Egy kicsit meghalni

Robi ötlete volt a hágó. Leginkább neki volt mindig fontos, hogy szilveszterkor mulassunk. Amúgy istenigazából. Lerúgjuk a béklyót, kirúgunk a hámból, és jól berúgunk, Pistike. Ezzel a szöveggel csalogatott. Különösen az amputáció után szerette a rúgást emlegetni. Talán azt remélte, ettől a fémrúd helyére is visszanő a csont meg az egészséges izomköteg. Elvitte a cukor, én vagyok a cukros bácsi, mondogatta. És röhögött hosszan, öblösen. Mindig lépre mentem, pedig nekem elég lett volna összejönni egy házibulira vagy társasjátékra. Lehetőleg persze Robinál. A panelnél mégis tágasabb egy kertes ház. Akkor is, ha csak kétszobás, plusz nappali.

Robi nem akarta elhinni, hogy nem tudom, hol van Szarvasháza. Történelemből és földrajzból én voltam a legjobb az osztályban, főleg hetediktől, amikor a járási versenyt is megnyertem. Minden dolgozatot lesúgtam a körülöttem ülőknek. Robinak csak azért nem, mert nagyon utáltam. Azt hitte, azért utálom, mert dagadt és büdös. A trikója mindig begyűrődött a hurkái közé, és amikor kisimította, izzadságcsíkok virítottak rajta. Valójában nem is utáltam. Gyűlöltem. Okszána miatt.

Mindannyiunkat meglepett, hogy Kincső önként lemondott a kertes házról. Akkor is, ha csak kétszobás (plusz nappali). Szerzett áron alul egy garzont Pesten, és beköltözött a gyerekkel. Nem mondta, a vidéki levegőre vagy Robira unt-e rá előbb. Robi szerint a sportos életmódjára. Kincsőért leadott vagy harminc kilót, aztán az esküvői öltönye lett a mérce, nagyon ügyelt rá, ki ne hízza. Úgy látszik, nem minden nő szereti, ha a férjének mindkét lábszárán egészséges, vaskos izomkötegek húzódnak végig. Kincső a terhesség alatt meghízott, négy év alatt sem tudott lefogyni, és ezt nem tudta megbocsátani Robinak.

Sosem hallottam Szarvasházának mondani. Még a magyar üzletfeleink is Zsdenyijevót emlegetnek folyton. Robin nagyon kitört a magyarkodhatnék. Szlovákia helyett is Felvidéket mondott. Kínos volt a németek előtt, nem értették. Az ukránok röhögtek rajta szilveszter este. Azzal ugratták, hogy adnak alá egy lovat, és induljon a hágóra. Jöjjön újra hont foglalni, ha olyan nagy vitéz. Bele is egyezett a hülye állat. Nagyon részeg volt már. Az ukránok bírták a vodkát, a németek nem, de nem is itták, csak söröztek. Előre letárgyalták telefonon a szállodával, hogy legyen sör bőven. A biztonság kedvéért még hoztak magukkal három karton dobozost is. A vodkát Robi se bírta, de ő nem tudott nemet mondani. Egyszer tudott csak nemet mondani. Okszánának. Azzal lett a barátom.

Az ukránok már évek óta feljártak ide. Nyikoláj nagynénje volt a tulaj. Robi sokáig kérette magát: odaátról messze van. Ő Pestről számolta a távolságokat, habár Aszód még korántsem Pest. Amíg Kincsővel élt, szóba sem jöhetett. A válás után hagyta magát rábeszélni. Akkortájt épp át lehetett jutni a határon elég könnyen. Volt még egy-két régi ismerős mindkét oldalon. Egy álomvilág, Pistike, erről áradozott napokig. Fenyőrönkökből épült az egész komplexum, van saját szauna, melegvizes dézsa, pisztrángos tó. És a pincérlány tiszta Okszána. Azt hitte, ez még mindig hatással van rám. Félig-meddig igaza volt.

