arcát. Összeráncolódik a homloka, amikor kibetűzi az egyetlen doboz tetején a feliratot: Szívpástétom.