A történetben két gyermek elindul egy alpesi falucskából karácsonykor, hogy meglátogassa nagyszüleit. Az út a Schneeberg hágóin keresztül vezet, amelynek csúcsa az „örök hó birodalma”, de az ottani emberek jól ismerik az utat, a hosszú gyaloglás az életük része. A sikeres látogatásból visszafelé a testvérpár a megeredt havazásban szem elől téveszti a megszokott utat, és a jeges sziklák közt megtapasztalja a máskor békés hegy veszélyes arcát. Végül szüleikkel együtt falujuk egész népe megmozdul, hogy a segítségükre siessen. 

Az alábbi részletben a gyermekek hősies kitartását és megmenekülését követhetjük nyomon, miközben gyönyörködhetünk az alpesi hegység veszedelmes téli pompájában.

 

Ebben az időpontban szokták a völgyben meggyújtani a lámpákat. Először csak az egyik házban, majd a többiben is kigyúlnak ilyenkor a fények a havas éjszakában, és mivel ma szenteste volt, sokkal több fény ragyogott, hogy megvilágítsa az ajándékokat, amelyeket a gyermekek számára az asztalra vagy a fenyőfa alá tettek. Számtalan fény ragyogott, mert szinte minden házban vagy kunyhóban volt egy-két gyermek, akiknek a kis Jézus ajándékot hozott, s a sok fény az ő tiszteletére világított. A fiú azt gondolta, hogy nemsokára leérnek a hegyről, bár a völgy fényeiből egyetlen sugár sem jutott fel hozzájuk, nem láttak mást, csak a sápadt havat és a sötét eget, minden más láthatatlan messzeségben volt tőlük. A völgyekben ebben az órában kapták meg a gyermekek a kis Jézus ajándékait, csak ők ketten ültek fent a jég birodalmában, és a szép ajándékok, amelyeket meg kellett volna kapniuk, lezárt csomagocskákban rejtőztek a borjúbőr iszák mélyén a barlangban.

A hófelhők eltűntek a hegyek mögött, és mélységes sötétkék, szinte fekete égbolt borult rájuk, tele dúsan ragyogó csillagokkal, és köztük egy fénylő, széles, tejszerű szalag húzódott, amelyet láthattak a völgyben is, de nem ilyen élesen. Eljött az éjszaka. A gyermekek nem tudták, hogy a csillagok nyugat felé haladnak, különben megállapíthatták volna az idő múlását a csillagok járásából, de azt hitték, hogy mindig ugyanazokat látják. A csillagfényben világosabb lett, mégsem láttak völgyet vagy bármilyen tájat, csak mindenütt a fehérséget, hatalmas fehérséget. Csupán egy sötét szarvnak, fejnek vagy karnak tűnő valami volt látható, itt-ott kiemelkedve a hó csillogásából. A hold sem volt az égen, talán már korábban eltűnt, vagy még meg sem jelent.

Hosszú idő múlva azt mondta a fiú:

– Sanna, nem szabad elaludnod, mert tudod, mit mondott apa: ha az ember elalszik a hegyekben, megfagy, mint az öreg vadász, aki elaludt, és négy hónapig ült holtan egy kövön anélkül, hogy valaki tudta volna, hol van.

– Nem, nem alszom el – szólt a kislány bágyadt hangon.

Konrad megrázta a ruhája csücskét, hogy felébressze.

Ismét csend lett.

Egy idő múlva Konrad gyönge nyomást érzett a karján. Sanna elaludt, és rádőlt.

– Sanna, ne aludj, kérlek, ne aludj!

– Nem, nem alszom – suttogta a lányka.

A fiú távolabb ment a kislánytól, hogy megmozdítsa, de az lecsuklott, és a földön fekve tovább aludt. Megrázta a vállát. Ahogy megmozdult, észrevette, hogy fázik, és karja elnehezült. Megijedt, és felugrott. Megfogta kishúgát, és erősebben rázta.