Okszánánál csúnyább lány nemigen járt az iskolába. Csak a szeme volt szép. Nyolcadik közepén érkezett hozzánk, valahonnan Szolyva környékéről. A nagyapjával élt, a szüleiről nem beszélt. Az osztályfőnök megtiltotta, hogy faggassuk. Különben sem beszélt rendesen magyarul, csak valamilyen furcsa keveréknyelven. Huculul. A nagyapja magyar volt, azért hozta el, hogy átköltözzön vele Magyarba. De se pénze nem volt az öregnek, se papírjai, így ottragadtak nálunk a városban, öt kilométerre a határtól. Okszána esetlen volt és sovány, egérfos színű hajjal. Második nap szerettem bele, oroszórán, amikor a Vörös Hadsereg-napi műsort próbáltuk. Február 21-ét írtunk, szállingózott a hó. Mivel új volt, már nem kaphatott szerepet, csak közönségnek ült be. Kíváncsian nézett minket, akik rendesen mind po magyarszki beszéltünk, ám az oroszórán és a műsorban mégis po russzki. A szemébe szerettem bele. Zöld szeme volt, és ha a nap az arcába sütött, sárgásan csillogott. Szomorú szemek voltak. Ha nagy ritkán elmosolyodott, a szemei akkor is szomorúak maradtak. Fél fejjel magasabb volt nálam, három paddal hátrébb ültették, közvetlenül Robi mögé.

A szállodából elsősorban a szauna és a dézsa érdekelt. Csak másodsorban a pincérlány, aki tiszta Okszána. A hőkamrából közvetlenül beleugorhatunk a szűzhóba, a dézsa alatt pedig tüzet gyújtanak, és úgy ülünk a meleg vízben, mint halászlébe szánt potykák a bográcsban. Ezt kedvcsinálónak szánta Robi, de nem sikerült magam potykának érezni. Utálom a halat. A szaunában elfértünk vagy tizenöten. A németek az alsó polcokon ültek, lábukat a hűvös kőre lógatták. Meztelenségükkel nem akarták a többieket megbotránkoztatni, lepedőt kanyarítottak magukra. Az ukránok elfoglalták a legfelső szintet. A fejükbe vastag posztóból készült kucsmákat nyomtak. Robi és én frottírkendőket terítettünk a középső ülőkére, és elnyúltunk rajtuk. Az ukránok a kilencvenfokos kabinban is vodkáztak, sőt, vodkával locsolták a kályhát. Féltem, be fogunk rúgni, ha belélegezzük a vodkagőzt, de nem akartam szólni. A németek se szóltak. Pedig gyatra dolog, ha épp szilveszterre lesz másnapos az ember.

Szerelmemet két hét elteltével vallottam meg. Satnya cédulára írtam: „Szeretlek”, és négyrét hajtva adtam tovább a mögöttem ülőnek. Címzettként Oxánát írtam a felső oldalára. Kihajoltam a pad mellett, úgy tettem, mintha a táskámban matatnék. Figyeltem, milyen képet vág, amikor megkapja. Robi belelesett az üzenetbe, mielőtt hátraadta volna. Okszána értetlenül nézte az írást. Olvasni még annyira sem tudott magyarul, mint beszélni. Másnap megkínálta Robit a tízóraira hozott mézes puszedlijéből. Robi azt mondta, nem fogadhatja el, mert cukorbeteg, nem ehet édességet. Okszána azt hitte, csak udvariaskodik vele. Kettéharapta az egyik puszedlit, és egy felet nyújtott a fiú felé. Robi ingerült lett, nem ehetek édességet, dagadt vagyok, látod, majdnem kiabált, felhúzta a hasán a trikóját, és két kezével megmarkolta a hurkáit. Még az arcát is felfújta. Több osztálytársunk köréjük gyűlt, a lányok védelmükbe vették Okszánát, aki elpirult, és azt ismételgette: Nem hárágudjál! A fiúk a cserépkályha felé tuszkolták Robit, közben a róla kitalált gúnyversek egyikét harsogták: Meg kell sütni, szalonna, kicsöpög majd a zsírja. Néztem a gonosz játékot, eszembe sem jutott közbelépni, annyira lebilincselt a sárgás-zölden csillogó szempár. Arra eszméltem, hogy Bárdos tanár bá’ belép az ajtón, hóna alatt a földrajzi világatlasszal, és rendet parancsol.

A hágót Robi szó szerint értette. Hogy este lazulhassunk, előtte biza nem árt mozogni egyet a jó levegőn, Pistike, ezt harsogta, miközben az öreg Bobikból pakoltuk ki a csomagokat. Az autózás után valóban jólesett a séta, pedig én nem is Magyarból vezettem, csak innen a határ mellől. Egészen addig esett jól a séta, amíg sík talajon haladtunk a fenyvesben. Az emelkedőn hamar kifulladtam, de kényszerítettem magam, hogy bírjam. Robi a műlábával bámulatosan bírta. Nem ment kárba az esküvői öltöny érdekében végzett munka. Az esküvője napján kis híján másodszor is meggyűlöltem Robit. Kincső miatt.

Bárdos tanár bá’ kilátásba helyezte, hogy a csirkefogók szüleit behívatja az iskolába. Százszor hallottuk ezt már tőle, senki nem vette komolyan. Robi lehajtott fejjel somfordált a helyére. Nem mertem hátranézni, de hallottam Okszána suttogását: Nem hárágudjál! Robi nem haragudott. Soha senkire nem haragudott, és senkit nem bántott. Attól fogva egyiket sem láttuk a másik nélkül. Okszána lassan rászokott, hogy olyan tízórait vigyen az iskolába, amiből Robit is megkínálhatja. Robi tanítgatta Okszánát magyarul, javította az akcentusát, türelmesen kivárta, míg befejez egy mondatot.

Nyikoláj nagynénje szerencsére nemcsak szállodát üzemeltetett, hanem egy kis ivót is a hegyoldalban. Volt sör is, vodka is. Én csak meleg teát kértem, kevés rummal. A séta végül félnapos hegyi túra lett. Az utolsó órában az életemért imádkoztam, ukránul, pedig nem vagyok hívő, és sosem tudtam jól ukránul. Jéggé fagytak a lábujjaim, remegett minden izmom. Puhány vagy, Pistike! Robi mindig értett hozzá, hogyan növelje az önbizalmamat. Szaunázás után a dézsában Robi megkért, mutassam be tudományomat, mennyi ideig bírok víz alatt maradni. Váratlanul ért a kérés, ezer éve nem gyakoroltam. Amikor jó három perc után köhögve, fuldokolva feljöttem a víz alól, Robi hátba veregetett, és csókot nyomott a fejem búbjára, mint egy büszke apa. Megborzongtam.

A dézsa melegvizének ismerős szaga volt. A kárpátaljai termálvizek jellegzetes, nem kénes, inkább gyógynövényekre emlékeztető szaga. Ilyen szaga volt Okszána hajának, ha a tornaórát a városi uszodában töltöttük. Télen sem szárította meg a haját, csak begyűrte vizesen a sapkája alá. Félt az uszodai hajszárítótól. Egy vízszintesen felszerelt, hosszú cső volt a hajszárító, amelyből lefelé tíz lyuk nyílott. Azokból a lyukakból jött a meleg levegő, egyszerre tízen száríthattak hajat, csak be kellett ülni a lyukak alá. A fiúk sokszor disznólkodtak, a cső egyik végén beküldtek a zsebükből előtúrt cukorkáspapírt, hajszálakból összegyúrt szöszt, aztán lesték, melyik lyukon fog kiesni. Miután visszaértünk az iskolába, igyekeztem Okszána közelébe kerülni, hogy érezzem a hajából a gyógyvíz szagát. A menzán az elsők közt értem az ajtóhoz, magam elé engedtem mindenkit, amíg Okszána oda nem ért Robival. Beálltam utánuk, és hagytam, hogy a mögöttem nyomakodók nekilökjenek Okszánának. Egyszer a nagy nyomakodásban rálépett a lábamra. Hátrafordult, rámnézett a szomorú szemeivel, és azt mondta: Nem hárágudjál! 

Tizedik utáni nyáron sokáig azzal áltattam magam, hogy Okszána miattam jár továbbra is a városi uszodába. Addigra rendesen megizmosodtam, magasabb is lettem nála, és az osztályból csak én tudtam duplaszaltóval ugrani a vízbe. A szünidő előtti utolsó órán Okszána tapsolt, és odakiáltott: ez gyönyörű volt, Pistike! Már hibátlanul beszélt magyarul. Tizedik utáni nyáron már nem értem be azzal, hogy a vizes haját szaglásszam úszás után. Megrúgtam finoman, vagy egy kartempónál végigsimítottam a bőrét. Véletlennek álcáztam. Nem szólt rám, de elhúzódott.