– Sanna, állj fel egy kicsit, egy ideig állni fogunk, akkor jobb lesz.

– Nem fázom, Konrad.

– De megfagysz, állj fel!

– A bundakabát meleg.

– Felsegítelek.

– Nem – felelt a kislány, és újra csend lett.

Ekkor más jutott a fiú eszébe. A nagymama azt mondta, hogy már egy korty is felmelegíti a testet, és a leghidegebb napokon sem fogunk fázni.

Fogta a borjúbőr tarisznyát, és sokáig kereste az üvegecskét, amelybe a nagymama a feketekávé-főzetet küldte anyjuk számára. Miután meglelte, kibontotta a csomagolást, és nagy nehezen kihúzta a dugót. Aztán Sannához hajolt, és így szólt hozzá:

– Itt a kávé, amit a nagymama anyának küldött, kóstold meg, és felmelegszel. Anya is nekünk adná, ha tudná, hogy szükségünk van rá.

A lányka pihenni akart, és azt felelte, nem fázik.

– Igyál egy kicsit, aztán alhatsz.

Ez a kilátás csábította Sannát, legyőzte a fáradtságot, és majdnem az egész üveg italt lenyelte.

Ezután a fiú is ivott valamennyit.

A szokatlanul erős főzet azonnal hatott, hiszen a gyermekek még életükben nem kóstolták a kávét. Alvás helyett Sanna élénkebb lett, bár maga mondta, hogy fázik, de most az ital a kezét és a lábát is felmelegítette. Aztán még beszélgettek egy kicsit.

Keserű íze ellenére mindketten kortyolgatták a kávét, ami lázba hozta gyermeki idegeiket, s eloszlatta az alvásra való hajlamot.

Eljött az éjfél. Mivel még kicsik voltak, és minden szentestén erőt vett rajtuk a fáradtság a nagy örömtől, s ilyenkor már aludni szoktak, sosem hallhatták az éjféli harangszót, a templom orgonájának zúgását, pedig a közelében laktak. Ma éjszaka, az ünnepi pillanatban minden harang megkondult, szóltak a harangok Millsdorfban és Gschaidban; még a hegyek mögötti templomocska három csilingelő kis harangja is megszólalt. A távoli országok számtalan harangja csendült fel ebben az időpontban, faluról falura szállt a hangjuk és jutott el az emberekhez a lombtalan fákon át. Csak a két gyermek nem hallott odafent egyetlen hangot sem, mert itt nem volt mit hírül adni.

A völgyek lankáin lámpásokkal jártak, néhány udvarban megszólaltak a csengettyűk is, hogy emlékeztessék az embereket, ám ezt ők ott fenn nem hallhatták, és nem láthatták, itt csak a csillagok ragyogtak békésen.

Bár Konrad észben tartotta a megfagyott vadász sorsát, és ketten majdnem teljesen kiürítették a kávésüveget, amelytől felpezsdült a vérük, a bágyadtság erőt vett rajtuk. Próbáltak ellenállni az alvás csábító édességének, és erősen küzdöttek, hogy ébren maradjanak.

A körülöttük uralkodó hatalmas csendben, amelyben még a hó csipkéi sem rezdültek, háromszor hallották a jég roppanását. Háromszor hallották a hátuk mögött a gleccser iszonyatos robaját, mintha megmozdult volna a föld, minden irányban repedt a jég, amint a nyomás ereje végigszáguldott rajta.

A gyermekek tágra nyílt szemmel ültek, és néztek a csillagok felé.

Szemük láttára kezdett alakulni valami. Ahogy ott ültek, az égen sápadt fény jelent meg a csillagok alatt, és gyenge ívet rajzolt, amely zölden ragyogott, és enyhén lefelé húzott. Az ív azonban egyre világosabb és világosabb lett, a csillagok pedig visszahúzódtak és elhalványultak. Az ég más részein is megjelent a halványzöldes fény, és élénken áradt szét a csillagok alatt. Majd a fénynyalábok szinte koronát alkotva csillogtak, égtek az ív magasságában. A világosság szétáradt az égen, szikrázott, és remegőn fogta át az ég tereit. Talán a folytonos havazás feszítette az eget annyira, hogy ilyen csendes és csodás fényjátékban áradt ki, vagy a végtelen természet más okot rejtett.

Lassanként egyre gyengült a fény, fokozatosan ellobbantak nyalábjai, majd észrevétlenül eltűnt, végül már csak az ezernyi meg ezernyi csillag ragyogott.

A gyermekek némán ültek, és tágra nyílt szemmel meredtek az égre.

Ezután nem történt semmi különös. A csillagok ragyogtak, szikráztak és remegtek, néha egy-egy hullócsillag suhant át köztük.

Végül, amikor már csak a csillagok maradtak, és a holdnak egy darabja sem látszott az égen, történt valami. Az ég lassan, de láthatóan világosodni kezdett, színe felismerhetővé vált, a pislákoló csillagok fénye is kialudt, és a többi sem ragyogott már fényesen, lassacskán ők is kihunytak, és a magaslatokon tisztán fehérlett a hó.

Az ég sárga színre váltott, és egy felhő izzó csíkként vonult át rajta. A dolgok világosan láthatóvá váltak, és a távoli havas dombok is kirajzolódtak a légben.

– Sanna, hajnalodik – szólt a fiú.

– Igen, Konrad.

– Ha még világosabb lesz, elhagyjuk a barlangot, és lemegyünk a hegyen át a völgybe.

Világosabb lett, az égen egy csillag sem volt már, és a tárgyak hajnali derengésben álltak.

– Na, most már mehetünk – szólt a fiú.

– Igen, megyünk – felelt Sanna.

A gyermekek felálltak, és mozgatni próbálgatták elzsibbadt tagjaikat. Noha nem aludtak semmit, a reggel mégis erőt öntött beléjük, mint mindig. A fiú átvetette vállán a borjúbőr tarisznyát, és szorosabbra vonta Sannán a bundakabátot. Majd kivezette őt a barlangból.

Mivel úgy vélték, csak le kell menniük a hegyről, az evésre sem gondoltak, és bele sem néztek a tarisznyába, hogy van-e még maradék fehér kenyér vagy más ennivaló.

Az ég egészen derűs volt, és Konrad le akart nézni a hegyről, hátha felismeri a gschaidi völgyet, hogy arrafelé vennék az irányt. Ám semmiféle völgyet nem látott. Nem úgy tűnt, mintha hegyen lettek volna, amelyről lenézhetnek, hanem egy idegen, különös vidéken, sok hatalmas, ismeretlen tárggyal. Csupán a hóból kiemelkedő rettenetes sziklákat látták messze, ezekre nem emlékeztek. Jég és havas dombok, s mögöttük az ég vagy pedig egy távoli hegy magasan kéklő csúcsa.

E pillanatban felkelt a nap.

Óriási, vérvörös korong emelkedett ki a hóhabokból, és abban a pillanatban a hó is felpiroslott a gyermekek körül, mintha milliónyi rózsával lenne beborítva. A kúpok és szarvak hosszú, zöldes árnyékot vetettek a hóra.

– Sanna, megyünk tovább előre, amíg a hegy széléhez érünk, ahonnan lenézhetünk – szólt a fiú.

A derűs éjszakában szárazabbá vált a hó, és jobban esett rajta a járás. Újult erővel gázoltak benne. Tagjaikat ruganyosabbnak és erősebbnek érezték, ahogy haladtak. Peremhez azonban nem érkeztek, ahonnan lenézhetnének. Egyik hómező a másik után, és mindnek a szélén csupán az eget látták.

Azért csak folytatták útjukat.