Nagyon sokáig gyakoroltam, míg egy levegővétellel át tudtam úszni víz alatt az ötvenméterest. Örültem, hogy a sárgás vízben nem lehet messzire látni, észrevétlenül lopakodhattam Okszána közelébe. Fehér fürdőruhát viselt, ez segített szemmel tartanom. Valami régimódi darab volt, majdnem a combja közepéig ért a szára. Mintha a nagymamája hordta volna azelőtt. Pisiléshez teljesen le kell húznia magáról, ezt mondta egyszer a lányoknak az öltözőben. A lányok és a fiúk öltözője között voltak a zuhanyzók, a csövek kitűnően vezették a hangot. Láttam, Robival úsznak lassan, cseverészve a medence túlsó vége felé, ahol egy nagy csövön zubog be a termálvíz. Vártam kicsit, figyeltem, nem indulnak-e rögtön visszafelé. Megálltak a csőnél, nyilván masszíroztatták a derekukat a vízsugárral, ahogy mindenki szokta.

Nagy levegőt vettem, és megindultam a víz alatt feléjük. Nem mentem le egészen a medence aljáig, mert a fülemnek nem tesz jót a nyomás. Nagyjából egy méterrel a felszín alatt haladtam. Egyenletesen tempóztam, apránként fújtam csak ki a levegőt. Már felsejlett a két alak a falnál, amikor egyikük elrúgta magát, és gyorsúszásban elindult velem szembe. Robi volt az. Szabálytalanul úszott, kétségbeesve csápolt kövér karjaival. Okszána mellé érve észrevettem, fürdőruhája a térdéig le van húzva. Kidugtam a fejem a vízből, levegő után kapkodtam. Okszána egész testével nekem feszült, és azt súgta: ölelj meg, Pistike! Láttam, ahogy a beáramló víz egyre távolabb lebegteti a levetett fehér fürdőruhát. Egy perccel később az úszógatyám is a vízben lebegett.

Három napig nem mentem ki a szobámból. A nap nagy részét az ágyon heverészve töltöttem, csukott szemmel. Szomorú, kérlelő zöld szemeket láttam. Zöldből sárgába váltó, egyre nagyobb, egyre szomorúbb és kérlelőbb szemeket. És vízben tovalebegő fehér fürdőruhát. Negyedik nap felugrottam, és elrohantam otthonról. Még nem tudtam, hová menjek. A moziban délelőtt nem adtak semmit, fagylaltra nem vágytam. Az uszoda környékét elkerültem. Végül, életemben először, meglátogattam Robit. Egy pillanatra meglepődött, aztán előrántotta a trikói közé gyömöszölt szexlapot. Találomra kinyitotta az újságot, és összehúzott szemöldökkel, mintha lexikont tanulmányozna, hosszan nézte a képeket. Tegnap kaptam magyarból, ebben mindent megmutatnak, Pistike, de késve hozták, elrontottam, most már téged szeret. Jobb ötlet híján azt javasoltam, keressük fel együtt Okszánát. Ebből reméltem magam is bátorságot meríteni. Igaz, nem volt világos, mihez is kellene a bátorság.

Az iskola utáni ötödik, alacsony házban lakott a nagyapjával. Lányokat néha áthívott Okszána, de fiúk közül szigorúan csak Robi léphetett be hozzájuk. Az öreg minden éven újrakente olajzöld festékkel a postaládát, amibe szerelmes leveleimet dobáltam. Azonnal észrevettük az ablakba ragasztott papírt: A ház eladó. Magyarul, ukránul és oroszul is rajta állt. Közelről látszott, hogy sokszor átírták-vastagították golyóstollal a betűket. Robi becsöngetett, de tudtuk, felesleges várni, úgysem fog senki ajtót nyitni. Egymásra néztünk, és visszafordultunk. Elza néni, az iskola gondnoka éppen a paradicsomot kötözte a kiskertben, amikor odaértünk. Megkerült Okszikának az anyukája, osztán visszakőtöztek Szolyvára, ótó jött elibük máma reggel. Aznap éreztem először, hogy jó lenne meghalni. Másodszor, amikor a főiskola után Robi átköltözött Magyarba.

Éjfél előtt nem sokkal az egész társaság szedelőzködött, hogy átmennek a szomszédos istállókhoz, mert Robinak ló kell, hont fog foglalni. Nem akartam az étteremben maradni, túl hangos volt a zene, a pincérlány pedig, aki állítólag tiszta Okszána, nem mutatkozott. Mentem velük, jobb kezemben szorongattam a kristálypoharat, a balban vittem egy felbontott pezsgősüveget. Az istállók felé félúton, fából készült tető alatt volt a kerti kemence, mellette tűzrakóhely, körülötte fából székek és asztalok. A környékbeli szállodák személyzete, aki nem volt munkában szilveszter éjszaka, itt gyűlt össze ünnepelni. Ugyanúgy roskadozott az asztal a finomságoktól, mint odabenn az étteremben. Kristályok helyett itt üvegpoharak sorakoztak, porcelántányérok helyett fatányérok. Köszöntöttük egymást, megálltunk egy koccintásra.

Okszána egy méretes fadeszkán húst szeletelt. Seszínű haját kontyba tűzte, télikabátjának kivágásában vastag lánc csillogott. Az idegen hangokra felnézett. A szeme zöld volt, talán. És szomorú, biztosan. Tettem felé egy lépést, amikor valaki megérintette a vállam, és halkan szólt: jó estét, Pistike. A sárgás gyógyvízben lebegő fehér fürdőruha annyira valóságos volt abban a pillanatban, hogy éreztem: megfoghatnám, ha kinyújtanám a kezem. Néztem a húst szeletelő lányt, néztem az idősebb Okszánát, az igazit, aki közben észrevette Robit is a németek gyűrűjében. Gyapjúkendőjét szorosabbra húzta, felém emelt egy vodkáspoharat, és még mindig nagyon halkan mondta: egészségedre, Pistike, megismerkedhetel a lányoddal, hogyha akarod. Negyedszer éreztem, hogy jó lenne meghalni.

Nem tudtam, hogyan mondjam meg Okszánának, hogy nem akarok megismerkedni a lányommal, nem akarok egyikükkel sem találkozni, tévedés volt idejönnöm, tévedés volt a lebegő fürdőruha is, és az egészet nagyon sajnálom, mert Robit szeretem. Azon a napon tudtam meg, amikor egy hosszú év elteltével újra találkoztunk, már Kincső vőlegénye volt, egészen macsó lett a rengeteg sporttól, nekem meg nem volt nő az életemben már nagyon régóta, és akkor értettem meg, miért. Az esküvője napján életemben harmadszor éreztem, hogy jó lenne meghalni. Amikor elváltak, megbocsátottam mindkettőjüknek. A Kincső elutazásának napján egy ideig ottmaradtam Robival. A műtét után is én ültem mellette, Kincső csak estefelé érkezett. Pontosan huszonkilenc hónapja várom, hogy Robinak elmondjam, tervezgetem, elképzeltem már kétezerszer, leírtam röviden és hosszabban, prózában és versben, és most idejöttem vele a hágóra, és szilveszter este van, soha jobb alkalom nem kínálkozhat, ne rontsa el.

Okszána nagyon közelről nézett a szemembe, elmosolyodott, rámkacsintott. Nem hárágudjál, Pistike, sok szerencsét! Odalépett Robihoz, megcsókolta az arcát jobbról, balról, majd ismét jobbról. Valamit sutyorgott neki, mielőtt eltűnt a kemence mögötti kis épületben. Éjfélkor Robi az ukránokkal óbégatta a himnuszt, a németek emelték poharaikat és igyekeztek valamit tátogni a zenére. Utána Robi belefogott a magyar himnusz eléneklésébe, a sorok végén nagyokat húzott a kezében tartott pezsgőből. Átkaroltuk egymást, a végén Robi könnyes szemmel megölelt, és azt mondta, akadozva, hogy menjünk haza, Pistike. Hazaimbolyogtunk, fel a szállodai apartmanunkba, ahol egy nappaliból nyílt két külön hálószoba. Robi az enyémbe kormányozott, a kiürült pezsgősüveget ledobta a földre, egy pillanat alatt levetkőzött, levetkőztetett engem is, és magához húzott a paplan alá.

Életemben ötödször éreztem azon a hajnalon, hogy jó lenne meghalni. Másnap késő délelőtt ébredtem, józanul és szomorúan. Az ágyban mellettem fekvő Robi keze jéghideg volt. Nem lélegzett. A földre dobott nadrágjának zsebéből kiesett egy doboz gyógyszer. Érintetlen volt a csomagolás. A mellette heverő pezsgősüveg címkéjén ukrán felirat hirdette, hogy édes. Elvitt a cukor, cukros bácsi, mondtam Robinak hangosan, és röhögtem hozzá egy fülsértően hangosat.

Azóta minden szilvesztert a hágón ünneplek. Tizenegy éve. Nem rúgok ki a hámból, nem rúgok be. Csak feljövök ide körülnézni, hont foglalni, beszélgetni a lányommal. És egy kicsit meghalni.