Újra jégbe jutottak. Nem tudták, hogy került ez megint oda, de lábuk alatt érezték simaságát, ám ezek nem a tegnap esti félelmetes romok voltak, mégis, ahogy továbbhaladtak a sima jégen, láttak itt-ott darabokat is, s ezek egyre sokasodtak, és ismét át kellett rajtuk mászni.

Mégis tartották irányukat.

Újra tömbökre másztak, és megint csak jégmezőn álltak. Világos nappal láhatták, hogy mi ez valójában. Hatalmas fennsík volt, megdermedt hullámokhoz hasonló, fekete sziklákkal, s a hóval borított jég egyre duzzadt és emelkedett, mintha a gyermekek felé áramlana, és nekik akarna ütközni. A fehérségben számtalan előrehaladó, kígyózó, kék vonalat láttak. Ahol a jégtömbök egymásra torlódva meredeztek, ott fehér vonalak húzódtak, akár az utak, és a barázdákban álló tömbök közt csapások nyíltak. Ezekbe a csapásokba hatoltak be a gyermekek, hogy átjussanak a jégen, hogy elérjék a hegy peremét, és végre már lenézhessenek. Egy szót sem szóltak. A lányka követte a fiút. Ám ma is csak jég volt mindenütt, csupa jég. Ahová el akartak jutni, ott is jég volt, és egyre szélesebb területen. Végül feladták ezt az irányt, és visszafordultak. Átküzdötték magukat a hótorlaszokon, amelyek gyakran szakadékok kék szalagját jelezték a lábuk előtt, de nem törődtek vele, csak küszködtek tovább, amíg valahol kijutottak a jég fogságából.

– Sanna – szólt a fiú –, nem megyünk a jégbe többé, mert nem jutunk tovább. Mivel itt nem tudunk lenézni a völgyünkre, átmegyünk a hegyen, valahol csak lejutunk egy völgybe, ott megmondjuk az embereknek, hogy Gschaidból valók vagyunk, ők majd adnak mellénk kísérőt, aki hazavisz.

– Igen, Konrad – felelte a lányka.

Nos, elindultak a hóban, a lejtősnek ígérkező irányban. A fiú kézen vezette a kislányt. Miután kissé lejjebb értek, megszűnt a lejtő, és ismét hóakadályba ütköztek, az út pedig felfelé mutatott. Változtattak hát az irányon, és egy vágat mentén lefelé indultak. Ám újra csak jégbe botlottak. Felmásztak tehát oldalról, hogy másik irányt találjanak. Azonban újabb jég és olyan meredek oldal következett, hogy alig tudtak a lábukkal megkapaszkodni, féltek, hogy lecsúsznak. Így hát ismét másik utat kerestek. Miután sokáig másztak felfelé a hóban, ugyanaz történt, mint az előbb, féltek, hogy a havas meredekről, ahová érkeztek, lezuhannak, vagy végül még a csúcson találják magukat, mert az út felfelé vezetett. Ez így ment folyton folyvást.

Azt az utat akarták megtalálni, amelyen idejöttek, és a piros emlékoszlophoz vezet. Nem esett a hó, és világos nappal megismernék a helyet, ahol az oszlop állott, onnan már lejutnának Gschaidba – gondolta a fiú.

Elmondta ezt húgocskájának is, aki követte.

A nyakhoz vezető utat azonban nem találták.

Hiába ragyogott fényesen a nap, és látszottak a hómezők, dombok, mégsem ismerték fel a helyet, amerre tegnap feljöttek. Mindent beborított a szörnyűséges hóesés, nem látták tegnapi lábnyomaikat, csak merő fehér és szürke tájat. Csupán olyan sziklákat láttak, amelyek között már jártak, de ezek mindenütt ugyanúgy néztek ki. Nem tudták kitalálni, melyik út vezethet a nyakra, mert mindegyik hasonló volt egymáshoz. Hó, csupa hó mindenütt. Mégis egyre csak mentek tovább reménykedve, hátha megtalálják, amit keresnek. Kikerülték a mély szakadékokat, és nem másztak meredek magaslatokra.

Most is gyakran megálltak fülelni, de egyetlen hangot sem hallottak. A fényes, fehér havon kívül semmit sem láttak, csak itt-ott felmagasló, fekete szarvakat és kőtömböket.

Egyszer csak úgy tűnt a fiúnak, mintha egy távoli, lejtős hómezőn fel-fellobbanó tüzet látna, amely hol felbukkan, hol eltűnik. Egyszer látták, másszor nem. Megálltak, és mereven néztek abba az irányba. A tűz továbbra is ugrált, de mintha egyre közeledne, mert nagyobb lett és láthatóbb. Nem tűnt már el oly gyakran és sokáig, mint korábban. Egy pillanat múlva a csendes, kék légben egy igen gyönge hangot hallottak, talán egy pásztorkürt szólt ilyen elnyújtottan. Mindketten ösztönösen hangosan kiabálni kezdtek. Egy idő múltán újra hallották a hangot. Ott is kiabáltak, a két gyermek egy helyben maradt. A tűz közeledett. A hangot harmadszor is hallották, most már tisztábban. A gyermekek újra hangos kiáltásokkal válaszoltak.

Hosszabb idő múlva rájöttek, hogy nem tüzet látnak, hanem egy lobogó, piros zászlót. Ugyanakkor megszólalt a pásztorkürt is, immár közelről, és a gyermekek válaszoltak.

– Sanna – szólt a fiú –, emberek jönnek Gschaidból, ismerem a zászlót, ezt a piros zászlót tűzte ki az idegen úr a Gars csúcsára, amikor a fiatal zergevadásszal felmásztak, azért, hogy a lelkész úr is lássa a távcsövével. A zászlót aztán az idegen a lelkész úrnak ajándékozta. Ekkor még egészen kicsi voltál.

– Igen, Konrad.

Rövid idő múlva a gyermekek meglátták a zászlót lobogtató embereket is, kis mozgó, fekete pontokként. A kürthang is megszólalt időnként, és egyre közelebb ért. Ők pedig minden alkalommal válaszoltak.

Végre megpillantották a havas lejtőn botjaik segítségével feléjük közeledő embereket, középen a zászlóval. Amikor közelebb jöttek, felismerték őket. Philipp volt, a pásztor, a kürtjével és két fiával, aztán a fiatal zergevadász és több lakó Gschaidból.

– Hála Istennek – kiáltott Philipp –, megvagytok! (…)

Az esemény fontos mozzanatává vált Gschaid történetének, és hosszú ideig a beszélgetések középpontja lesz. Évek múltán is szóba kerül majd, amikor derűs napokon tisztán látszik a hegy, és a falu érdekességeiről mesélnek az idegeneknek.

 

---

Adalbert Stifter (1805–1868) osztrák író, költő, festő és pedagógus, a 19. századi osztrák irodalom kimagasló alakja. Fő műve, a Nyárutó, a modernség két másik korszaknyitó alkotásával, Flaubert Bovarynéjával és Baudelaire A romlás virágaival egy időben jelent meg. Életművében keverednek a romantikus, biedermeier és realista vonások.

Elbeszélése, amelyből az itt közölt részlet származik, először a Die Gegenwart című osztrák napilapban jelent meg 1845-ben Der heilige Abend (Szenteste) címmel, majd a Bunte Steine novelláskötet részeként 1853-ban Pesten, Heckenast Gusztáv kiadásában, Bergkristall (Hegyikristály) címmel. A könyv számtalan kiadást ért meg eredeti és más nyelveken. A fenti részletben megcsodálhatjuk a kettős tehetségű író-festő hangulatos, erős vizualitású tájábrázolását. A hat elbeszélést tartalmazó kötet magyar fordítása Színes kavicsok címmel jelenik meg a Szent István Társulat kiadásában a 2024. évi Ünnepi Könyvhétre.

Illusztráció: Adalbert Stifter Holdbéli táj felhős égbolttal című festménye